A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
---------íjártunk a legboldogabb, egyetlen igazán boldog időszaka" — meséli Kosztolányiné. Sajnos, nem élhettek sokáig együtt, 1918 őszén első felesége spanyoljárványban meghalt. Maradt egy közős gyermekük, a szintén szerencsétlen sorsú Karinthy Gábor. Második felesége az elvált, egygyermekes Böhm Aranka volt, közös fiuk a kiváló író, Karinthy Ferenc. Második feleségével nem volt boldog az iró, jellemük, természetük nagyon különbözött. „Amig Judik Etel, az első asszony parázsló volt, amellett andalító és szelíd. Aranka lángolt, szikrázott, fénylett hidegen. Idegenekkel olyan kedves, olyan szeretetre méltó tudott lenni, hogy mindenkit magával ragadott. és olyan kellemetlen és gonosz, hogy mindenkit elriasztott. És ez a hatásosan szép teremtés esetenként olyan csúnya is tudott lenni, mint valami öreg cigányasszony. Nyilván tudta ezt saját magáról, s ezért kellett minduntalan bizonyosságot szereznie hatásáról" — írja Kosztolányiné nem kis éllel. A milyen volt? Hogy élt? című fejezetben így rajzolja meg Karinthyt: „Vékony szálú, világosbarna haja kuszán hullott széles homlokába, fiatal korában a szája dacosan és bánatosan biggyedt lefelé, később ez a száj már mohónak mutatkozott, csaknem ragadozónak, a bánatos, megvető száj életörömre nyílott, sok evésre, ivásra, gúnyra, nevetésre ... A szeme kicsiny volt, zavaros, mint a felkavart tó vize, befelé néző, gondolatait figyelő... A keze húsos volt és puha, gyak-Lehet annak már vagy tizenöt esztendeje, hogy először meghívtak a Tokaji irótáborba. Az időben az itteni tanácskozásoknak különleges jelentőséget tulajdonítottam, s nem ok nélkül, hiszen — hogy mást ne mondjak — itt voltunk első ízben igazán jelen mi, határokon túli magyar írók. S ez egyáltalán nem volt kicsiség. A későbbiek során aztán arra is módot találtunk, hogy az egész írótábort vendégül lássuk Kassán és Stószon. A hetvenes évek végén, s a nyolcvanas évek elején az ünnepélyes megnyitás mindig Tiszaladányban volt. (Az idén ez, nem tudni mi okból, elmaradt.) Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a háború idején e faluban „embererdö" védte Darvas Józsefet. Egy idős asszony ezekről az évekről mondta, hogy „pengeélen éltünk". íme egy kor metafora-értékű összefoglalása. S most ? Az első, •s mindenekfeletti: a találkozások. Mintha tágulna körülöttünk a világ. Sok olyan írótárssal találkoztam most, akiket korábban csak írásaikból ismertem, ismerhettem — erdélyieket, kárpátaljaiakat, újvidékieket... Persze, ez megint csak Európa, méghozzá a hozzánk eső fele. Fábry Zoltán könyvtárában akadtam rá régebben Veres Péter egyik könyvére, amelybe valami olyat irt dedikációként, hogy „negyven évnek kellett eltelnie ebben a Kárpát-medencében, hogy személyesen is találkozhassunk". Tokajban tapasztaltam: a Veres Péter-i dedikáció még ma is érvényes... \ Az idei tábor tanácskozása két tág — és nagyon aktuális — probléma köré szerveződött. Az egyik az irodalom és politika kapcsolata, a „hattyúnyakú görény", ahogy a cím-metafora találóan jelezte, a másik pedig az újonnan szerveződő folyóiratok problémaköre. ran tette szája és orra elé, mint valami szájkosarat, amely elfedte vastag ajkát és orrát, amely mintha agyának előretolt nyúlványa lett volna ... A járása imbolygó, mozdulatai hányavetiek, „mintha vasvillával hányták volna rá a ruhát" — mondották róla. Tartása hanyag, de olykor, különösen nő jelenlétében, kihúzta magát." Olvashatjuk a könyvben, milyen mozgékony szellem volt, minden érdekelte, ami a világban történt. Kosztolányival mindig ugratták egymást és másokat is, szellemi vetélkedőket rendeztek, örömben-búban egymáshoz folyamodtak. Mindig pénzzavarban volt, járta a szerkesztőségeket, pénzért előszobázott, gyakran megalázták, megvárakoztatták. Végső kétségbeesésében gyakran fordult Hatvány Lajoshoz, a cukorbáróhoz. Kosztolányiné könyvében közöl néhány könyörgö levelet: „Lacikám, muszáj adnod százat — ha tudsz, nem tudok hazamenni különben. Egy héten belül egyenértékűvel viszonzom. Bocsáss meg. El kell hinned, hogy sokkal jobban el voltam és elvagyok szánva soha többé nem koldulni, mint ahogyan a legkeményebb szivek el vannak szánva nem adni! Ölel Karinthy". Kért is, adott is, aki hozzáfordult szívből segítette, gyámolította. Nagy szellem volt, de esendő ember, mint mindannyian e földön. (Dénes) Az itt felvetett kérdések és gondolatok — úgy látom — csakhamar minket is utolérnek majd valamilyen formában. Sőt, bizonyos vonatkozásaikban azonosak a mi lapjaink-folyóirataink helyzetével. Mégpedig azért, mert a kultúrára fordítható állami támogatás drasztikus csökkenése — csökkentése! —. illetve a papír árának és a nyomdaköltségek emelésének ténye már nálunk is jelenlévő realitás. Az bizonyos, hogy a „tokaji gondok". politika és kultúra, politika és irodalom viszonylatában csakhamar minket is utolérnek. Mindebből az is látható, hogy az idei Tokaji irótábor lényegesen különbözött a korábbiaktól. Ugyanis az elmúlt években ez olyan fórum volt — vagy az kívánt lenni —, ahol gondolatok cserélődtek ki és sorskérdések fogalmazódtak meg. A jelen: az európai átrendeződés izgalmas korszaka, és e változás következményei az írók és az irodalom ellen hatnak. Ahogy hallottuk — s ez nálunk is egyre jobban érezhető —, széthull a könyvkiadás, devalválódnak az értékek. Az irodalom és a politika viszonyában az a nézet alakult ki, hogy demokratikus körülmények között nincs szükség irodalompolitikára. Fontos és további megvitatásra való kérdések az irodalom-iskola-nemzeti tudat, valamint a magyar irodalom és a magyar nyelv. Ezzel kapcsolatban szoros összefüggést mutat az a tény, hogy a magyar irodalom nem csak magyarországi irodalom. A „hattyúnyakú görény" — a politika és az irodalom kapcsolata a fentiek szerint is felemás. Dehát mikor nem volt az? Az idei, XVIII. Tokaji írótábor minden kétséget kizáróan ismét ugyanezt bizonyította be. GÁL SÁNDOR 1990. augusztus 24—25—26-án Szödligeten tartotta negyedik összejövetelét a Budapest Környéki Népfőiskolái Egyesületek Szövetsége. Mivel e munkaforma iránt a Csemadok-szervezetekben is igény mutatkozik — sőt alakult is már népfőiskolái csoport — úgy gondoltuk néhányan, hogy ismeretséget kötni, tapasztalatot szerezni (ha úgy tetszik kémkedni) átruccanunk Szödligetre. — A Magyar Népfőiskolái Társaság megalakulása után népfőiskola-szervezők összejövetelét szervezték meg Leányfalun — kezdi a tájékoztatást Újvári Irén, a Budapest Környéki Népfőiskolái Társaság titkára. Itt fogalmazódott meg az igény szövetségünk megalakítására is. 1989 tavaszán, a rendszerváltás időszakában, Surányban rendeztünk egy találkozót. Itt határoztunk. Beszélgettünk a Bíró András újságíró, az egyik előadó népfőiskoláról, mérlegeltünk. A kérdés az volt, hogy találunk-e a társadalom és a kultúra iránt érdeklődő egyéneket. Illetve nemcsak érdeklődő, hanem a helyzet súlyosságát átérzö és tenniakaró embereket kellett találni. — Az 1948-ban megszüntetett népfőiskolák űrt hagytak maguk után a magyar társadalomban. Az állami népművelés nem tudott maradék nélkül eleget tenni feladatának. Sok esetben nálunk is csak a politikai propagációra és profi csoportok felléptetésére korlátozódott tevékenységünk. A közösségfejlesztő témájú foglalkozásoknak próbáltunk meg mi formát keresni. A mostani mozgalom nevében, szellemiségében igazodik az egykori népfőiskolákhoz, a formai kép viszont elég tarka. Társas összejöveteleket, hétvégeket, faluszemináriumokat tartunk. Főleg a közélet megújítását próbáljuk elősegíteni, de a témák sokszínűek. Mezőgazdaság, társadalmi mozgások, kultúra, történelem, helytörténet. Szervezik pártok, felekezetek, művelődési házak, könyvtárak. Nem erőltetjük, hogy a meglévő csoportok szervezeti formát öltsenek. Főleg horizontálisan, baráti, ismerettségi kapcsolatok alapján terjeszkedünk, így szélesítjük a mozgalmat. Laza szervezeti kötöttségben vagyunk a csoportokkal. Anyagiakkal sajnos nem rendelkezünk. Illetve a közelmúltban kaptunk negyvenezer forintot a Magyar Népfőiskolái Alapítványtól. Az előadók honorálásához a megyei művelődési központok, a helyi csoportok elindításához különféle alapítványok is hozzájárulnak. Egyesületünk a Pest-, Nógrád- és Komárom-megyei népfőiskolákat, illetve mozgalmakat fogja össze. Ám, mint említettem: laza szövetségben vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy addig jó, amíg alulról jövő igényt elégít ki a kezdeményezés. Nem szeretnénk, ha mozgalmunkra apparátus, hivatal telepedne ... Tehát a népfőiskola néhol rendszeresen összejáró, művelődő, vitatkozó baráti társaság, másutt jogi formát felvett egyesület. Az igények szerint. — Csoportjaink közül megemlíthetem a pócsmegyeri, dányi, dabasi, bugyi, alsónémedi, ócsai, erdökürti, kállói, borsosberényi népfőiskolákat; — a Bakonyalja Népfőiskola több helységből szerveződött. Nagyon érdekes a galgahévízi kísérlet. A galgahévíziek biofalut szeretnének létrehozni, s ennek az ügynek szolgálatába állt működésével a népfőiskola. .— A jövő? Nem akarjuk megváltani a világot. Annak viszont tudatában vagyunk, hogy valamit elindíthatunk (talán már el is indítottunk). Szeretnénk elérni, hogy mindenki tegye azt, amire képes, aminek elvégzésére lelkiismerete kényszeríti. Eligazodni segíthetünk önmagunk és a világ dolgában. A mostani összejövetelen arról beszélgettek a jelenleg is működő csoportok képviselői és az érdeklődők, hogy miként szervezhető a civil társadalom, hogyan jöhetnek létre azon közösségek, melyek a falu-, illetve a településirányítás segítői lehetnek ebben a bonyolult helyzetben, és milyen szerepet vállalhatnak ebben a folyamatban a népfőiskolák. Társadalmi szervezetek, intézmények munkatársai voltak jelen előadóként. A résztvevők velük vitáztak, beszélgettek — egymás közt pedig tapasztalatot cseréltek. A civil társadalomról és benne az ember szerepéről, helyzetéről két nagyszerű előadást hallhattunk. Az előadókat — Kamarás István szociológust és Bíró András újságírót — a Csemadok-szervezetek és közművelődési klubok figyelmébe ajánlom. Az utolsó napot sajnos nem várhattuk meg, de tudjuk, hogy a résztvevők az újonnan érkezettek és az előadók címeivel és az előadások jegyzékével térnek haza. Fotó: a szerző (Görföl) A TOKAJI avagy a „hattyúnyakú görény” tloadas a szabadban 11
