A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
AZ ÖRDÖG HEGEDŰSÉNEK TITKA - ORVOSTÖRTÉNÉSZ SZEMMEL (150 ÉVE HALT MEG NICCOLO PAGANINI) A csodagyerekek, a nem mindennapi képességekkel megáldott művészek titka mindig is izgatta a kortársak fantáziáját. Különösen érvényes e megállapítás akkor, ha olyan képességről, tehetségről van szó, melynek megnyilvánulásában egyszerre százak, ezrek gyönyörködhetnek. Nem meglepő tehát, hogy a világ egyik legnagyobb — a kortárs Liszt Ferenc szerint minden idők legnagyobb — hegedűművészének, Niccolo Paganininek játéka is, már pályája kezdetén a legvakmerőbb „magyarázatok" megszületéséhez vezetett. Tegyük mindjárt hozzá: Paganininek nem csak játéka volt a mindennapitól eltérő ... Út a csúcsra: a tömlöcön keresztül A Genovában 1782. október 27-én született Niccolo Paganini már hatéves korában szokatlan „tettel” hívta fel magára a figyelmet. Lázas megbetegedése során olyan mély kábulatba esett, hogy szülei halottnak hitték. Állítólag csupán egy, közvetlenül a koporsóbatétel előtt testén végig futó rángás mentette meg öt az élveeltemettetéstől. Zenei képességeinek kibontakozását atyjának köszönheti, aki korán felismerte fia tehetségét és vasszigorral játszatta öt nap mint nap a hegedűn. Niccolo ezt azzal „hálálta meg",, hogy megszökött az atyai házból, s vándorhegedűsként járta az országot. Életének e szakaszáról kevés hiteles adat, ám annál több „pletyka" maradt fenn. E híresztelések hozzájárultak Paganini híressé, sőt hírhedtté válásához. Sokan tudni vélték, hogy tizenöt éves korában, egy zenerajongótól kapott Stradivari-hegedüjét — elkártyázta. Állítólag gyilkosság gyanújával — egy féltékenységi rohamában megölte volna kedvesét — több évet töltött börtönben. Egyesek szerint éppen a tömlöcben töltött évek voltak meghatározóak tehetsége kiteljesedésében. Elkótyavetyélt Stradivarija helyett ugyanis egy nem kevésbé híres Guarneri-hegedüt kapott ajándékba, melyet a tömlöcbe is magával vihetett. A hegedükészítő Guarneri 1744- ben a szent inkvizíció börtönében halt meg. A „bűne” az volt, hogy hegedűire rávéste az IHS jelet, mely Jézus nevének görög Írásmódjából származó rövidítése. A jezsuiták szerint ezzel akarta elérni, hogy hegedűiből csodálatos hangokat lehessen kicsalni. Paganini tehát egy ilyen Guarneri-hegedűn tökéletesítette virtuóz technikáját. E technikának köszönhetően 1809-ben a luccai opera első hegedűse lett. Ettől kezdve pályája ive töretlen. 1823-ban a milánói Scala, majd 1828-tól egy turnéja során Európa többi hires hangversenyterme is színhelye lesz fergeteges sikerének. Nem csak a közönség, a kritikusok is rajonganak érte. Sikerének nem örülhet sokáig. Gyermekkorától betegeskekö szervezetét tovább gyöngítette az ifjúkori kicsapongásai alatt „szerzett" vérbaj, illetve az egyre jobban elhatalmasodó tüdőtébécéje. Utolsó hónapjait súlyos gégebetegségéből eredő nyelési nehézségek illetve hangjának elvesztése tették szinte elviselhetetlenné. 58 éves korában hunyt el, 1840-ben. Halálának és , utóéletének körülményei csak fokozták a személye körüli titokzatosságot. Mivel megtiltotta, hogy halálos ágyához lelkészt hívjanak, az egyház nem engedte őt eltemetni. Ezért bebalzsamozott holtteste városról városra vándorolt, míg végül öt évvel halála után Pármában, a Paganini család birtokán hántolták el. Csupán 1876-ban egyezett bele a nizzai püspök az egyházi temetésbe. Végleges nyugvóhelyet azonban csak 1896-ban — 56 évvel halála után — leltek földi maradványai az akkor megnyitott új pármai temetőben. Vonóját a sátán mozgatja ... E valóban nem mindennapi fordulatokban bővelkedő életút csupán egyik ösztönzője volt a Paganini személyéhez fűződő és zsenialitásának titkát kutató feltevéseknek s legendáknak. A legendák másik kiváltója a tehetség anyagi hordozója, a test, illetve Paganini megjelenése lehetett. A korabeli leírások szerint szerette közönségét megvárakoztatni. Lassú, fáradt lépésekkel jött be a pódiumra. Magas, szikár, betegesen sovány testalkata, sápadt bőre borzadályt keltett az első sorok nézőiben. Mihelyt azonban vonóját a húrokra helyezte, az addig álmos, beteges alak mintegy varázsütésre megváltozott: mélyen ülő, szúrós szeme szikrákat szórt, sápadt orcáját pír öntötte el, s a vézna testen heves rázkódások futottak át. Minden szem a kezére s a vonóra tapadt. Legfeltűnőbb az a szokatlanul nagy kéztáv volt, mellyel két oktávnyi távolságot tudott egyszerre befogni. Kezdetben azzal gyanúsították, hogy a szokványostól kisebb méretű hegedűn játszik. A koncert után azonban bárki meggyőződhejtett e feltételezés megalapozatlanságáról. A másik feltűnő vonás maga a játékhoz való felállása volt. Görnyedt testtartása, bal oldalának feltűnő elöretolása, lecsapott jobb válla, s a jobb lábával messze oldalra való kilépése egyetlen mai hegedűtanár tetszését sem nyerné meg. Mindehhez járult az a boszorkányos gyorsaság, amellyel a vonóját tudta kezelni. Feljegyezték, hogy Moto perpetuo című saját szerzeményét három perc alatt képes lejátszani maximális tisztasággal, intonációval. Mai utódai, még a legjobb igyekezet s tehetség birtokában is legalább fél perccel lassúbbak. Börtönben csiszolt tehetség, csodajellel ellátott hegedű, borzadályt keltő külső s mindehhez utánozhatatlan virtuóz hegedüjáték, melynek élvezetétől a közönség, különösen a gyengébb nem, az ájulásig mélyülő transzba kerül — csodálkozhatunk-e, hogy még a felvilágosult Goethe is lángoszlopot és füstöt vélt látni Paganini játéka alatt? Nemcsak a közönség, hanem a kritikusok többsége is úgy érezte, a „maestro di maestri” (mesterek mestere) vonóját maga a sátán mozgatja. Az alvilággal való kapcsolatra utal egy másik korabeli megtisztelő jelző is: verő Orfeo di nostri tempi (napjaink igazi Orfeusza). A zsenialitás ára: a Marfan-kór Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy már a kortársak között is akadtak, akik nem örömet, démoni segítséget, hanem racionális úton magyarázható okot sejtettek Paganini utánozhatatlan hegedűjátékának hátterében. Az már a korabeli orvosoknak is feltűnt, hogy Paganini ujjai szokatlanul hosszúak s kezének valamennyi Ízülete rendkívül laza. „Hihetetlen mire képes — írja Martecchini doktor — úgy hátra tudja hajlítani hüvelykujját, hogy az megérinti a kisujját. Úgy mozgatja kezét, mintha csont és izom nélküli lenne". Egy marseillei orvos szerint ujjai nem hosszabbak a normálistól, csupán rendkívül vékonyak. „A játéknál a kéztávot úgy növelheti, hogy annak okát csak a tudósok mondhatnák meg". Nos a tudós magyarázatára 1896-ig kellett várni. Ekkor ugyanis egy francia gyermekgyógyász. J. Marfan leírt egy — később róla elnevezett — tünetcsoportot, melynek jellemzői a magas növés, a végtagoknak a törzshöz viszonyított aránytalan hosszúsága, a feltűnően vékony kézujjak, az ún. pókujjak, az arc jellegzetessége, melyen dominál a nagy sasorr és az elsimult áll. Ehhez járul a Marfan-szindróma alapvető kórbonctani jellegzetessége: az ízületeknek (a csuklóknak, vállnak, könyöknek) nagyfokú lázasága, amely a normálist jóval meghaladó mozgásokat tesz lehetővé. Éppen e rendkívüli lazaság ad némi magyarázatot Paganini virtuóz kéztechnikájára. Mint jeleztük, már a kortársak felfigyeltek kezének s ujjainak rendhagyó képességeire. E kézlazaság annyira jellemző, hogy az orvosi gyakorlatban ma is nem egyszer éppen a szokatlanul hosszú ujjak — a hüvelykujj például a mellette fekvő második ujj közepéig és (lásd az ábrát) — s azok feltűnő mozgathatósága vezet a Marfanszindróma felismeréséhez. Az orvosi felismerés azért indokolt, mert a lazaság nemcsak az ízületeket sújtja s viselője nemcsak egy testi kuriózum hordozója, hanem e koriózumból kifolyólag élete közvetlen veszélybe is kerülhet. Mai ismereteink szerint a Marfan-kórt egy sérült gén okozza, tehát egy genetikai, örökletes betegségről van szó. A génsérülés a szervezet kötőszöveti rendszerének általános meggyöngüléséhez vezet. Kötőszövet van az izületi tokokban, de az erek falában és a belső szerveket boritó hártyákban is. Ezért a fentebb leírt izületi lazaság csupán a legfeltűnőbb tünete a kórnak. Sokkal jelentősebb azonban az a kötőszöveti lazaság, amely a szívből kiinduló föütőeret (az aortát) sújthatja. Ennek következményeként az állandó vérnyomásnak kitett főütöér fala kitágulhat és — szerencsére ritkán — megrepedhet. A repedésen át a beteg pillanatok alatt elvérezhet. E lazaság további következménye a gyakori lágyéksérv, illetve a szem kötőszöveti tartóelemeinek meglazulása folytán kialakuló kancsalság, szemtencseficam is. Érdemes megjegyeznünk, hogy Paganinin kívül még két hires emberről derült ki, hogy Marfan-szindrómás volt. Egy kük, Paganini kollégája, Szergej Vasziljevics Rahmaninov (1873—1943) a kiváló zeneszerző és zongoraművész. Egyik kortársa szerint Rahmaninov kezei úgy terültek szét a zongorán, mint a nyolckarú polip csápjai. A másik híres ember, aki Paganinit akár személyesen is ismerhette volna, Abraham Lincoln (1809— 1865), az Egyesült Államok rabszolgafelszabadító elnöke. „Nem hiszem, hogy ebben a seregben akad egyetlen ember is, akinek az enyémnél hosszabb volt a karja ..." — jelentette ki a polgárháború idején, amikor egy favágókból verbuvált ezredet szemlélt meg. Lincoln elnöknek aligha származott előnye Marfan-szindrómás alkatából, ám Paganini és Rahmaninov jócskán profitálhatott anatómiai rendellenességéből. Valószínűleg sosem gondoltak arra, hogy ez az „előny", amely zsenalitásuk kiteljesedését segíthette elő, a test mélyében elrejtett „hátránnyal" kapcsolódik. Érdekes eljátszani a gondolattal, mai ismereteink birtokában mit választanának: a hátránnyal és előnnyel egyaránt járó „másságot" — a Marfan-tünetegyüttest —, vagy inkább a teljes egészséget — középszerűséggel. Dr. KISS LÁSZLÓ 16
