A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-28 / 39. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma

••• Morva anyagból gyúrt cseh vagyok, neveltetésemet, állampolgári nézeteimet, alkotói becsvágyamat illetően

egytől egyig csehszlovákok voltak, hosszú útvonalai miatt tiszteltem a Csehszlovák Államvasutakat, a csehszlovák zászlókat meg a kétrészes himnuszt, melyet Prágában a múlt évben is még szétválaszthatatlan egészként énekeltek. A cseh állam, mint olyan, számomra nem létezett, a cseh szimbólumok és a korlátolt cseh érdekek esetemben háttérbe szorultak. Az az érzésem, hogy az ilyen hozzám hasonló rossz csehek többségben vannak. Pár éve, még Husák alatt, emiatt a hozzáállás miatt, egy írásával Petr Pithart is megbírált bennünket, amikor már mint a cseh kormány elnöke felolvasta a cseh államiság programját. Szavai bennem rossz előjelként rezonáltak.

A szlovák

kérdés

cseh

i, a 5óiuvai\ i layyoayuA ö^amumia

szemmel

csehszlovák. Már kicsi koromtól kezdve csak Csehszlovákia kereteiben gondolkodtam; a költészetet és a tréfálkozást kivéve kizárólag Cseh- és Morvaországra gondolni nem volt okom. Csehszlovákia egész területét sajátomnak tekintettem, a szlovák nagyságok számomra

Külön cseh állam építését kezdeni — ez valójában egy lépés hátra. Mi, csehek, tartozunk a szlovákoknak, de az az adósság egészen más jellegű, mint amilyenről a mostani viták folynak. Olyan nehéz a megértése, hogy egy „gyengébb" cseh még csak fel sem fogná, és olyannyira finoman árnyalt, hogy most szólni róla, most, amikor a szlovákok az ország nevének megváltoztatásáért harcolnak, teljesen felesleges. Erről már több alkalommal írtam, sőt, pontosan egy éve még egy szlovák folyóiratnak is, de az ottani szerkesztő szó nélkül elutasította az írást, mivel az számukra egy kicsit veszélyes volt.

A mi adósságunk lényege abban áll, hogy testileg és lelkileg örömmel befogadtuk a szlovák területeket, de nem fogadtuk be hasonló természetességgel a szlovák érzékelést, gondolkodást és érzületet. Nem fogadtuk tudatunkba szlovákságukat. Általában elismerjük, hogy a szlovák nyelv és kultúra más, de lelkűnktől távol tartjuk őket, ahelyett, hogy hagynánk azt megfoganni magunkban úgy, ahogyan a legnagyobb szlovák gondolkodók befogadták a cseh jelleget. Az persze egyértelmű, hogy az a cseh, aki úgy nő fel, hogy közben egy kicsit szlovákká lesz, „magasabb" emberré válik. (De akad-e közöttünk olyan, aki szükségét érezné akár egyetlen szlovák kulturális-politikai folyóirat olvasásának csupán azért, hogy kicsivel több szlovák anyagot fogadjon be annál, amennyit az állam úgyis belénk tömne?!

A szlovákok ugyan nem tudatosan, de elodázzák adósságunk megértését, azzal, hogy a probléma primitívebb végét dugják az orrunk elé, s gyors, felszínes megoldásokat várnak. A köztársaság nevéből kiiktattuk a „szocialista" kifejezést, mert hogy egy szó egyáltalán nem változtatja meg az országban uralkodó viszonyokat, de hagytuk beerőszakolni a „föderatív" kifejezést, hogy ezáltal egy óhajtott tulajdonsággal ruházzuk fel ezt az országot. A „Csehszlovákia” szó éles elutasításával éppen azt a nemzet feletti hozzáállást sértették meg bennünk, melyhez részünkről még nagyvonalúság is járult, s csak ennek segítségével voltunk képesek lemondani bármiről is a szlovákok javára. Csehszlováknak lenni — komoly feladat.

Csupán csehként viselkedni egy szlovák előtt — bármelyikünk számára gyerekjáték.

A hozzánk benyújtott szlovák panaszoknak mélyebben vannak a gyökerei, ezért adminisztratív úton orvosolni őket lehetetlenség. Ezek egyéni és társadalomlélektani természetűek. Az az érzésem, hogy a szlovákok nincsenek eléggé felkészülve arra, hogy más nemzetekkel szabad és egyenrangú viszonyokat tudjanak teremteni. Saját államuk sohasem volt; ami 1939—45 között volt, azt nem lenne becsületes dolog beszámítani nekik, annak létezése csupán a háborús eseményeknek tudható be, de volt haszna is; ennek köszönhető, hogy egy saját szlovák államot egyáltalán el tudnak képzelni.

Egy nemzet vagy igazolja önállóságát, vagy jelentős részben szociális csoporttá degradálódik. Mi bizonyítottunk a németek felé, ezt kellett volna tenniük a szlovákoknak is a magyarokkal szemben, de mielőtt még hozzáláthattak volna, a magyarok már legyözettek más erők által, s erre a szlovákok egészen másvalakivel alakítottak gyorsan „saját" államot. Továbbá az lett volna az igazságos, ha ugyanúgy, mint mi, ők is elkezdték volna lassacskán az iparosítást, a pedagógus- és értelmiségképzést, ám ők időzavarba kerültek és mindezt tölünk kapták meg. Persze, a mai napig tart a beszolgáltatott áru minőségét érintő reklamációk sora. A fasizmus veresége után meg kellett volna vizsgálniuk lelkiismeretüket, a „fasiszta élményt" illetően; de ők újra kitöltötték és beadták jelentkezölapjukat az azért-nem-olyan-rossz Csehszlovákiába, s így mindennemű belső önbírálat megkerülésével elérték az ominózus félrelépés kitörlését.

Továbbá: a kommunista mozgalom a háborút követően Szlovákiában rendkívül gyenge volt, mégis a Prága-központú hatalomnak köszönhetően a szlovákok ugyanolyan rezsimet kaptak, mint mi. Tudatukban később ez azért nem váltott ki Isten tudja, milyen szemmel látható krízist, mert nekik a cseh kommunizmus anyagilag többet adott, mint nekünk.

Továbbá: amikor 1968-ban megpróbáltuk lerázni magunkról a diktatúrát, a szlovákok úgy vélték, hogy ez megint csak a mi gondunk, és nyugodtan előadták az autonómiát követelő kéréseiket. Amikor meg eljött a megtorlás ideje, mivel sokkal kevésbé kompromittálódtak, enyhébb büntetést szabtak ki rájuk, és az hogy autonómia, amelyet lázadásunk alatt kicsikartak, számunkra a büntetés szigorítását hozta, persze eszükbe sem jutna.

Továbbá: most végérvényesen le kell számolni a diktatúrával, tudjuk, ez létfontosságú feladat, de lám, ők megint előállnak presztizskövetelésekkel, újra ránk hagyva a döntés jogát és terhét, mintha csak eképp gondolkodnának: ha idehoztátok kommunizmusotokat, akkor vigyétek is vissza, csehek!

6