A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
PILLANTÁS A MÚLTBA Esztendőkkel ezelőtt vendégségben jártam Budapesten. Megérkezésem előtt írtam régi, baráti ismerősömnek: ekkor és ekkor leszek a magyar fővárosban feleségemmel, s szívesen töltének társaságában egy-két órát. Rokonom lakásán az egyik reggel berregett a telefon csengője. Jelentkeztem. — Itt a 250 380 és bemondtam a nevemet is. — Itt Passuth László — jött a válasz. — Szeretettel üdvözöllek Pesten, már előre örülök, hogy végre feleségedet is megismerhetem. Értesítésedet megkaptam, boldogan találkoznék mielőbb veletek. Szalmaözvegy vagyok, de ez ne zavarja összejövetelünket. Mondjad, jó lenne, ha ma délután, nálam innátok meg a feketét? Ebben maradtunk. Külföldön, de Magyarhonban is a háború utáni idők kétségtelenül legolvasottabb magyar írója Passuth László. Tudatosan használom a „legolvasottabb” megjelölést, mert a „nemo profete in paths sua" mondás nála is fennállt. Ugyan müveiről és írói profiljáról sok-sok pozitívabbnál pozitívabb kritikát olvastam, ám sajnos nem hallgathatom el az író-kritikusok egy hányada csak felülnézetböl, fricskázva kezelte ezt a nagy műveltségű íróembert, s bántó „bestseller" vagy „lektűr” olvasmányként kezelték alkotásait. Engem az ilyen áltudálékos, fennhéjázó, ízetlen bírálatok arra ösztönöznek, hogy az árut a magam mérlegére tegyem és a magam ízlése, megítélése alapján mondjak bírálatot. Ha pedig ezt elvégeztem, ítéletem éppen az ellenkezője lett annak, amit olvastam, vagy hallottam. Mondhatják rám ellenlábasaim, műveletlen, félmüveit emberfia vagyok, ám szégyen ide, szégyen oda Passuthnak Esőistenét, Megszólal a sír világát, a Bíborban születettet, az Euráziát, nem tudtam kezemből letenni, míg végére nem értem a könyvnek. Hát a Nápolyi Johanna ? Vágy említeném akár a Rézkort, a Gyilokjárót, micsoda széles horizontú, lebilincselő művek s nem csak „lektűrök". A Passuth-müvekre csak rosszakaratúak, irigykedök, vakjáratú politikai-irodalmi különcködök mondhatták, hogy „rózsaszínre festett irodalmi próbálkozások". De hát példát is említsek? Rajongtam és ma is rajongok Aranyért, Petőfiért, Adyért, Józsefért, Radnótiért. De nem tudom élvezni — hogy kit, vagy kiket? maradjon az én titkom! Legyen másoknak a gusztusuk szerint élvezhető a divatos költők minden testrészt versbe farigcsált, szemérmet sértő szókimondása. Ez csak a morállal hadilábon állók ars poeticája lehet. Passuthtal a délutáni találkozás során erről is szó esett és sok más érdekes témát ejtettünk. Beszélt olasz, spanyol. TALÁLKOZÁS PASSUTH LÁSZLÓVAL franciaországi útjairól, ihletett szeretettel érthető odaadással, lelkesedéssel, hisz kora ifjúságától szoros kapcsolatban állt ezzel a sokszínű világgal. Jól ismerte az ottani életet s a legközvetlenebb kapcsolatba került a néppel. Négy nyugati nép nyelvét anyanyelvi szinten bírta. S ha nem járta a világot, otthon, napi sok órán át — ő mondta így — olvasott, beszélt hangosan, akár egyedül is volt a szobájában, hol spanyolul, hol franciául, olaszul, németül. Nem hagyott fel a gyakorlással. Fantasztikus munkabírással, kitartással, maga számára kitűzött szellemi hadállásait fel nem adva. Párizsról is szót ejtett. Az Eiffel-toronytól a francia festészetig, Chevaliertöl Danielle Darrieuxig. „Csodálatos filigrán alkatú művésznő volt" — szögezte le Passuth, különös szép emlékekre utaló hangsúllyal. — Közös pont! — lelkendeztem a megállapítás hallatán. — Az 1930-as években a prágai filmgyárban, Barrandovon én is hódolói sorába léphettem. Farkas Miklós, a magyar származású francia filmrendező, a világhírű „csata" alkotója Prágában ez idő tájt forgatta Port Arthur címmel az orosz—japán háború történetét megörökítő nagy filmjét. Mint a prágai rádió magyar riportere, kint a gyárban meginterjúvoltam Farkast és ő mutatott be készülő filmje főszereplőjének, Darrieuxnak és férjének Duvivier úrnak. A filmesek a riportom szereplőit lefényképezték és még máig is megvan a fotóm, melyen Farkas, Darrieux, a német változat férfi főszereplője Paul Hartman és csekélységem látható. — Farkasra én is jól emlékszem, bár személyesen nem ismertem, ö még a húszas évek elején Budapestről emigrált, sokáig dolgozott Bécsben, majd Berlinben. Ott, a Cigányszerelmet forgatta, majd Párizsba tette át székhelyét s a francia—olasz—német produkcióban elkészült Fra Diavolóval tette nevét híressé. Sajnos, a háború éveiben eltűnt a szakmából s azóta nem is hallottam felöle. Tehetséges filmember volt. Egy darabig ennél a témakörnél maradtunk. Közben Passuth kedvenc pulikutyája tolakodón, kedvesen, hol a párom, hol az én barátságomat kereste. Buksi fejét oda-oda nyomkodta térdünkhöz s egyre erősebben követelte simogatásunkat, így hittük először, később rájöttünk, az asztalon felfedezett pogácsákra vágyódott, amit hála feleségem jóindulatának (s az én megdöbbenésemre) majdnem egészében elfogyasztott. De hogy visszatérjek beszélgetésünkre. Repültek az ismerős nevek: Heltai, Márai, Vaszari, Zsiga bácsi, Herczeg Ferenc, de sorolta a zeneszerzőket is, a három „nagyét", így rövidítette „Békádé"! Értsem alatta Bartókot, Kodályt és Dohnányit. Utánuk az előadóművészekre került sor. Zathureczkyt, a hegedűművészt Pásztory Dittával együtt emlegette, rögtön utána a nálunknál sokkal fiatalabb, tragikus sorsú Faragó Gyurkát, a zongoraművészt. Öt jól ismertem, sőt baráti kapcsolatban álltam vele. A negyvenes évek elején egy szerencsétlen vakbélgyulladás vitte el. Passuth Végh Sándor nevét is felemlítette. — Kár, hogy oly messzire került tölünk — mondta —, de tudom, nyugaton kvartettjével jelentős sikerei vannak. Cassals, Menuhin, Richter s a többi zenei óriás közvetlen baráti társaságához tartozik. Fischer Anni emlegette nemrég. Kint volt Végh Sándornál az olasz Riviérán. Egy csodálatos halászfalucska templomterén rendezi évrölévre a ma már Európa-hírű Végh-fesztivált. Világhírű művészek hangversenyei kerülnek ott sorra. — Most feleségem akasztotta meg Passuth lelkesedő szavait. — Végh Sándor a sógorunk — mondta —, férjem húgát vette feleségül, az egykori filmszínésznöt, majd zongoraművésznőt. Nagy Alicet. E bejelentés után Passuth így folytatta: „Húgodat — Jenő — Strindberg Húsvétjában láttam, még a háború előtt, a Pesti Színházban. Hiába, Góth Sándornak jó szeme volt. De láttam Zilahy Lajos „Süt a nap" című filmjében is, ebben Sárikát alakította. Villogóan szép, és úgy emlékszem, tehetséges színésznő volt. — Húgomnak a színészettel való egykori kapcsolata még ma is keserűvé teszi szájízemet — panaszoltam most fel —. Gimnazistaként arról álmodtam, érettségi után Rózsahegyi Kálmánnál jelentkezem, mert rettenetesen csábított a színészi pálya. Apám kereken elutasította, de adott egy lehetőséget. Keressem fel atyai jóbarátját, amúgy névleges keresztapámat Szacsvay Imrét, a Nemzeti Színház örökös tagját, s ha ő alkalmasnak talál, áldását adja majd. Lelkesen készültem életem nagy próbatételére. Bíztam, hogy Imre bácsinál kedvenc Nácija, így becézett kiskoromban, bizonyára megértésre talál nála a megmérettetés során. Sose felejtém el ezt, s majd egy álló napig tartó együttlétünket. A Bánk bánból Tiborc panaszát és Petőfi Apostola második fejezetének egy részét adtam elő. Akkor tájt a Horthy Miklós körút és a Feneketlen tó sarkán álló többemeletes ház legfelső emeletén lakott és festegetéssel töltötte idejét. Házvezetőnője, Stirling Hus is jelen volt. Elébb a közös pozsonyi napokról esett szó. Délelőttönként Szacsvay gyerekkocsimat tologatta a Duna utcai soron, majd később, mikor már a Sánc úton laktunk, naponta járt értem s a Palugyai felé sétáltatott. Akár valami „szárazdajka", óvott engem széltől, portól, esőtől, hidegtől. Imre bácsi végighallgatott s aztán így mondta: „Lelkem Nácikám, egy kis sétára invitállak." Nem álltunk meg a Parlamentig. Szép gyalogút volt. Még csodáltam — akkor már Szacsvay majd nyolcvanéves volt —, szusszanás nélkül mennyire bírja a hosszú menetelést. Az idős, szakállas „örökös tag" előtt a parlament cerberusa meghajolt, szabad utat adott, hogy betekinthessünk az épület egyik belső traktusába. Odavezetett az aranyos fakorláthoz, jobb kezének kisujján — akkoriban az idős férfiaknál ez a divat járta — a köröm hossza a normál háromszorosa volt, akár valami vésöféle azzal megkaparta az arany bevonatot. „Nézzed meg — mondta —, látod alatta, hogy korhadt már ez a fa?" — Ezt követőleg hosszabb magyarázatba kezdett. A fa romlását egybevetette a közállapotokkal, valamint a kifelé csillogó színészvilág belső nyomorával. — Nácikám, nehéz kenyér ez. Itt nemcsak tehetség kell, hanem akarat, szerencse, protekció, gazsulálás, aztán ez az élet tengernyi intrikával, hazugsággal, irigységgel van egybekötve. Ne akarj te színész lenni. így, egyből, még csak meg sem tudom állapítani, tehetséges vagy-e. Meg az is kérdéses, álláspontom helyes-e, az én színészvoltom, meglátásom ma már túlhaladott régiségnek számító észrevétel-e ..." — És hogyan végződött Szacsvay Imrével való megmérettetésed, hogy a te szóhasználatodat vegyem kölcsön — faggatott Passuth. — Hisz korának legkiválóbb Lear királya volt, nagyszerű Othello. Igaz, az interpretáló művészetben a korok ráhatása kíméletlen. Ami tegnap még kiváló, nagyszerű volt, mára másként ítélik meg. Úgy tudom, Szacsvay a deklamáló, gesztust, kiállást, átérzést eltúlzó, dübörgő hangú iskolához tartozott. Óriás volt a maga korában, akár utóda Beregi. Későbbiek során Bajor Gizit vagy Rózsahegyit, Somlayt, Csortost említem, akik szereplését nem szűnő taps kísérte, de a ma fiatalja számára már nem az a fény, amire, illetve akire oly mérhetetlen tisztelettel néznének fel. Ez nagyon is természetes. Ez a színészsors! Ám maradjunk Szacsvaynál, hogy végződött... — Akkor kritikájával elmarasztalt, de ... halála előtt, 1939-ben Stirling llus közvetítésével azt izente, meg kell vallania, „mielőtt az Úr hívására végső vendégszereplésemnek eleget tennék: akkor apád kérésének tettem eleget, amikor eltanácsoltalak ... a földkerekség legszebb és legnehezebb hivatásától". így szóról szóra. így izente. Sajnos, már késő volt, már más utakon jártam és a viszonyok is robbanásig feszültek voltak. A gyerekcipőn, a topogáson, útkeresésen túl voltam és nem is tartoztam azok közé, akik könnyen tudnak váltót más járatra átdobni. NAGY JENŐ (A befejező részt következő számunkban közöljükj, 10
