A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV A helységnevek beszélnek szűk utcácskáit. Nem tudtunk magunknak magyarázatot adni, hogy e találkozásunk kaland-e, vagy valami több, fájdalma is volt, hisz búcsút jelentett. Mindketten titokban úgy is gondoltuk, itt az ideje, hogy bezáruljon a három napi tündérvilág. A válás pillanatában éreztem igazából, hogy ez a Lőcsével és Bánfával kapcsolt mostani élményem az eddigi, soktucatnyi és sokfelé megtett utam legszebbike volt. Arra is gondoltam, lógó orral, be szép is volna, ha ez a kis tudós szőkeség a feleségem lenne . .. Igen ... itt kérdezte meg a feleségem; — És valóban a szőke hölgy lett végül is a felesége? — Krisztina a lányom édesanyja is! — egészítette ki Passuth a feltett kiváncsi kérdésre adott választ. Szinte elfutott a délután. Este lett, s nem vettük észre. Végre a falióra időt jelző kongása intett, illő lenne a házigazdától búcsút venni. Nehezen jött számra az „Isten veled". Az ember mindig fél a búcsútól, az elválást jelentő kézfogástói, de hát vannak társadalmi szabályok s minden beszélgetésre végül is pontot kell tenni. A „Megszólal a sirvilág” címet viselő könyvével és egy borítékba csúsztatott fényképpel jöttünk el a Rózsadombról s Csak otthon néztük meg közelebbről a könyvet és a borítékba tett fényképet. A könyvben a beírás igy szólt: „Jenőnek és kedves Irénnek a mai látogatás jóleső, szíves emlékére, 1970. április 29. Passuth László", a fényképen meg átlósan a dedikáció: „Jenőnek sok barátsággal, szeretettel Passuth László." NAGY JENŐ Ahogy egy kivágott füzfacsönkön ülünk a vén Duna partján, olyan fölöttünk a csallóközi égbolt, mintha opálszínű koszorú kerítené kerekre. Hirtelen arra tekintünk, ahol a Kis- Kárpátok, — csallóköziesen a pozsonyi hegyek — húzódnak. Furcsa hegyek ezek. Most olyan közelinek tűnnek, máskor meg olyan távol vannak tőlünk, hogy alig-alig látni belőlük valami kékséget. Ne restelljük az idő múlását, valljuk be őszintén, így vagyunk valamennyien a ma már a köztudatban feledésbe merülő falu- és dűlőnevek eredetével is. Naponta használjuk őket, de ha eredetükről esik szó, úgy tűnnek, mint egy régi szekrény titkos fiókjaiból előszedett — megsárgult történelmi jegyzetek. Mielőtt rátérnék az egyes falu és dűlőnevek magyarázására, szükségesnek tartom néhány szóban a táj elnevezésénél az eredetéhez visszatérni. Néhányan Csallóköz elnevezését a sarló, mások a sár szavakból vezették le. Természetesen egyik sem állja meg a helyét és minden valószínűség szerint a Csallóköz elnevezés a ma már kiszáradt Csalló folyó nevéből származik. Nagyon érdekes módon Csallóköz nevével azokban a mesékben és mondákban is találkozunk, amelyek a csallóközi aranykertről szólnak. Ezek a népmesék elsősorban az aranyászok ajkán éltek, akik seregestöl kutattak arany után a Duna homokjában, de később csalódottan távoztak. Ami a hely és dűlőnevek eredetét illeti, az elnevezésekkel kapcsolatban az itt élő emberek mindig nagyon következetesek voltak. A nevek, elnevezések ugyanis mindig és mindenhol kapcsolatban álltak a hely egyes tulajdonságaival, jellemzőivel. A POGÁNY KULTUSZ EMLÉKEIT ŐRZŐ ELNEVEZÉSEK Csallóköz már ősidőktől fogva lakott terület volt. Ezeknek a koroknak az emlékeit őrzik a vajkai pogánykori leletek, a Felsőjányok határában talált kelta sírok, valarpint az alábbi község- és dűlőnevek: Láng, Ördögluk (a dióspatonyi határban), Pogánysziget (egy elpusztult község Bős határában), Sárkány és Rém (pusztanevek Sikabony határában). Ezek az elnevezések ugyanis azt bizonyítják, hogy a honfoglaláskor itt letelepült magyarok pogánykori emlékeket, maradványokat találtak ezeken a helyeken, ami annál inkább is hiteles feltevés, mivel a kereszténység térhódítása elöl a pogány kultusz hívei kevésbé hozzáférhető helyekre menekültek és ebből a célból Csallóköz nádas és mocsaras területe bizonyult a legmegfelelőbbnek. A HALÁSZAT EMLÉKEI A Csallóközben letelepült magyarok eleinte kizárólag halászattal foglalkoztak, méghozzá elég tervszerűen. Ezt bizonyítja az is, hogy sok helyen bukkanhatunk halastavak nyomaira. Hodos határában például két dűlőnév — a Csiktó és a Pontyostó — is őrzi ennek az emlékét, de az említett dűlőkben a víznek ma már nyoma sincá, mégis valószínű, hogy ott valamikor halastavak voltak. Ebbe a csoportba sorolhatnánk a Keszegfalva, Csukárpaka és az Abonycsuka (a mai Sikabony régi neve) községneveket is. A FÖLDMŰVELÉS ÉS A GABONATERMESZTÉS EMLÉKEI A halászat után a földművelés honosodott meg a leghamarabb a Csallóközben. Korabeli okiratok igazolják, hogy a tizenkettedik századtól kezdve gazdag gabonatermést adott itt a föld. A földművelés emlékét őrzi a Szántóér dűlőnév is (Ekel határában). A gazdag gabonatermés Csallóköz malomiparának fejlődését alapozta meg. Nem egy csallóközi dűlőnév még ma is őrzi ezeknek a malmoknak az emlékét. Ilyen elnevezés például a Malomhely (Várkony határában), a Malomföldje (80s határában) és a Kőhíd dűlő. A KORABELI IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSI MÓDOK EMLÉKEI Az inkább középkori barbarizmusnak nevezhető régi igazságszolgáltatás emlékeit az alábbi dűlőnevek őrzik: az Akasztófadomb (Nagymegyemél), a Törvényföld dűlő (Dénesdinél), a Máglyadomb (Etrekarcsán) és az Akasztóföld (Hodos) határában. AZ ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYVILÁGBÓL EREDŐ HELYNEVEK Bíbicvár. Gólyás, Nyestek, Tejfalu (a teue szó ösmagyar nyelven csikót jelent), Szúnyogszállás-major, Méhesháztag (Csicsónál), Madarászfalu, Bárányos-major (Nagyabonynál), Hodos, Bögölypatony (Dióspatony egyik része, Sólymoskarcsa, Szúnyogdi. Ménesakolpuszta (Tonkházánál). A fejlett szarvasmarhatenyésztésre vetnek fényt a Nagyszarva, Tejed, Vajasvata községnevek. A kővetkező helységek elnevezésére Csallóköz növényvilága adott inditóokot: Körtvé- Iyes, Zöldfatanya, Pódafa, Dióspatony, Körtvélyespuszta. Nádaslak (Gelle mellett), Nádszeg, Vörösbúzahely-puszta (Nagylég mellett), Gomba. A hegyerdőségek és a szigetvilág emlékét örzö helynevek Erdökarcsa, Erdöhátkarcsa. Vágotterdő (Keszölcésnél), Nagyerdőpuszta (Nagypakánál), Feketeerdő-puszta (Bősnél) Kiserdömalomház (Dunatőkésnél), Szigetmajor (Vásárútnál), Somogyszigetdűlö (Dunaszerdahelynél), Kissziget major (lllésházánál). Sziget major (Eperjesnél), Sárfenyösziget (Keszölcénél), Sósziget. VÍZBÖSÉGET ÉS ÁSVÁNYOKAT IDÉZŐ HELYNEVEK Sárosfa, Hídvégpuszta (Alistálnál), Hévízi dűlő (Bucsuházánál), Sárrétpuszta, Sárrét, Fenesármajor (Nagylúcsnál), Révház (Nyárasdnál). Kövecsesmajor (Nagyszarvánál), Kömajor (Vereknye közelében), Aranyászdűlő (lllésházánál). IDŐJÁRÁS NYOMÁN ELNEVEZETT HELYSÉGEK Szellőmajor (Nagyabonynál), ^ llőzőmajor (Balázsfánál), Viharos (Ekeinél). FEJEDELEMJÁRÁSOKBÓL SZÁRMAZÓ HELYNEVEK Csallóköz valamikor a vadászok paradicsoma volt. Ezzel magyarázható, hogy több fejedelem megfordult ezen a vidéken, sőt Mátyás királynak vadászkastélya és gyümölcsöse is volt itt. A fejedelmek, királyok látogatásaira utalnak a király szóval egybekötött helynevek, mint például a Királyfiakarcsa, Királyfa, stb. Számos régi mese kering a nép ajkán Mátyás király csallóközi tartózkodásáról. Ezzel van kapcsolatban Dercsika régies elnevezése is, a Györgysoka. A néphit szerint ugyanis ez az elnevezés Mátyás király méltatlankodó szavaiból ered. A történet a következő: Mátyás király egyik csallóközi vadászata alkalmával a mocsaras, zsombékos csallóközi tájon nagyon elfáradt, a méltatlankodását fejezte ki György nevű lovászának, aki a Csallóközből származott. Erre a lovász az alábbi kéréssel fordult Mátyáshoz: „U- ram, míg ön elfogyasztja a tízóraiját, az általam belovagolt területet adományozza nekem!” A király erre halmot emeltetett, s ennek tetejéről figyelte lovászát, aki útját nagy ívben kezdte. Mikorra a király jóllakott, a lovász is megérkezett, aki útját palástjából szabdalt darabokkal jelölte. A belovagolt hatalmas terület láttán Mátyás igy kiáltott föl: „György! Sok a!", de azért hű maradt ígéretéhez. SVINGER ISTVÁN Tevékenységük bármennyire sajnálnivaló és gyakran terhes (zsúfolt vonatok), mégsem mondhatjuk, hogy nem szükségszerű és indokolt : közellátási nehézségek és személyes szükség kényszeríti hosszú utakra az új kereskedő tömegeket. Vállalkozásuk nem olyan veszélyes, mint a régieké, rablók, betegségek, időjárási csapások és vadállatok nem fenyegetik, legfeljebb arra kell vigyázniuk, hogy a rendőrség vagy a vámellenőrök le ne buktassák őket. A mai tömeges kereskedelem és piacgazdálkodás — úgy tűnik — a sefteléssel egyenlő. A kelet-európai biznisz bizony elmarad a nyugati mögött! A vállalkozói kezdeményezések filozófiája is egyszerű: gyorsan és könnyen sok pénzt keresni! A jelenség, bizonyos szükségszerűsége ellenére kétségtelenül egzisztenciális és erkölcsi válságra is utal. S a válság mélyebb, mint hinnénk. A propaganda és hírközlés — sajtó, rádió, tv egy idő óta bőven és nem túlságosan koncepciózusán foglalkozik a vállalkozói szellem fellendítésével. Részletesen taglalják a nemzetgazdaság gondjainak anyagi megoldását és a nemzetközi kereskedelemben való részvétel problémáit. A töke szerepéről és különféle változásairól (álló-, mozgó-, működő-, vendég- és egyéb tőke) lassan többet hallunk és tudunk, mint Marx Tőkéjéről azelőtt. Mindennapjainkat reklámdömping és áruajánlat-hullám öntötte el, a közeljövőben valóban szükségszerűen kereskedő népeknemzetek leszünk? Ez a holnap útja, nincs más megoldás? A kérdések újabb nyugtalanító kérdéseket szülnek. Az írásom bevezetőjében vázolt eladói mentalitásból hogyan lesz etikus és pozitív kereskedői magatartás? S ami még nyugtalanítóbb: a nagy üzletkötésekben szereplő árut tulajdonképpen kik és hol termelik? Hogyan születik az az érték, amely a kereskedői hasznot lehetővé teszi és biztosítja az adósságok visszafizetését? A hírközlésből nem nagyon tudjuk meg, ki és hol termeli. nincs szó róla, hogyan jön létre, milyen körülmények között a termék, az alapérték. Az emberi létet biztosító munka ügye vajon hogy' áll manapság? Ki az az örült, akinek dolgozni van kedve, amikor üzletet kötni, eladni, seftelni jóval könnyebb és kifizetődőbb? Amikor a munka (vagy: értékteremtés, alkotás) kérdéseinek a köztudatban való hiányát kifogásolom, nem a régi, propagan-. disztikus és üres munka-kultuszra gondolok! Hanem arra, hogy az értékesítés kérdésköre aránytalanul nagyobb teret és figyelmet kap, mint maga az érték! Az ember továbbra is termelő erő, maga állítja elő szükségleteit s igy lehetővé teszi a társadalom anyagi és szellemi fejlődését, a haladást. S mint dolgozó lénynek, szociális szükségletei és igényei vannak, melyekről az utóbbi időben szintén kevés szó esik. A demokrácia sem „üt*" magától konzumlénnyé a polgárt! A válság gyökerei nemcsak módszerbeliek, hanem erkölcsiek is. A piacgazdálkodás ily egyoldalú késztetése morális melléfogás, melyet téves valóságszemlélet (vagy tudatos félrevezetés?) táplál. A régi rendszer széthullásával nem a dolgozó ember bukott el, mint ahogy a piacgazdálkodás sem jelentheti az ügyeskedők mennybemenetelét! DUBA GYULA
