A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF Most, hogy saját történelmük rossz útra vezette őket, és hogy a szlovák életbe való 70 éves erőteljes cseh beavatkozás folytán megroppant a gerincük, megint csak képesek lesznek nem felismerni, hogyan kell ilyen esetekben egy önálló és büszke nemzetnek cselekedni, és új alibit keresni majd — persze újfent a csehek rovására — egy lehetséges sikertelenség magyarázatához. Hát kell ez nekünk? Hálátlan szerepet kaptunk a szlovák sors alakításában, és nekem az az érzésem, bücsút kellene ennek mondanunk: önsajnálat nélkül, inkább egy tükörnek szánt vigyorral. Mint nemzet, mindenféle fertőzést, mely végigvonult az országon — ugyan lázban fekve — de átvészeltünk. A reformációt ellenreformációként, a nacionalizmust internacionalizmusként (pánszláv, szocialista), a fasizmust pedig a kommunizmus képében. Tönkrevertek bennünket és mi állandóan újraformálódtunk. Csehországban minden római katolikus — tudtán kívül — egy picit huszita és fordítva, és nincs olyan realista, aki ne lenne hajlamos az álmodozásra és fordítva. Közülünk mindenkiben van egy kevés német, és egy kevés szlovák. Mindannyian, akik most újra demokraták és liberálisak leszünk, egy kicsit megmaradtunk szocialistának is. Anyagunkban azonos mértékben vegyült el az eufória, valamint a depresszió. A szlovákokhoz azonban minden világtörténelmi esemény késéssel érkezett meg, Így aztán nem volt sem okuk, sem pedig idejük végigszenvedni vagy átgondolni őket, megoldani a kérdéseket: elég volt egy kicsit várni, aztán megint jött valami más. A szlovák nemzeti felkelés (1944) is olyan kis területre terjedt ki és olyan rövid ideig tartott, hogy nem állíthatott minden szlovákot az elé a kérdés elé, hogy „ki vagy és mit akarsz”. Végül is még ma sem lehetünk biztosak benne, hogy ez a felkelés a maga németellenességével automatikusan a csehszlovák érdekeket' is támogatta volna, hiszen érdemeit egy harmadik hatalom kamatoztatta. Mivel nem nagyon van kinek, a szlovákok tévedésből nekünk bizonygatják érettségüket. Pedig amíg mi, csehek, tudatában vagyunk annak, hogy csak azért kapunk pénzt, amiért meg is dolgozunk, addig ők jól tudják, hogy behajthatnak rajtunk különféle extra követeléseket is. Most pedig, hogy az idén már egy kicsit nagyobb a szabadság, körülnéztek azok között az ellenfelek között, akik nem tekerhetik ki azonnal a nyakukat, s kit fedeztek fel? Hát minket. Hiányzik ez nekünk? (Befejezés a következő számban) Miről gondolkodom éppen ? A demokrácia térhódítása lehetővé tette kisebbségünk számára, hogy nyilvánosan megfogalmazhassa elvárásait nemzetiségünk problémáinak megoldásával kapcsolatban. Sajnálatos módon követeléseink igen rossz visszhangot keltettek a szlovákság döntő többségében. Ez a kedvezőtlen fogadtatás annak ellenére következett be, hogy az itteni magyarság teljesen egyértelműen kinyilvánította : úgy kívánja elérni célkitűzéseit, hogy közben a legkisebb mértékben sem szenvedjenek csorbát a szlovákok jogos igényei a vegyes lakosságú területeken. Nem is számíthatunk programunk pozitív fogadtatására, amíg a szlovák közvéleményben nem következik be szemléletváltás a nemzetiségekhez fűződő viszonyban. A csehszlovák állam törvényeiben deklarálva a területén élő kisebbségek jogát nemzeti sajátosságaik megőrzéséhez. Ennek ellenére a legmértéktartóbb követeléseinket is, melyek a jogok gyakorlati érvényesítését szorgalmazzák, szinte egyértelmű ellenérzéssel fogadják. Ennek a jelenségnek az okát a többségi nemzet helytelen kisebbségszemléletében látom. A szlovákság még mindig a nemzetállam fogalmában gondolkodik, még mindig a nemzetiségi hovatartozás alapján rangsorolja állampolgárait nemzetalkotó többségre és nemzeti kisebbségre. Nem vallja magáénak a modern európai eszmei áramlatokat, melyek szerint az államot nemzeti, faji, világnézeti különbségekre való tekintet nélkül, egyéni és kollektív jogait illetően teljesen egyenrangú, az államnak egyformán adózó állampolgárok alkotják. A hasonló szellemben fogant helsinki és bécsi dokumentumokat Csehszlovákia is aláírta, ennek ellenére az ilyen szellemű gondolkodás még egyáltalán nem jellemző a szlovákságra. Minket e hazában még mindig másodrangú állampolgárként kezelnek. A többségnek szinte alapálláspontja, ha valamit kérünk, azt el kell utasítani. Nem fogadja el azt az elvet, hogy a kisebbség rendelkezhet önmagával, és szeretné kezébe venni saját sorsának irányítását. Nyilvánvaló tehát, hogy amíg e témában nem változik meg a többségi nemzet álláspontja, nem tudjuk együttélésünket megnyugtatóan rendezni. Minden eredményünket, melyeket nemzetiségi téren értünk el, a szlovák közvélemény nagyvonalú kegynek tünteti fel. Szó sincs itt 20. század végi avantgárd eszmeiségek gyakorlatba való átültetéséről, mely az egyéni és kollektív kisebbségi jogok legteljesebb biztosítását természetesnek veszi. Éppúgy következik pedig mindez az európai nemzetek által deklarált emberi és állampolgári jogokból is. A szemléletváltásról. Igen, a többség (nemzet) szemléletváltásáról a nemzeti kisebbségekkel szemben. Megkérdezhetnénk, miből táplálkozik Szlovákiában a magyar kisebbség iránt megnyilvánuló ellenszenv. Mindenekelőtt a nem objektív módon, nem a szigorúan vett tudományosság alapján ismertetett közös történelmünkből. Ebben a történelemszemléletben az érzelmi megközelítés dominál, az elsőbbség bizonygatása, mellyel kizárólag igényt lehet biztosítani e hazára — nem a tények reális feltárása és mindkét fél által elfogadható korrekt ismertetése. A szlovák iskolákban generációk nőnek fel erősen magyarellenes, az objektivitástól elrugaszkodott történelemtanításon. Újabban válaszul kinyilvánított követeléseinkre a sajtóban is megindult ellenünk a rágalomhadjárat. „Felelős" tollforgatók igyekeznek minket mumusként beállítani, szlovák polgártársaink szemében olyanoknak tüntetve fel minket, akik el akarják szakítani a déli részeket, a vegyes lakosságú területeken erőszakosan asszimilálják a szlovák lakosságot, elköltözésre kényszerítik és korlátozzák őket nyelvük használatában. A helyzetet ismerők szemében ezek megmosolyognivaló valótlan állítások, azonban kiválóan alkalmasak érzelmek szítására a többség (nemzet) soraiban. Mentségünkre legyen mondva, hogy ezekben a forrongó időkben nemzetiségi kérdéseket illetően részünkről volt tapasztalható jóval mértéktartóbb hangnem. A teljesen megalapozatlan, légből kapott, minél rosszabb, annál jobb jellegű, uszító megnyilatkozások a szlovák tömegtájékoztatást jellemezték. Ezen az áldatlan állapoton csak úgy lehet túllépni, ha mindkét részről bekövetkezik a szemléletváltás, és közéletünk irányítói a realitások talaján maradnak, az őszinte megbékélés szellemében, egymás nemzeti sajátosságainak tiszteletben tartását mindig szem előtt tartva helyes irányban fogják befolyásolni a közgondolkodást. Másik témaköröm, amely szintén gyakran késztet gondolkodásra, a szlovákiai magyar politikai mozgalmak kölcsönös viszonya. Úgy érzem, ezen a téren is rengeteg a tennivaló, és a jelenlegi állapot távolról sem elégíti ki a széles tömegek ezirányú elvárását. Az egyszerű emberek általában úgy érzik, az idáig megalakult három politikai szervezetünk megosztja a magyarságot. Én a problémát nem ebben látom. A demokrácia természetes velejárójának tartom, hogy különböző ideológiájú pártok, mozgalmak alakulnak. Társadalmunkban különböző eszmék színes palettája van jelen. Ez a megállapítás érvényes a mi kisebbségünkre is. Ezért elképzelhetetlennek tartom, hogy a magyarságot tisztán csak nemzetiségi alapon, úgymond ideológiákon felül álló egységes politikai szervezetben lehetne összefogni. Úgy vélem, a hiba egyes mozgalmak kapcsolattartásában van. A sajtóban egyre-másra megjelenő írásokból nyilvánvalóvá válik, hogy egymást nem partnernek, hanem inkább ellenségnek tekintik. Ezért oly gyakori a másik iránti arrogáns hang, gyanúsitgatás, rágalmazás, a bármi áron való lejáratás szándéka. Sokkal helyesebb lenne minden körülmények között — még a választási kampányban is — megőrizni pártjainknak a kölcsönös tiszteleten alapuló kulturált hangnemet. Tudatosítsuk végre, hogy mozgalmaink kisebbségi politikájukat tekintve nagyon közel állnak egymáshoz. Legfeljebb a céljaik elérésében vezető utat látják kissé másképp. Ezért a másikban partnerünket lássuk, akivel szükség esetén együtt munkálkodhatunk alapvető céljaink megoldásában. Megítélésem szerint ezt a lehetőséget — de szükségszerűséget is — már elszalasztottuk. Lehet, talán kissé merésznek, esetleg túl szubjektívnak tűnik következő megállapításom, mégis úgy látom, ez elsősorban annak köszönhető, hogy vezetőink nem tudnak felnőni a helyzethez. Nem tudtak túlnőni emberi gyarlóságaikon, és gyakrabban munkált bennük az önzés, a presztízs hajszolása, egyéni és szűk csoportérdekek előtérbe helyezése, mint az össz-szlovákiai magyarság érdekeinek érvényesítése. Ezért végre térjünk jobb belátásra és ne a másik bemocskolásával próbáljunk jobb pozícióba kerülni, hanem elképzeléseink egyre tökéletesebb kimunkálásával igyekezzünk megszerezni a tömegek bizalmát. Ne feledjük, aki azt állítja, hogy egyedül az ő eszméi az igazán üdvözitöek, az hazudik, ezért a másik nézeteiről csak az etikai normákat szigorúan betartva nyilatkozzunk. Érzésem szerint, amennyiben mindig ezekhez az elvekhez igazodunk, erőinket össze tudjuk fogni közös céljaink megvalósítása érdekében. EGYÜD LÁSZLÓ
