A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-14 / 37. szám
\~\r~k olt egyszer egy Duna-part, \ J m Izsán, a Komáromi járás \ a egyik ismert községének Sh szélén. Az tette széppé, soha el nem felejthetővé, hogy tele volt száz-, vagy annál is több éves fákkal, nyárfákkal, jegenyékkel, hatalmas, odvas fűzfákkal, három ember is belefért odvas részeikbe, s feljebb, Komárom irányába pompázott eredeti szépségében a római kori eredetű Leányvár, körös-körül almáskerttel legalább háromhektárnyi területen. Az izsai Duna-part három részből állt: a Kubik-gödrök, Füzes, Jegenyés ártéri helyekből, s a Kubik-gödrök és a Duna közötti füves, sima részből, amely kedvelt helye volt liba- és disznónyájnak, legelő volt tulajdonképpen, azután következett a kavicsos, homokos Duna-parti strand, a kecsegére, márnára alkalmas halászhelyekkel. Az úgynevezett füzfás. zátonyos részen strandoltak az izsaiak, ide rajzottak ki a gyerekek, fiatalok, felnőttek a nyári meleg napokon, itt szövődtek a szerelmek és az álmok, itt találtak meghallgatásra a bánatok és szomorúságok. A Duna és partja időtlen időktől hozzátartozik az izsai emberek életéhez. Petőfi a Tiszáról írta, hogy „Zúgva-bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot... /" de az izsai iskolás gyermek és felnőtt a Dunát értette alatta, mert hiszen a nagy európai folyó sokszor okozott nekik bajt és életveszedelmet, legutóbb az 1965-ös nagy árvíz idején, amikor a falu legmagasabb pontját kivéve mindenütt víz állt, a faluban egymás után roskadtak le a vályogházak, s az épségben maradtak is annyira átnedvesedtek, hogy teljesen használhatatlanokká váltak, új házakat kellett építeni a helyükön, egészen új külsőt öltött a falu. — Izsán olyan ritka az úszni nem tudó ember, mint a fehér holló. Amikor iskolából hazaeresztett a tanító úr, szaladtunk haza egy karéj zsíros kenyérért, és aztán már csak a Duna-parton álltunk meg — meséli valaki a helyi nemzeti bizottság épületében, közvetlenül a tanácsülés berekesztése után. — Előfordult, hogy hullát fogtunk ki a vízből a pecabottal, de az is-megtörtént, hogy csecsemőt vetett partra a víz — teszi még hozzá. A Duna-part izgalmas téma. csak erről beszélgetünk a tanácstagokkal, mintha más nem is lenne. Part menti része ellátta a falut tüzelővel. Télen a fűzfák ágait lemetélték, és rőzsét is szedtek. A Leányvár mellett volt egy gátőr, aki résziben adta ki a fák botolását. A rőzsekévéket a gátőr udvarán kazalba rakták, árvízvédelmi céllal. Még 1965-ben is védekeztek a homokzsák mellett rőzsekévékkel. A Duna-parti strandolás csupán egyik formája volt az izsaiak szórakozásának. Évről évre majálist rendeztek az ártéri területen, a legelső futballpályát is ott létesítették, csónakház is volt a parton. Csónakos átkelés is a Dunán. A harmincnyolc utáni magyar világban csónakok vitték a túlsó partra az izsai munkásokat, a Magyar Olaj Részvénytársaság szőnyi üzemébe. Hivatásos halászai is voltak a falunak. Elég sokan halásztak kerítőhálóval. A nagy halászok tízen-tizenketten, csoportokat alkotva mentek a Dunára. Izsa a viza halról kapta a nevét. Ez persze csak szájról szájra hagyományozódó „etimológia". — Öregapám úgy mesélte, hogy a mostani főutcán volt néhány halászgazda, s valamelyikük feleségének Iza volt a nevg. Iza, Viza. Izsa, így lett a községnek neve — mondja Kiss Zoltán villamosmérnök. — Izsa a járás egyik legfejlettebb, legkulturáltabb faluja volt. Különleges népviseletét, kézimunkáit sokfelé megcsodálták. Volt tánccsoportja, énekkara, ezekkel Pesten is nagy sikert arattak — magyarázza Bircsák István asztalos. Izsa földműves, molnár és halász falu volt. No meg a kézimunkázók faluja! Télen a férfiak ugyanúgy varrtak, mint az asszonyok, petróleumlámpa fényénél — egészíti ki társait Illés Bálint szerszámtervező. — Piacozó községnek is tarthatjuk Izsát, hiszen még ma is az a tréfás szóbeszéd járja, hogy amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, az idevalósi asszonyok már ott árulták a portékáikat — mondja nevetve Tárnok István gépészmérnök, a helyi nemzeti bizottság titkára. Visszakanyarodva a „volt egyszer egy szép izsai Duna-part"-hoz, először se szó, se beszéd, letarolta a katonaság. Nyári kiképzőtáborokat hónosítottak meg, két teljes hónapig egymást váltották az egyenruhás csoportok, s amikor visszatértek laktanyájukba, szögesdrótot, üres konzervdobozt, rendetlenséget hagytak maguk után. A Duna vizét is beszenynyezték motorcsónakjaikkal. Tíz-tizenöt évig jártak az izsai ártéri területre, tehergépkocsijaikkal szétgyúrták a legelőket, gyakorlótérré változtatták a hajdanvolt mesés szépségű Duna-partot. A majd másfél évtized alatt annyi nehéz, pontonos tehergépkocsi ment végig az izsai főutcán, hogy sok családi ház fala megrepedt. Persze, tettek jót is a katonák. Részt vettek a helyi nemzeti bizottságot megsegítő munkákban, és a szövetkezetnek is hasznára voltak. De azért hála az égnek, az itt táborozó katonáknak két év óta nyomuk veszett! Azóta nem látják őket, amióta „véglegesen" eldöntötték, hogy felépítik a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszert. A nagymarosi munkálatok körülbelül két éve érték el a falut, folytatódott a katonák által elkezdett természetrombolás. A Kubikgödrökből és az egész ártéri területről tövestül kitépték a fákat, földdel, kaviccsal betakarták vagy elszállították. Szélesítették, majd magasították a gátat is, a talajvizet meg betonfallal elzárták a Dunától, talán nyolckilenc méter mélységig is lementek, s mindezeknek az ijesztő következménye a parti sivárságon túl, hogy kiapadt a víz az izsai kutakból, vagy jelentősen csökkent bennük a vízmennyiség.