A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma A kilencéves iskola szükségmegoldás A pedagógusszövetség országos közgyűlése után Komáromban egy fiatal tanárnő azt kérdezte tőlem, miért ellenzem én a kilencéves alapiskolát, hiszen ő, mint egykori diák, szívesen emlékezik rá. Próbáltam neki ott, azon melegében felsorolni kifogásaimat, de leolvastam az arcáról, hogy nem győztem meg. Nekem viszont továbbra is meggyőződésem, hogy számtalan nevelési-oktatási kudarc oka, persze nem egyedüli, de talán mindnek a kiindulópontja: a rossz iskolarendszer. A tervgazdálkodás úgy, ahogy működött, nálunk négy évtized múltán csődött mondott. Viszont függvénye volt minden, ami ráépült. Az iskola is terv (de hányféle terv!) alapján volt kénytelen dolgozni, illetve azon belül minden pedagógus. Az osztálykönyv és az írásbeli előkészületek fellapozása által könnyű volt ellenőrizni, hogy a tanító átvette-e az előirt tananyagot úgy, ahogy erre a tanmenet utasította. Az is hibának számított, ha előbbre haladt, vagy netán lemaradt egy-két órával. Ha igen, meg kellett indokolni. A tudásszintet viszont senki sem tudta mérni reálisan, ezért a többség csak viszonyított, mert az osztályzási szabályzat útvesztőiben igen könnyen eltévedt a tanító. De nem tudom, miért beszélek múlt időben, hiszen még jóformán semmi sem változott meg. Viszont annyira megszoktuk a túlszabályozást, hogy a pedagógusok nagy része ma úgy érzi, kicsúszott lába alól a talaj. Lénárd Ferenc Bemard Shaw-t idézve megjegyzi: „a szabadság felelősséget jelent; a legtöbb ember ezért retteg tőle". Hát még a hivatal. Hát igen. Eddig attól kellett tartani, ha véleményünk valakinek nem tetszik, ellentmondást nem tűrve az illető legkevesebb, megszégyenít bennünket. Most pedig félünk kimondani igazunkat, mert hátha nincs igazunk. Már akkor is mérlegelünk, ha nem kell. Vegyük észre, hogy mi folyik körülöttünk. Egyszer valakik felfedezték, hogy a 3—6 éves gyermek szellemi befogadóképessége milyen tág határok közt mozog, s ahelyett hogy szakvéleményt kértek volna, gondolták, terheljük meg egy cseppet, s a „bölcsek" eljutottak odáig, hogy már e zsenge korban világnézeti nevelésről gagyogtak. A többi melléfogásról csak megsejtéseim vannak vagy inkább következtetni tudok rájuk, hiszen módomban állt végighallgatni nem egy beszélgetést a beiratások alkalmával. Sokszor elkeseredtem. Azt viszont tudom, mennyire túlterheltek az alapiskolás gyerekek, s mivel a viselkedésük úgy 10 éves korig szinte kifogástalan, mert természetüknél fogva konformisták, úgy tűnik, a megterhelés nem esik nehezükre. Amit a tanító néni mond, az szent és megmásíthatatlan. Könnyű volt visszaélni a helyzettel. Mindenek előtt a központi irányító szervek, akik a tananyagot határozták meg, lőttek túl a célon. De némelyik túlbuzgó tanító is kitett magáért, olykor a feladatok tömkelegével igyekezett magáról elhárítani a felelősséget. Mit csinál ilyenkor a jó hivatal ? Megszabja a házi feladatok elvégzésére szánt időt — osztályonként. A kudarcok sorozatát indították el már kisiskolás korban. Meg a haszontalan civakodást. Bevett szokássá vált, hogy a főiskolák a középiskolákat, azok pedig az alapiskolákat hibáztatták az alacsony tudásszintért. Már az ötödik osztályban elkezdődik a szurkálódás. Ezután jön a bukfenc. Kisül, hogy amit nem tudtak megtanítani négy esztendőn át az alsótagozatosok, pár hónap alatt sikerül behozni a felsős szaktanítóknak. A hetedik osztályban viszont ismét jelentkeznek a bajok. Nem tudni miért, egyre jobban elszemtelenednek a gyerekek, ami meg is látszik a magaviseleti jegyükön, s az áldatlan állapot nemhogy véget érne, hanem folytatódik a nyolcadikban, de ott már nem tükrözi a valós helyzetet a magaviseleti jegy. mert mégiscsak emberek vagyunk, ha lehet, ne ártsunk a továbbtanulóknak. Azok a hálátlanok pedig a felvételi vizsgák után már ránk se hederitenek. Persze, kissé sarkítottak a fenti sorok, de hűen tükrözik a valóságot. A 7.—8. osztályos tanulók fegyelmezésére fordított energia sosem adekvát az elért eredménnyel. Pedagógus-kollektívákban ritkán merül fel a kérdés, hogy miért, ha mégis, a puszta ténymegállapításnál alig jutnak tovább. Igaz, tanultunk valamikor fejlődéstant is, de hol van az már. Meg egyáltalán nem volt szokás, hogy elméleti dolgok gyakorlati érvényesítésén törjük a fejünket. Thomas Gordon írja a Tanári hatékonyság fejlesztése című könyvében: „A legtöbb tanár egyszerűen nem gondolja végig közléseinek a diákokra tett teljes hatását." A nyomaték kedvéért megszólaltatja az egyik tanárt is, aki ezt vallja: „Megdöbbentő számomra, hogy amióta elkezdtem odafigyelni arra, hogyan beszélek a tanítványaimmal, ugyanazokat a szavakat mondogatom, amelyeket annyira utáltam a saját tanáraimtól hallani". Közel két évtizedes igazgatói gyakorlatom során én is többször tapasztaltam, hogy a volt diákjaink a közép- és főiskola elvégzése után tanítóként ugyanazokat az oktatói-nevelői fogásokat alkalmazták, melyeket volt tanítóktól lestek el az alapiskolában. Csodálkozva néztek rám, ha megmondtam, ki tanította őket valamikor. Némelyik a mintaképének még a mozdulatait is elraktározta, tán nem is tudatosan. Úgy látszik, a tradíció olykor legyőzhetetlen erőként hat. A nélkülözhetetlen kételkedéstől is visszatart. Talán ezért ütköztek meg kevesen az új iskolarendszer tervezetén is. Hiszen már a mai ötvenévesek sem ismernek más modellt, mint a nyolc- és a kilencéves alapiskolát. A két háború közötti iskolarendszerről legfeljebb azt tudják, hogy szociális szempontból volt hátrányos. A kilencéves iskolát vajon most miért fedezték fel újra? Furcsa lenne, ha azt mondaná valaki, hagyománytiszteletből. Elismerem, hogy vannak gazdasági megfontolásból származó kényszerek, de amelyik társadalom az ilyen jellegű problémáit a legifjabb nemzedék rovására kívánja megoldani, saját maga alatt vágja a fát. Elrettentő példa lehetne az elmúlt negyven esztendő. A tervezet elfogadásának másik oka inkább politikai jellegű. Ugyan mit szólna a világ, ha mi kimondanánk, hogy hatosztályos alapiskoláink lesznek, amilyenek valamikor is voltak, és tizenkét éves korban befejeződik a kötelező iskolalátogatás is. De miért kellene ekkor befejezni? Mert a középiskolában e kérdést nem lehet megoldani? Úgy nem is, ahogyan eddig próbálták, de ezért nem muszáj rész iskolatípusokat kitalálni. A kirakatba tett alapelvek kora már alighanem lejárt. Hát akkor milyen iskolarendszer lenne jó, kérdezhetik az érdekeltek. A válasz egyszerű, olyan, amelyik a gyermeket, illetve a fiatalokat szolgálja, s a fejlődéslélektanra épül. Furcsa dolog lenne, ha még ma is lebecsülnénk a tudomány által feltárt valóságot, ha még mindig azzal hárítanánk el az érveket, hogy az csak amolyan értelmiségi maszlag. Mérei Ferencet az ötvenes években börtönbe zárták, mert a tudomány, melynek művelője volt, s az abból eredő érvei veszedelmesnek tűntek az akkori hatalom szemében. Most lenne itt az ideje, hogy érvényesüljenek. Igaz. a kor szelleme mindenkit megfertőzhet, vagy legalábbis félrevezethet, még olyan kiváló koponyákat is mint ő. Binét Ágnessel közösen irt Gyermeklélektanának befejező sorait idézem: „A serdülés tehát nemcsak a gyerekek tudatában és élményében vesztette el átmeneti jellegét, hanem a valóságban is. Meghosszabbodása viszonylag rövid idő alatt nagy társadalmi erőket mozgósított. Részben kialakultak, részben kialakulóban vannak azok az intézményrendszerek, amelyek ennek az életkornak az igényeit kielégítik. A társadalom elébe megy a serdülésnek, és egyre inkább megteremti azt a tartalmas, aktivitást kináló. vonzó világot, amelybe a gyerek belép, amikor maga mögött hagyja a gyermekkorát." Hát nem teremtette meg a társadalom a e
