A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
Séta a világszínvonal körül A nyár folyamán nagyon sok gazdasági szakember nyilatkozott a cseh-szlovák és ezen belül a leendő önálló szlovák gépipar helyzetéről. Tudjuk, ugye, hogy a ZŤS Martin és melléküzemei nagyon ráfizettek a fegyvergyártás leállítására, s lapunk megjelenése napján sem zárult le a vita arról, hogyan tovább. A gépipar egyik legattraktívabb ága az autógyártás. Hazai gyártmányú autóink iránt nagy a kereslet. No nem azért, mert olyan színvonalasak, egyszerűen azért, mert megfizethető áron más nincs. Pedig volt. Az első képen látható Praga Präsident a kopfivnicei Tatra gyár első terméke. Akkor még világszínvonalú volt. A második képen pedig két darab „világszínvonal" látható: az előtérben egy tűzoltókocsi, a háttérben pedig az 1988-as Párizs-Dakar Rallye győztes teherautója. Vették volna már akkor tölünk, de mi nem tudtuk legyártani a kívánt mennyiséi get, kívánt határidőben. A tervszerű — emellett mégis fejetlen — gazdálkodás gyönyörű példája remélhetőleg a múlté. Sok minden csak „remélhetőleg" a múlté. Újabb példa. Nem kevés devizájába került az országnak a Mladá Boleslav-i autógyár felújítása. A Favorit-program beindítása előtt milliókat fektettek a gyárba. De hát akkor már huszadik éve működött egy álföderáció, nem lehetett kiépíteni egy erős, konkurenciaképes gyárat. Mert akkor mi lett volna a BAZ (a pozsonyi gyár) munkásaival. így hát a felújításba fektett hatalmas összeg kétfelé osztva két gyönge gyárat produkált. További tárgyalások folynak. Jelentkezett Csehországban a Peugeot és a Volkswagen koncern. Egyelőre nem tudni, ki nyeri a versenytárgyalást, de október végére kiderül, milyen irányba halad a cseh autóipar. De ha már Szlovákiának is van autóipara, érdekes lenne megtudni, milyen eredménnyel járnak a General Motors céggel folytatott tárgyalások. Addig is csak óhajthatjuk, hogy két év múlva a Prásidenthez hasonló (persze ma) világszínvonalú prototípusról írhassunk. De ne úgy, mint annak idején a Favoritról. Mert az 1986-ban leírtaknak mára a fele sem igaz.. .-lovászaid; a szerző Győzzük-e cérnával? Egyelőre még igen, mert számos állammal ellentétben, nálunk a cérna még nemigen volt hiánycikk. De mi is a cérna voltaképpen? Több fonat összesodrásából eredő termék, amely egyenletesebb és simább az azonos vastagságú egyszerű fonalnál. Az összecérnázandó fonalak száma kettő és nyolc között változik. A kender- és pamutcérnákat parafinos vagy viaszos keményítögépen áthúzva fényesítik, a gyapjú- és selyemcérnákat gőzölni szokták, hogy szét ne sodródjanak. A cémázógépek egyébként orsórendszerrel dolgoznak, mint a fonógépek, mindössze abban különböznek tőlük, hogy csupán egy hengerpárjuk van. A sodort cérna szálait cérnaágaknak nevezik. Hogy hány ágú a cérna, az minőségmeghatározó. A gépi varrásnál használt alsó cérna például általában kétágú, a varrat tartósságát biztosító felső cérna viszont négy- vagy hatágú. Egykor a len vagy pamut cémakoszorúból álló, gyakran fémmel keretezett cérnagombok is roppant kelendőek voltak. Ágyneműre jószerivel csak ezeket varrták, mivel jól tűrték a mángorlást és nyomás vagy magas hőmérséklet hatására sem mentek tönkre. Napjainkban azonban cérnagombot már alig látni. A selymes fényű, karcsú papirorsóra tekerve árusított cérnát hajdan koronaselyemnek nevezték. Ma ugyanilyen orsón szintetikus cérnák kaphatók, amelyek szintén selymes fényűek és rendkívül színtartóak. Mikor megállt a Nap Dario Caruffo meteorológus úgy véli, meg tudja magyarázni a Bibliának azt a leírását, mely szerint az amoriták ellen harcoló Józsua kérésére megállt a Nap. A jelenséget heves jégeső kísérte, és ez adta meg Caruffónak a kulcsot az eset rekonstruálásához. Miközben a zsidók ellenségeiket üldözték, napnyugtakor egy forró völgyből jégszemcsékkel borított lapályra értek. Itt aztán a Napot hirtelen újból a horizont felett látták. Ez a jelenség ismert az Antarktiszról: ha a napfény megfelelő szöggel esik nagy hőmérséklet-különbségű légrétegekre, légtükrözés léphet fel. Ilyenkor a távolságok nagyobbaknak, a horizor*on lévő pontok — tehát a lenyugvó Nap is — magasabban látszanak. Ami a meteorológusok számára csupán optikai csalódás, az a zsidók számára csodának tűnt; megállt a Nap. Illatos műkincsek A francia Tudományos Kutatások Országos Központja két munkatársa: Claudine Masson és Florence Thal érdekes találmánnyal lepte meg a művészeti köröket és a biztosító társaságokat. Festményeket, műtárgyakat illatszerrel védenek a betörések ellen. A parfűmözött műtárgyakat a célra beiskolázott kutyákkal nyomon követhetik esetleges tolvajlásnál. Bizonyos illatszert egy rovar száz méterről is megérezhet, egy idomított kutya néhányszor tíz méterről. A természetben a kémiai jelzéseknek az állatvilágban a túlélés, a táplálkozás szempontjából nagy jelentőségük van. Az állatfajoknak mindennapi életét, táplálkozását, szociális és szexuális életét szaglóérzékük segíti. Ezt a természet adta tulajdonságukat használják ki most a kutatók a művészi értékek mentése terén. A biológiai növényvédelemben is alkalmazzák a feromonokat, tehát a fajon belüli kémiai kommunikációs anyagokat a kártékony rovarok csapdázásánál. A műanyag tárgyak védelmében klasszikus technikai megoldásokat is alkalmaznak rejtett fémjelzések, fluoreszkáló jelzések formájában, amelyek röntgenben és bizonyos fényben lesznek láthatók. Ezeknek hátránya, hogy az ellopott festményeket, műtárgyakat először meg kell találni és csak ezután lehet a rejtett jelzéseket vizsgálva az azonosítást elvégezni. Előfordulhat az is, hogy az elrabolt műkincs kézről kézre vándorol és pontosan ott szenved sérülést, ahol a rejtett jelzés van. Az ilyen jelzések alkalmazásának tehát korlátái vannak. Ezzel szemben a szaganyag folyadék, vagy por formájában felhordható a műtárgyra, ezt az emberi orr nem tudja érzékelni, de egy idomított rendőrkutya vagy finánckutya nyomon követheti a műtárgy útját. A hullámsír szélén Míg a klímakutatók azon vitakoznak, hogy az üvegházhatás fokozódása miatti felmelegedés hatásaként mikor és mennyit fog emelkedni a világtenger szintje, egy parányi ország, a Maldiv-szigetek elnöke már két évvel ezelőtt az ENSZ-en keresztül kívánta felhívni a világ közvéleményének figyelmét: országa hamarosan eltűnhet a hullámsírban. A legutóbbi jégkorszakot követő gyors globális felmelegedés hatására évente átlagosan 10—20 mm-t emelkedett a tengerszint. A múlt században ez az érték 1,2 mm/évre csökkent, ám az előrejelzések szerint újabb gyors emelkedés várható. Egyes klímamodellek már 2030-ra 65 cm-es emelkedéssel számolnak. Mindez katasztrofálisan érintené az Indiai- és Csendes-óceán sok kis szigetországát, amelyek bár igen kicsik, de sűrűn lakottak. Zömük alapját korallzátonyok képezik, gazdaságuk gyengén fejlett, s ráadásul ami van, az is a parti régiókban található. A Maldiv-szigetek például 1 300 kicsiny, átlagosan 1—2 km2 területű szigetből áll; ezek átlagos magassága 1—1,5 méter a tengerszint felett (az ország legmagasabb „csúcsa" 3,5 m). A 200 lakott szigeten 200 ezer ember él, többségük az igen alacsony partvidéken. A tenger, persze, nem egyik napról a másikra jön. Először a legalacsonyabb területek kerülnek viz alá, kezdetben csupán a dagály vagy a viharok során. Az erózió kikezdi a felszínt, a talaj elmosódik. Veszélybe került a szigetek édesvíz-ellátása is. Természetes védelmet jelenthetnének — persze csak ídeig-óráig — a korallzátonyok, azonban a robbanásszerűen terjeszkedő turizmus a koraitokat is pusztítja. A Maldív-szigetekéhez hasonló cipőben járnak olyan kis óceániai szigetállamok, mint Kiribati, Tuvalu, Tonga vagy például Bangladesh, amely rendkívül sűrűn lakott, s területének jó része, a Gangesz deltavidéke, alig emelkedik a tengerszint fölé. otland szigetén léptem először svéd földre. A Balti-tengernek ezt a gyöngyszemét Svéd Riviérának is nevezik. Nyári huszonöt fokos hőmérsékletével főleg a tehetősebb nyugat-európai öregeket vonzza, de az élet forgatagába belefáradt középkorú is kellemes környezetben pihenhet ezen a rendkívül csendes, kényelmes (sajnos nem olcsó) panzióban bővelkedő szigeten. Május végén jártam Gotlandon, amikor nálunk már elvirított az orgona, ott viszont az ébredő természet pompájában tárult elénk. Ezt az üdítő látványt csak fokozta a ragyogó napsütés, amelynek melegét azonban csak a szigetközpont, Visby több évszázados házakkal övezett, szélvédett főterén élvezhettük. A hideg szél ezen a tájon nem engedi feledni, hogy Európa északi végein járunk. Visby azon ritka európai városok közé tartozik, amelyek szinte hiánytalanul megőrizték középkori arcukat. Makulátlan épségben állnak a városfalak, s Visby kanyargós, rendkívül keskeny, macskaköves utcái a tizenharmadik század hangulatát idézik. A múlt megőrzésének szokatlan módjával találkoztunk a hajdani Szent Katalin-templom gondozott pázsitú udvarán, ahol a századokkal ezelőtt leégett székesegyház karbantartott váza hatalmas méreteivel lenyűgöző látványt nyújt. Amikor kísérőnktől megkérdeztük, hogy miért nem építették újjá a templomot, ezt válaszolta: az eredetit akartuk megőrizni. A város zegzugos utcáit járva mindöszsze néhány rendkívül lassan közlekedő személyautóval találkoztunk, embert viszont ezen a vasárnap délutánon alig láttunk Visbyben. A vendéghívogató, ragyogóan tiszta kis éttermekből nem hallatszott ki az utcára sem zene, sem hangos beszéd. Éppen azon merengtem, hogy lám milyen fegyelmezettek ezek az északiak, amikor az egyik kapualjból egy hatalmas, legalább két méter magas férfi imbolygott elém tökrészegen. Annyiban különbözött a hazai részegektől, hogy nem dalolt, nem kötekedett, csak zordan vonaglott. — Lám Svédországban is isznak — fordult kísérőnkhöz csoportunk egyik tagja, mire az elmondta, hogy aki Svédországban nem akar búcsút mondani munkahelyének, az hétközben szeszesitalt nem iszik. Itt ugyanis a másnaposság jele is elegendő az elbocsátáshoz. Hétvégén viszont a férfi lakosság nagy része kipótolja a hétközi absztinenciát. Este búcsút mondtunk Gotlandnak, s hajóra szállva, utunkat északnak vettük, Stockholm felé. Reggel kabinom ablakából olyan kép tárult elém, mintha megelevenedett volna Lagerlöf Zelma gyermekkoromban olvasott regényének egyik tája. A tengerparttól mintegy húsz méterre, sudár fenyőfák között, vörösesbarna, fehér ablakkeretes faház állt. Előtte, közvetlenül a parton egy ugyancsak vörösesbarna kis épület szerénykedett. Nyilván csónakház volt. A látvány annyira felcsigázta érdeklődésemet, hogy ruhámat magamra kapva felmentem a fedélzetre. Ott vettem észre, hogy a svéd fővárost övező fjordok szövevényébe érkeztünk. Lebilincselő látvány volt. A fjordot, amelyben haladunk mindkét oldalon a fenyők közül kibukkanó vörösesbarna, fekete tetős faházak övezték. Méretüket tekintve eltértek egymástól, s szinte két azonosat sem tudtam felfedezni. Feltűnt, hogy az ablakokban sehol sincsen virág, de ennek ellenére szép látványt nyújtottak, mert méltóságteljesen illeszkedtek a sziklás, itt-ott fenyőerdős tájba. 16
