A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-19 / 42. szám

Kulturális parlament, kulturális autonómia

Egy rövid tudósítás adta hírül a minap, hogy szeptember utolsó szombatján megalakult a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság. Ugyanezen a napon egy másik társaság — a hazai magyar amatőr színjátszóké — is megkezdte hivatalosan a tevékenységét. Az elmúlt hetekben-hónapokban különböző társaságok és társulások szerveződtek a csehszlovákiai magyar glóbuszon, ami kétségtelenül örvendetes jelenség, még akkor is, ha ezek működéséről eddig vajmi keveset tudhattunk is meg, hiszen valamennyi az önszerveződés izgalmas, de egyszersmind kínkeserves időszakát éli. Komolyabb tetteket és eredményeket tulajdonképpen csak az Anyanyelvi Társaság, valamint a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tud felmutatni — ez utóbbi egyebek között néprajzi szemináriumok, táborok, ismeretterjesztő előadássorozatok szervezésével hívta fel magára a figyelmet, s egy szerény kivitelezésű periodikával is jelentkezett. A néprajzosok aktivitása és viszonylag égisze alatt már évek óta rendszeres néprajzi gyűjtőmunka folyik, szakemberek és lelkes amatőrök közreműködésével. A társaság erre a bázisra építve szerveződött meg és az új társadalmi helyzetben a leggyorsabban tudott tájékozódni. Persze, azt is el kell mondani, hogy az eredményes munkához hosszabb távon aligha lesz elegendő a lelkesedés, pénz is kellene hozzá, de úgy tűnik, hogy ebből van a legkevesebb. Más társaságok esetében is gond lesz az anyagiakkal, s bár alapszabályaikban az önálló gazdasági tevékenység lehetősége is bennefoglaltatik, igazából az állami vagy valamiféle központi támogatásban bizakodnak.

Sok vitát, szenvedélyes indulatot gerjeszt a társaságok és a Csemadok közötti kapcsolat jellege is. Némelyek attól tartanak, hogy a Csemadok Országos Választmánya korlátozni kívánja autonómiájukat, esetleg szakmai szempontból „felhígítja" tevékenységüket. Ez az ódzkodás részben érthető, hiszen a korábbi években a Csemadok egyes szakbizottságainak a ténykedése meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, sőt egyik-másik megkövesedett, nem találta igazán a helyét vagy csak formálisan — papíron — létezett. Mivel jól ismerem a Csemadok OV elképzeléseit és a társaságokkal kapcsolatos álláspontját, elmondhatom, hogy a megújulni kívánó, vagy ha úgy

tetszik: a megújulás útjára lépett Csemadok nem felügyelni szreretné ezeket a társaságokat, hanem a maga — sajnos meglehetősen szerény — eszközeivel támogatni őket. A Csemadok ma már végre azzá válhatott, ami mindig is szeretett volna lenni: egyének és közösségek önkéntes és független szövetkezésévé. A társaságok tehát ugyanolyan természetes alkotórészei, mint az alapszervezetek. Nem titok, hogy sokan nagy várakozással tekintenek az újonnan szerveződő társaságokra, minőségi ugrást, széleskörű kulturális fellendülést és aktivizálódást remélnek tőlük. Hogy mindez mennyire megalapozott, azt majd a jövő dönti el. A Csemadok munkájában — ez ma már egyre inkább nyilvánvaló — fokozatosan teret kellene kapniuk a professzionális elemeknek is, mert egy működőképes nemzetiségi kulturális autonómia enélkül aligha képzelhető el. Dobos László néhány hónapja egy csehszlovákiai magyar kulturális parlament létrehozását szorgalmazta, ahol a csehszlovákiai magyarság szellemi és kulturális életének képviselői — írók, kípzőművészek, tudósok, pedagógusok, újságírók, stb. — közösen vitatnák meg a teendőket és a társadalmunkat megosztó kérdéseket. Sajnálatos módon ez a gondolat nem keltett különösebb visszhangot, sőt némelyek (eleve?) úgy értelmezték, mintha a politikai szempontból elfogadhatatlannak, életképtelennek ítélt és az ajtón kitessékelt „nagy magyar egység” gondolatát valakik az ablakon szeretnék visszacsempészni. Pedig a kulturális parlamentre véleményem szerint épp most lenne a legnagyobb szükségünk, és egyáltalán nem azért, hogy lecsillapítsuk vagy egymással kibékítsük politikai mozgalmainkat. Ez mindenekelőtt az ő gondjuk, a csehszlovákiai magyar kultúra helyzete, jövője viszont mindnyájunkat érintő probléma, ami nem lehet politikai alkudozások tárgya és politikai széljárások függvénye. Azon lehet vitatkozni, hogy a liberalizmus, a kereszténydemokrácia vagy éppen a szociáldemokrácia az üdvözítőbb-e, de hogy a csehszlovákiai magyarság meg akar-e maradni és hogyan szeretne itt élni, azt nekünk közösen

kellene eldöntenünk. A nyugat-európai demokráciákban a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiája igen jól működik. Nekünk ebből kellene ösztönzést merítenünk, s erre kellene hivatkoznunk, amikor szlovák barátainkkal szeretnénk megértetni és elfogadtatni elképzeléseinket. Tudom jól, hogy Közép-Európában ma a politikai kötélhúzás a leglátványosabb tevékenység, az atomizálódott és gazdaságilag is nagyon legyengült társadalmak demokratikus közege és intézményrendszere még csak most van kialakulóban, de nagyfokú korlátoltságra vallana, ha a politikai pluralizmus építésével párhuzamosan nem szerveződne a civil társadalom is. Nekem sokszor úgy tűnik fel, mintha az emberek a kormánytól, a politikai pártoktól és a parlamentektől várnák a megváltást, a csodát, az újjászületést. Elvégre ők azért vannak -úgymond —, hogy a nevünkben, de legfőképp helyettünk döntsenek. Némely politikus aztán túlságosan is komolyan veszi ezt a „megbízatást" és idővel meggyőződésévé — sőt olykor rögeszméjévé is — válik, hogy egyedül ő ismeri a megoldás módját, ő birtokolja a bölcsek kövét. Sajnos, a csehszlovákiai magyar glóbuszon is akadnak néhányan, akik mindentudónak képzelik magukat, és fennhangon tanácsokat osztogatnak, ahelyett, hogy a párbeszédre, az együttgondolkodásra buzdítanának. Az elmúlt hónapok történései nagyon tanulságosak voltak számunkra, a fülemülepörök pedig el kellene, hogy gondolkoztassanak bennünket. A magyar egyetem kérdésében nem sikerült egységes álláspontot kialakítanunk, a végveszélybe került csehszlovákiai magyar sajtó ügyét sem tudtuk közös akarattal és elhatározással a parlament vagy a kormány elé vinni, s félő, hogy még számos más területen is zátonyra fut a hajó, mert ott fenn azon vitatkozgatunk, hogy ki forgassa a kormánykereket. A privatizáció ürügyével az állam igyekszik kivonulni mindenhonnan, ahol a jelenléte esetleg nemkívánatos. De sokszor akkor is ki akar szállni, vagy legalábbis szeretne anyagilag tehermentesülni, amikor pedig igenis szükség lenne rá. A kultúra és az oktatásügy szférájában elképzelhetetlen az állami támogatás megszüntetése vagy akár korlátozása is, s hatványozottabb mértékben érvényes ez a nemzeti kisebbségekre. Ma úgy tűnik, mintha épp a csehszlovákiai magyarság számára nem

lenne elegendő pénz az államkasszában, mintha eddig túlságosan is sok pénzt költöttek volna ránk. Valaki kiszámította, hogy a csehszlovákiai magyar adófizetők kb. 13 milliárd koronával járulnak hozzá évente az adóbevételekhez. Kár lenne most azon vitatkozni, hogy ez az összeg mennyire pontos, de nagyságrendjét tekintve azt hiszem, reálisnak látszik. Ha ennek csupán 2 %-át fordítják kulturális és oktatási célokra, akkor is 260 millió koronáról van szó. Mi a sorsa ennek a nem is olyan csekélyke összegnek ? Nehéz lenne nyomon követni, de hogy csak a töredéke hasznosul a számunkra, az több mint bizonyos. Nos talán ezért is szükség lenne arra a kulturális parlamentre, hogy ott higgadtan érvelve megbeszéljük egymás között, melyek a legsürgetőbb teendők és feladatok; hogyan győzhetnénk meg a kormányzatot : ne csináljanak politikai kérdést a nemzetiségi kultúrából és oktatásügyből. Bizonyos szlovák körökben a csehszlovákiai magyarságot minden áron ellenségként szeretnék beállítani a szlovák közvélemény előtt, mondvacsinált veszélyekre hivatkozva igyekeznek riadalmat kelteni és antidemokratikus követeléseikhez hivatkozási alapot teremteni. A Csemadok már régóta célpontja ezeknek a támadásoknak, sőt úgy tűnik, mintha puszta létezése is veszélyeztetné az ország biztonságát. Félő, hogy ez a hisztériakeltés odáig fajul, hogy az anyagi támogatás megvonásával lehetetlenné teszik a normális működését. Sajnos, a mi sorainkból is támadják a szövetséget és mindenféle politikai összefonódásokra célozgatnak, s még a megújulási szándékot is kétségbe vonják, a „régi struktúrák" átmentési igyekezetét látják benne. Ebben az átalakuló társadalomban, ebben a bonyolult kavargásban könnyen le lehet rombolni a meglévő konstrukciókat, de kérdés, hogy mit helyettük, és főleg hogyan. Mert a Csemadokot oly vehemensen támadók eddig semmiféle hasznosítható elképzléssel vagy alternatívával még nem jelentkeztek. Sokkal okosabbak lehetnénk, ha az a bizonyos kulturális parlament egyszer már végre összeülne.

LACZA TIHAMÉR