A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-05 / 40. szám

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy művelődési ház. Hosszú évek óta szolgálta a lakosságot. Megkopott, elavult, használata már-már veszélyessé vált. Még szerencse, hogy időben hozzáfogtak a másik, a szebb, a korszerűbb építéséhez. Ha nem is az első határidőre, de azért befejezték. Átadták rendeltetésének. Igaz, hogy a valóságban nem úgy néz ki, mint ahogy a tervező elképzelte, az is igaz, hogy a tartalék világítás nem működik (zárlat esetén sötétség borulná a klubokra, folyosókra, nézőtérre), s nincs kéznél tűzoltó készülék sem, de ugyan ki figyel az ilyen „apró" szépséghibákra? A falu népe örvendezik, így parancsolta a Kiskirály. A lényeg, hogy pompájával az ő igényeit kielégíti.

A régi ütött-kopott művelődési házat sem ítélték lebontásra. Korszerűsítéséről a népművelési központ gondoskodott. Elkészíttette a tervdokumentációt, de kivitelezőt már nem talált. A Kiskirály sietett segítségükre. Kijelentette, ő már elintézte az építőipari vállalattal: egy hónap alatt bevezetik a központi fűtést, kívül-belül tatarozzák az épületet.

Ugyan miért ez a nagy sietség ? Csak nincs igazuk a rossznyelveknek, akik azt beszélik, hogy egy hónap múlva megy férjhez a Kiskirály lánya, s a lakodalomra kell a helyiség?

Gyorsan peregtek az események. Jött a Kiskirály, hozta a munkásokat. Rendelkezett is, ide szereljék a kazánt, ide a fűtőtesteket... (Hogy a pódium alatt nem szabad elhelyezni a kazánt, mert tűzveszélyes, azonkívül el kell végezni a hőszigetelést...?! — Ugyan — legyintett —, mit okoskodnak? Az idő sürget!)

A munkát befejezték. Csak a bennfentesek tudták, micsoda veszély fenyegeti a közönséget, ha télen befütenek. Azt meg már tényleg csak Szemfüles tudta meg, hogy kilencvenezerrel többet számiáztatott a Kiskirály a népművelési központnak, mint amennyibe az átalakítás került. Nem is hagyta annyiban. Visszakövetelte a pénzt. — Nem kell mindjárt ölre menni — így a Kiskirály. — Majd megvesszük s szállítjuk a művelődési ház berendezését és akkor nem küldünk számlát.

Berendezés gyanánt, kérdezés nélkül mi kellene, milyen és mennyi — utóvégre azért Kiskirály a Kiskirály, hogy alattvalói kívánságát kérdezés nélkül is tudja — vett háromszáz egyszerű széket. Úgy gondolta, ezzel az ügy lezárult. Nem így Szemfüles, aki utánanézett, mibe is kerültek a székek. Akadt egy jóbarátja a bútorüzletben, aki elárulta, mi minden fért még a kilencvenezres tételbe. Akár hiszik, akár nem, épp azokban a napokban állt meg a bútorszállító kocsi a Kiskirály lányának új otthona előtt.

Itt a mese vége, fuss el véle. Meg se állj hazáig, ott is saját portádig. Keresd a Kiskirályt, ha címét megírod, az igazi mesékhez méltó véget ér a miénk is. A jót megjutalmazzák, a rossz elnyeri büntetését.

UTÓIRAT

Mindez a Hét 1978. július 15. számában jelent meg. Vagyis a Prágai Tavasz leverésének tizedik évfordulóján. Azon a nyáron, amikor az állambiztonsági erők fokozott figyelemmel kísérték, moccanni mer-e valaki! És, ha moccant, lecsaptak. Veszélyes vállalkozás volt ez abban az időben. Ettől kisebb fegyvertényért is őrizetbe vehető volt az ember. A Kiskirály viselt dolgainak kiteregetésében minden kiskirály elleni támadást véltek felfedezni és mivel a kiskirályok egyben a pártállam hatalmának megszemélyesítői is voltak, írásomat a párt és az állam elleni támadásnak fogták fel. De nemcsak veszélyes volt ez a vállalkozás, hanem felemelő is. Ahhoz, hogy nyomdába kerüljön túl kellett járnom a szerkesztőségbe beépített cenzor eszén. Megjelentetésével sok embernek nyújtottam lelki vigaszt.

És, hogy mi lett a mese vége? Azt hiszem, a mesének még mindig nincs vége.

A megjelenést követő héten több levelet is kaptunk a szerkesztőségbe. Az az érdekes, hogy Nagykapos környékén épp úgy felismerni vélték a Kiskirályt, mint Zsolnán, mert még onnan is érkezett egy előfizetőnktől lelkes hangú köszönő levél, hogy végre lelepleztük X. Y. sötét ügyeit. És még valaki magára ismert. Jobban mondva a falu lakossága segített neki, hogy magára ismerjen. Megbolydult méhkashoz hasonlított három napig az a falu. Már-már úgy nézett ki, hogy leváltják posztjáról a Kiskirályt, de harmadnap estére titkosrendőrök szállták meg a falut. Kijárási és gyülekezési tilalmat rendeltek el. A Kiskirály megmentésére összefogott a járási pártbizottság és a központi bizottság jónéhány tagja. Forró volt a telefondrót egészen Prágáig. Mert később a Kiskirály azt vágta a szemembe, hogy hogy merem én őt kikezdeni, akinek a pincéjében maga Lénárt elvtárs ette a füstölt kolbászt ?

Három napig egyezkedtek az elvtársak a fejem fölött, döntöttek rólam nélkülem, míg megszületett az ítélet: pártbüntetéssel bocsássanak el a szerkesztőségből. Csakhogy én nem voltam párttag. Így pártbüntetést sem kaphattam. Az alkudozás folyt tovább, újabb és újabb szereplők szálltak ringbe, hogy üssenek rajtam egyet, így bizonyítva a pártállamhoz való hűségüket. Újabb döntés született: menjek és tárgyaljak a jóvátétel módjáról magával a Kiskirálylyal és a járási ideológiai titkárral. Mentem. A járási pártbizottság folyosóján, ahol akkor jártam először és utoljára, még imádkoztam egyet, mielőtt beléptem az irodába. Arra kértem az Istent, hogy adja számba a szavakat, amelyekkel megvédem magam a két minden hájjal megkent vén rókával szemben.

A dicsérő cikket nem nekem kellett megírni, azt másra osztotta a szerkesztőség pártszervezete. Tudom, sok helybéli olvasóját veszítette el akkor a Hét. De azt is tudom, hogy ha a helybeliek három nap után nem törnek meg, an-14