A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
SZAVAINK SZIPORKÁZÁSA KINCSÜNK AZ ANYANYELV Sütő András írja Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében: „Koporsó, mondogattam, és körülhallgatóztam; kalapácsot és göröngyhullást észleltem benne, hosszú útnak porát — fújd el, jó szél, fújd el! — anyám orsójának aritmikus pergését, meg csipetnyi sót is — az ínyem jelezte —, de lényegében fölfogott látványként ismeretlen maradt előttem." Az erdélyi nagy magyar író a szavak öntudatlan, tündéri játékát mutatja be ezzel a lelket gyönyörködtető leírással. Egy-egy szó nemcsak valóságos szótári értelmével van jelen az életünkben, hanem testének kisugárzásával, sziporkázásával is. Minden szó egy-egy csillag nyelvi égboltunkon, több-kevesebb fénnyel, ragyogással, sejtelemmel. Próbáljuk meg, játsszunk mi is „sütőandrásdit". Önök vajon mit észlelnek a török szóban! Én a pattanó tör igét érzem kivillanni belőle: rabigába törtek bennünket, és az örök melléknevet: 150 éves uralmuk emléke a magyar nép számára örökre megmarad. A béke szó számomra a törékenységet is jelenti: a benne rejlő ék szinte feszíti, ketté akarja törni. De érzem azt is, hogy benne rejlik az emberiség kincse, éke is. Ami a békéből származik, az csak egyféle lehet: ékes. Ezzel szemben a háború minden kisugárzásával nyomasztólag hat rám: a borús égen búgó gépmadarak jelennek meg, s a . háborodott emberek tömegei — bortól megittasult garázdálkodók — ütik, verik, pusztítják egymást és ártatlan gyermekeiket. Ami a háborúból származik, az is csak egyféle lehet: rút. Érzésem szerint bokrétát csak réti virágból lehet kötni. A mezei virágok anyaföldje — a rét — elkíséri a csokorba kötött virágait. Ha gyermekét hűtlenségre is kényszerítik, ö mellette marad. S ezt a gyönyörű képet —• érzésem szerint — színes krétával lehetne a legszebben megfesteni. Számomra a haza „feltételes módú" főnév. A harc szóban a h betűt az arc elé tartott védőpajzsnak érzem. A magyar szóban sejtésem szerint fellelhető fajtám két jellemző tulajdonsága. Az agya világméretben is elismerésre méltó, kár, hogy egy kis kinövés — az r — a jót oly gyakran rosszá tudja változtatni. A diák szóban mintha egy kis csúfolódás is meghúzódna. A még tapasztalatlan, oktalan diák — iá! — csak szorgalmas tanulás árán juthat el a müveit emberek közösségébe. A hóhér szó hallatára a hideg fut végig a hátamon. Lelki szemeim előtt egy sötét, csuklyával fedett arcú alak jelenik meg, bárddal a kezében. Előtte a félelmében hófehérré sápadt áldozatot látom, s óh borzalom, a kővetkező pillanatban már az áldozat ereiből kiszökellö piros vérsugarat is. A fürge és a sürget szavak jelentését — legalábbis számomra — mintegy fokozza a bennük meghúzódó ürge, a titok pedig — érzésem szerint — olyan bizalmas valami, ami a kíváncsi szemek elöl tokba van zárva. A selejt olyan termék, amelyet az igényes ember mint értéktelen árut elejt, s a lejt végződés az áru előállítójának munkaerkölcsére is utal. A jegyes szóból a menyasszony életének előbb-utóbb várható eseménye is kiragyog: gyes. A kalap szót mintegy fedélnek érzem, mely magában hordozza ellentétes pólusát, az alapot is. S mit érzek a nyelv szóban ? Egy keserves nyelést, a távolodást jelentő vagy arra felszólító el igekötöt, de a végén erkölcsi erőt is: elv! Kedvre hangolónak talán ennyi is elég a példákból. Akinek megtetszett a játék, kérem, folytassa. Ha úgy tetszik, a következő szavakkal is kezdheti: vágy, feleség, sóhajt, pillanat, őszinte, igazság, párt, törvény. GÁGYOR JÓZSEF Egy Csokonai-kötet kapcsán közben harcot, indít az ún. „bodzapoéták" ellen, töredelmesen, őszintén bevallja: „hogy ennek a gyűjteménynek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat múzsákhoz méltónak tartanám. Egy részük azért lát napvilágot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétái darab, vannak olyan poémák benne, melyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vágynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vágynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam." Aztán később ily szép költői képpel folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél; addig-addig lebeg az, míg minden szemetét, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben is olyan, amit magam is csak az ő számára tartogatok. Még egy dolog van, amiről itt vagy akarom vagy nem kénytelen vagyok magyar olvasóim előtt megemlékezni.. Hogy miről akart még említést tenni Csokonai Vitéz Mihály a népszerű poéta, azt soha nem tudhatjuk meg. Ugyanis a félbeszakadt mondat alá más betűtípussal a nyomtató odaszedte: „A többi nincs meg." — magyarázó mondatot. Ugyanis Csokonai 1805. január 28-án meghalt, mielőtt befejezte volna a már nyomdában levő könyv előszavát. Csokonai versei nem hulltak ki a rostán, örömünkre ma is velünk élnek és e könyvben található a Lélek halhatatlanságáról szóló híres halotti búcsúztató, melyet Rhédei Lajos feleségének temetésén mondott el. Itt fázott meg a költő és a kiújult tüdöbaja siettette halálát. Sokszor kezembe veszem e kopott könyvet és szívesen olvasom újra ízes, őszinte sorait. OZSVALD ÁRPÁD Herdics Béla illusztrációja Kosztolányi Dezsőné emlékezései KARINTHY FRIGYESRŐL A Múzsák Közművelődési Kiadó gondozásában jelent meg Kosztolányi Dezsőné könyve, amelynek előszavában írja Kovács Ida: „Szerzője harminc-negyven év távlatából is — a kortárs és szemtanú közvetlenségével, frissességével idézi emlékeit. Kosztolányiné írása 1954 és 1957 között született, teljes terjedelmében most lát először napvilágot, bár a Karinthy és Kosztolányi cimű fejezet ugyanezzel a címmel, kisebb változtatásokkal már 1956-ban megjelent a Dunántúl hasábjain." Kosztolányiné e műve nemcsak az irodalmárok. irodalomkutatók érdeklődésére tarthat számot; kedvteléssel, élvezettel forgathatják azok az olvasók is, akiket érdekel a nagy alkotók magánélete, az íráson, alkotáson túli írói lét, amely közel hozza az írók mindennapjainak gondjait, örömeit, csalódásait, csüggedéseit vagy játékos kedvét. Tudjuk, hogy Kosztolányiné Harmos Ilona nemcsak színésznőként állta meg a helyét, hanem sikerrel forgatta a tollat is. A Kosztolányival való ismeretsége után elbeszélést irt a különböző folyóiratokba. Legkiemelkedőbb müvét azonban férjéről. Kosztolányi Dezsőről írta, amely több kiadásban is megjelent. Következő könyve, a Tüzes cipőben, 1948- ban jelent meg, ebben a művében krónikaszerűen számol be üldöztetésük évéről, az 1944-es év eseményeiről. E mostani kötetében pedig Karinthyval való barátságukat meséli el, a könyv első felében összefüggőbben, sűrítve, később lazábban, apró-cseprő eseményekre kitérve. Mondanunk sem kell, milyen élvezetesen, bár sokszor szenvedélyes elfogultsággal vázolja fel Kosztolányiné a megélt eseményeket. Nagy erővel és átérzéssel eleveníti fel a két jöbarátot és szenvedélyes mókamestert, Karinthyt és Kosztolányit, miközben ott mozognak köröttük a korabeli irodalom más nagyjai, Somlyó Zoltán, Ady, Móricz, Tersánszky, Babits, Gárdonyi és még annyian a század eleji magyar Olimposzról. Harmos Ilona korábban ismerte Karinthyt mint Kosztolányit, tulajdonképpen Karinthy révén ismerkedett meg Kosztolányival, akinek a felesége lett. Első találkozásuktól a nagy magyar humorista haláláig terjed ez az emlékezés, az érdekesebb események fölelevenitése. Megismerkedhetünk az író két, nem éppen szerencsés házasságával. Első felesége „Judik Etel otthagyta első férjét és három gyermekét, és Karinthyval Berlinbe utazott. Fél esztendeig éltek nagy-nagy szegénységben, még nagyobb bizonytalanságban, mindamellett Karinthy életének ez volt Ennek a Csokonai-kötetnek érdekes története van. A hatvanas évek elején az antikvárium főnöke barátságos beszélgetés közben a háta mögötti polcról egy díszes, nagy alakú Csokonai-kötetet tett elém, melyet a század elején adtak ki, valószínűleg a költő halálának századik évfordulójára. Én nem szeretem a díszkiadásokat, melyekből véletlenül vagy készakarva mindig kihagynak valamit, ezért csalódottan adtam vissza; — Más nincs? — kérdeztem, választ se várva. És már éppen indultam volna, amikor utánam szólt: — De, van itt még egy másik Csokonai is, ez azonban nagyon kopott, piszkos, lapjai foltosak, magát úgy sem érdekli — legyintett. — Mutassa, hátha éppen ez érdekel — szóltam kíváncsian. Letette az íróasztalára a tényleg kopott, szerény kötetet. Ahogy a fedőlapját felnyitottam mindjárt a címoldalon megakadt a szemem: Alkalmatosságra írt versek. Csokonai Vitéz Mihály által. Nagyváradon, Máramarosi Gottlieb Antalnál, 1805. A következő oldalon Élőbeszéd következett. s egy pár sor elolvasása után sejtettem, hogy ezt Csokonai irta. — Ezt rögtön elviszem — mondtam a csodálkozó antikváriusnak. Felkaptam a könyvet és már siettem is a pénztárhoz, nehogy a főnök meggondolja magát, de ö mosolygott hirtelen buzgóságomon. Táskámba tevén a könyvet csak a Grand Kávéházban vettem elő, ahol addig le nem tettem, amíg az élőbeszédet el nem olvastam. Ebből kitűnt, hogy Csokonai nemcsak a versíráshoz értett hanem az irodalom és a nyelvtan problémáival is foglalkozott. Mindjárt az elején megállapítja, hogy az alkalmatosságra írt versek az esztétikusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalábbis mindenkor gyanúsak. Az alkalmatosságra irt verseket mai szóval, alkalmi sematikus, elkötelezett verseknek nevezzük. Csokonai mi10
