A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
Magad aram, ha szolgád nincsen Szakmunkásképzésünk hatványozottan nehéz helyzetben van. A sztálinista rendszerben bár a munkást a legnagyobb hatalom birtokosának kiáltották ki, mégis ő volt a legkevésbé a hatalom közelében. A munkásnak készülő gyerek pedig még tőle is elesettebb és kiszolgáltatottabb volt. Máig nem meghatározott, hogy ki a szakmunkásképzők „tulajdonosa". Az adott üzem adja a mestert, a pénzt és az igazgatót, de a pedagógusok már nem hozzá, hanem az oktatásügyhöz tartoznak. Mielőtt bármilyen változás is történne a szakmunkásképzők tekintetében, törvényt kell alkotni arról, hogy az oktatásügyi tárcához tartozzanak-e vagy az ipari minisztériumhoz. Ez a rendezetlenség és az ebből eredő káosz minden szakmunkásképző intézetet egyaránt sújt. De az anyanyelvi oktatás hiánya éppen a magyar ajkú gyermekeket hozta előnytelen helyzetbe. Mert az a gyerek, aki szakmunkásképzőbe megy, nem erős szlovák nyelvből. Nem vagyunk egyformák és nincs mindenkinek egyformán jó nyelvtehetsége. A nyelvi nehézségek leküzdése jelentős energiát von el a tanulóktól, nem teszi lehetővé szakmájuk tökéletes elsajátítását, ha azt idegen nyelven oktatják számunkra. Az ebből eredő gyakori kudarcok akadályozzák képességeik kibontakozását. Márpedig a szakmunkásképző intézeteknek egyetlen lényeges feladatuk van: a szakma megtanítása. A megoldás a magán szaktanintézet lehet. Mert az versenyre készteti a szlovák tanítási nyelvű állami szakmunkásképzőket. Ugyanis kénytelenek lesznek magyar osztályt is nyitni, ha tanulókat akarnak, mert vidékünkön a tanulók zöme magyar. Ha az állami iskola nem adja meg azt a lehetőséget, hogy mindenki az anyanyelvén tanuljon, átmennek a gyerekek a magániskolába. Ez a versenyszellem talán rádöbbenti az igazgatókat arra, hogy a szakmunkásképzőben fontos a magyar tanítási nyelv. A magán szakmunkásképző intézet már nemcsak vágy, nemcsak álom, hanem valóság. Igaz, mindössze 36 gyerek számára, de a jég megtört. Van már példa, lehet követni! Cservenka Jánosnak, a hidaskürti Középfokú Magán Szakmunkásképző Intézet igazgatójának vajon hogy jutott eszébe iskolát alapítani? — Nem az iskolaalapítás volt a vágyam, hanem a szakmunkásképzés helyzetén akartam változtatni. Tudtam, hogy a szakmunkásképzőbe kerülő gyerekek bizonyos dolgokban meg vannak rövidítve. Erről sokszor beszélgettünk a volt kollégáimmal. Többünkben jelentkezett az az igény, hogy valami jobbat, valami emberibbet csináljunk a gyerekekkel, mint amire eddig a kötött tanterv miatt mód volt. Zavaró körülmény volt például mindjárt a tanév elején, a kötelező brigád. Olyan szépen megindokolták: így módotok van közelebb kerülni a gyerekekhez, de a valóság egészen más volt. A gyerekek tanulni akartak, nem brigádozni. Nem látták értelmét annak, amit csináltak. A pedagógus sem látta értelmét. Egyedül a mezőgazdászok látták értelmét, mert velünk végeztették el azt, amit más nem akart megcsinálni. Tönkre tettük a gyerekek munkához való viszonyát, a kollégák munkához való viszonyát és megszakadt a tanítási folyamat. Szeptember elsején ünneplő arccal jönnek a gyerekek iskolába. Tele vannak elhatározással, megmondom nekik, hogy új életet lehet kezdeni, tiszta lappal indulnak. így is volt egy hónapig. Öröm volt velük foglalkozni. Akkor azonban jött a brigád. Összekeveredtek az évfolyamok, a tanárok. Vagy az osztályom ment brigádra, vagy én más osztállyal. Másfél hónapig nem tudtam rájuk hatni. A pedagógus nem bérdíjas napszámos. Nem dolgozhat gürizve, hanem csak örömmel. Am, ha közbejöttek ezek a zavaró dolgok, ha antipedagógusokkal hozta össze a sors, annak a gyerekek látták kárát. Úgy látom, most már az állami iskolában sem fogják megtür-Csen/enka János, az iskolaalapító mindig megoldatlan problémák. Amikor magamban eldöntöttem, hogy iskolát nyitok, otthont kerestem ennek az iskolának. Sokan, sokfelé küldtek, de a helyi alapiskola igazgatója, Sevcsík úr, az első kérő szóra igent mondott. Egy engedélyem már volt. A járási iskolaügyi szakosztályon is azonnal kiállították az engedélyt, de mivel a szaktanintézetek a kerületi iskolaügyhöz tartoznak, tőlük is kellett beleegyezés. Ezt is megkaptam. Azt hittem, hogy a három engedély birtokában már megnyithatom az iskolát, vagyis kérhetem a minisztériumi engedélyt. Nem így történt. A helyi nemzeti bizottság tanácsának a beleegyezésére is szükség volt. A tanács nem hozott döntést, azt mondták, nincs elég információjuk. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm az elnököt az ügy sürgősségéről és a rendkívüli tanácsülésen már megkaptam az engedélyt. Számomra ez az engedélyeztetési folyamat olyannak tűnik, mintha arról kelAz első osztály Ebben az épületben kapott otthont az első Középfokú Magán Szakmunkásképző Intézet / ni az antipedagógusokat. Már nem volt erőm tovább várni. Olyan iskolát akartam, ahol nem lesz olyan hatás a gyerekekre, ami rosszat szül. Itt az egyik pedagógus nem fogja lerombolni azt, amit a másik épített. — Sok baj volt-e az ügyintézéssel, az engedélyezéssel? — Voltak dolgok, amelyek simán mentek, és voltak elhúzódó és még lett volna dönteni, hogy a vemhes, mindenórás üsző megelljen-e. A minisztériumban már nehezebben ment a dolog. A tárgyalási pontok között ugyan szerepelt a szaktanintézet ügye is, de az egyházi iskolák után. És a tanácskozás az egyházi iskoláknál mindig abbamaradt. Idegőrlő napok, hetek voltak azok. Még nem volt iskolanyitási engedélyem, de már szerveztem az iskolát. 14
