A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma FELVÉTELIZTETŐ MAFFIA működési mechanizmusa a nyitrai Tanárképző Főiskolán az elmúlt húsz évben Dr. Pastier Jozef mérnök, kandidátus, docens, dékán megbízásából egy négytagú bizottság ez év márciusában azt a feladatot kapta, hogy tárja föl a felvételikkel kapcsolatos visszaéléseket. Tekintettel arra, hogy én 1970-ben „persona non grata" lettem. közvetlen tapasztalataim nincsenek. De konzultálva jópár tanár kollégámmal, azokkal, akik az elmúlt húsz évet munkahelyükön átvészelték, sokat beszélgetve szülőkkel, gimnáziumi tanárokkal, volt és mai hallgatókkal, kialakult bennem egy kép. Ezt akarom most mindenkinek megmutatni, hangosan kikiáltani. Tanulságul. Valószínű, hogy ez a kép nem hiteles, a valóság sötétebb volt. Csak a működési masinériát akarom nyakoncsípni. Mondom: tanulságként! 1970 után a hatalom emberei ördögi gyorsasággal kialakítják saját politikai struktúrájukat, amely a társadalmi és gazdasági élet minden területén kizárólagos igazuk jegyében biztosította uralmukat. Ezt a teljhatalmú diktatúrát aktívan támogatják a különféle társadalmi szervek is, amelyeknek a vezető garnitúrája a pártállam megtestesítőjeként működött. Az új hatalom azoknak a százezreknek passzív támogatását is élvezi, akik az „átigazolásokat" szerencsésen túlélték, s függetlenül saját belső meggyőződésüktől, szolgaként teljesítettek minden parancsot, olyanynyira, hogy egyikük-másikuk később hálálkodásuk és buzgólkodásuk jutamaként bele is épült a hatalmi struktúrába. A diktatúra teljessé és általánossá vált. A hetvenes évek elején a Nyitrai Tanárképző Főiskolán is kialakult az igazgatásnak az az önkényes és ellenőrizetlen mechanizmusa, amely mindenféle korábbi erkölcsi normákat és szabályokat felrúgva kisajátította a fölvételi döntések jogát is. Ez a totalitárius rendszer eleve tartalmazta a legkülönfélébb visszaélések esélyét, a korrupció meghonosodását. Meggyőződésem szerint csakis ilyen általános összefüggésekben értelmezhető és minősíthető annak a maffiának a működése is, amely Nyitrán önkényesen és számos esetben teljesen felelőtlenül döntött fiatalok ezreinek sorsáról, következményképpen a pedagógus társadalom újabb generációiról, gyermekeink tanítóiról. (Szabadjon itt megjegyezni, hogy külön tanulmányt érdemelne a Tanárképző Főiskola Magyar Tagozatának „módszeres" fölszámolása, amely lényegében ugyanezen maffia dicső műve volt.) De erre nem kaptam megbízást.) A fölvételizés működési mechanizmusa formálisan egyszerűnek tűnik, s úgy tetszik, hogy jogilag is garantálja az igazságot. A tényleges valóságban a jogi keretek és eljárni hivatalos elemek csupán a rendszeres csalások kulisszái voltak. Vegyük sorba őket: a) Bevezették a kettős fokozatú fölvételiztetést (máris mondom; a gyakorlatban több, esetenként 4—5 fokozat volt): az első fokozatot a tanszékek vizsgáztató bizottságai képezték, a másikat a fölvételi bizottság, amelynek az élén a kar (fakultás) dékánja állt. Ez a két szerv egymástól teljesen függetlenül működött, mintegy ezzel is tanúsítva a végső döntés feddhetetlenségét. b) A vizsgáztató bizottságoknak lényegében nem volt az égvilágon semmi beleszólásuk a fölvételibe. Bár a tesztelési, esetenként szóbeli vizsgák eredményeit pontozták, de az elért pontszámok, illetve az így kialakult sorrend, minősítés senkit nem érdekelt. A hallgatójelöltek ivére („plachta") csupán annyit tüntethettek fel, hogy „megfelelt", vagy „nem felelt meg". A két bizottság (vizsgáztató-fölvételi) közötti kapocs szerepét a vizsgáztató bizottságok elnökei, illetve az 1 —4 fokozaton egy személy töltötte be, akik lényegében csak adminisztrátor figurák voltak, olyannyira, hogy a fölvételi bizottságba nem is hívták meg őket (az utóbbi 1 —2 évben az 1 —4 fokozat elnökét már igen, a többivel csak egészen kivételesen konzultáltak az esetenkénti „égbekiáltó botrányt kikerülendő!" jegyében). c) A dékán bizottságában született meg a végső döntés. (Ne feledjük, hogy az esetek többségében meghatározó volt a személyi ivén feltüntetett egyértelmű jelzés, az „utasítás"!) Volt egy direktíva adott minősítő pontozás, amely a jelölt bizonyítványára, származására, szülei pártállására, funkcióira és a kádervéleményekre épült. E minősítő keret ellenére is úgy tűnik, hogy talán rendben is volt minden (hiszen e „keretet" már a korábbi évek során megszoktuk), tudtuk, hogy a mindenkori hatalom mindig is él és visszaél helyzetével, már amennyiben ezt a jogrendszer megengedi. Csakám itt egészen más volt a helyzet. Ugye az alkalom szüli a zsiványt, 1970 után a zsivány teremtette az alkalmat is (mellékesen; a történelemben, századunk történelmében is bőven volt rá példa, volt kiktől tanulniuk!). A hallgatójelöltek ivén két pecsét volt (illetve több, de azok lényegtelenek), az egyik az iskolai-járási, a másik a kerületi; „P", vagy „N", azaz fölvenni, vagy nem. Az „N" eleve meghatározott döntés volt, s a kivétel, mert elvétve ilyen is akadt, már a kapcabetyárságot fémjelezte, a „még felsőbb" intézkedést. Az „N"-el megbélyegzett hallgatójelöltek sorsa lent, az iskolában, a járáson, a kerületen, a pártbizottságokon eldőlt. És itt kezdődik a bűnnel határos folytatás; ezekkel a már „leírt" jelentkezőkkel és szüleikkel is megjáratták a kálváriát, befalatták velük a fölkészülési izgalmakat, a vizsgát, a „megfeleft"-szülte reményeket és a mindezzel kapcsolatos költségeket. Tálcán volt a nagy gombóc, ha boldogulni akarsz, tessék lenyelni...! Közönséges becsapás volt ez a javából! A személyi íveken jelzett sorsdöntő „nem"-nek a gyakorlatban volt ellenpólusa is; „fölvenni! — társadalmi érdek!". Ebben a szignózásban már a felső pártszerveknek, de leginkább az állambiztonsági szerveknek (a titkosrendőrségnek) utasítását sejthetjük. Mondanom se kell, ezekben az esetekben a diák tanulmányi előmenetele semmit sem számított, d) A fölvételi bizottság vegyes összetételű volt; a dékánon és a tanulmányi ügyek dékánhelyettesén kívül tagjai voltak a pártbizottságok és a szakszervezetek képviselői, valamint az Iskola - ügyi Minisztérium küldöttje. Ők pon-Miről gondolkodik éppen? Természetesen a közeljövőn. Amikor e sorokat papírra vetem, még nem zajlottak le a választások a Szövetségi Gyűlésbe és a Szlovák Nemzeti Tanácsba. Igen, a politika mostanában mindenkit foglalkoztat, hisz mindenkit is érint. Mégis, milyen érzésekkel, gondolatokkal tekintek a jövőbe ? Vegyesekkel. Reménnyel és aggodalommal. Reménnyel, hisz a várva várt és óhajtott változás bekövetkezett, illetve elindultunk az útján. Aggodalommal, mert a sok helyes irány és irányzat mellett felbukkannak kétes ösvények, amelyek a posványba vezetnek. És igen sokan, vagy legalábbis a hangosak, úgy vélik, ez az utunk. Reménykedek, hogy a demokrácia- és nem a „demokratizálódás". meghozza a megoldást a sok felhalmozódott gondra. Aggódom, hogy ez a megoldás (vagy megoldások) tényleg jók. előrevivők lesznek-e. A tisztelt olvasó bizonyára a fejét csóválja a sok látszólagos ellentmondáson, és talán meg is ró, hogy nem lelkesedem egyértelműen. Nem tudok teljes odaadással lelkesedni olyankor, amikor az új hatalom választott és kinevezett egyes képviselői ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, mint a letűnt garnitúra. Nem lehetek nyugodt, amikor újból előkaparják a származás, az anyanyelv kérdését, amikor a demokráciát sokan vagy egyesek úgy képzelik el, hogy minden megengedett, amit ők megengednek. Nincs rám jó hatással, ha a keresztényi erkölcs nevében egyesek gyűlöletet, megtorlást és türelmetlenséget hirdetnek, azokkal sem tudok azonosulni, akik visszasírják a közelmúlt posványos, de biztosnak tűnő pangó nyugalmát és létbiztonságát. De sokat hangoztatjuk mostanában, hogy vissza akarunk térni Európába I Földrajzilag itt is vagyunk, de a legutóbbi évtizedek gyakorlata és szelleme nem tűnt el. Tovább él bennünk, tanúja ennek számtalan megnyilatkozás a mindennapokban. Bánt az acsarkodás. Fújunk egymásra, még mi is, itteni magyarok. Csak azért, mert te ezt, te meg a másik szervezetet támogatod, és jaj neked, aki mindkettőben látsz jót is, rosszat is. Hirtelen új hősök bukkantak fel, és csodálkozva kérdem, hogy voltak mostanáig? Kicsit irritál ez a gyerekes „döglött oroszlánfark-húzogatás". Bánt az is, hogy igen gyakran lényegtelen kérdésekre fecséreljük a felgyülemlett energiát. Kötőjelek, pontosvesszők, szimbólumok foglalkoztatnak minket olyankor, amikor határozottan lépni kellene és van is rá végre lehetőség! Üdvözlöm a körzetek, városok és községek tervezett politikai, közigazgatási és pénzügyi önállóságát. Ez a helyes út! Mégis féltem a természetet, hisz ennek nagy tisztelője vagyok a parciális érdekek nyomásától, mert hisz még valóban nem vagyunk európaiak, markos a kétely, nem fogjuk-e harminc ezüstbénzért kiárusítani természeti kincseinket azért, hogy a helyi „kincstárt" jobban megtömhessük, hisz a lövő polgármestereit vagy falubiróit (nevezzék őket bárhogyan) aszerint ítélik majd meg, mennyit tudtak a város vagy falu gyarapítására összegyűjteni adóból és más forrásból. Nem azért sorolom fel aggodalmaimat, mórt rusm hÍQ7ók :ahhor\ hlYlU Q7i lkoÁnpQ unit ittcit iicttt tttďĹCn auuatt, itviyy orurvocyv,o tv*i a változás, a gyengéd forradalom, hanem azért, hogy a gond megosztásával és nyilvánosságra hozatalával elkerüljük a buktatókat, mások hibáiból okuljunk és ne azon keseregjünk néhány év eltelte után, amit elrontottunk. Az igazi demokráciának az a nagy szépsége és ereje, hogy eltöri a vélemények sokféleségét, másságát, elviseli a kételyt, az aggodalmat. Kell a lelkesedés, hisz ez viszi előre a fejlődést, de kell a kétely, még ha talán túlzott is, hogy levegye a rózsaszín szemüveget, vagy legalább felhőivel ellensúlyozza annak idilli képét, csak azért, hogy tisztán lássunk, és az igazat lássuk. Végre a magunk kezébe vehetjük sorsunkat. Ez is fellengzős gondolat, hisz ott áll mögötte a tudat, hogy kis ország lévén részei vagyunk (vagy leszünk?) egy nagy emberi közösség-
