A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-14 / 37. szám
Szellemidézés ♦ A bársonyos forradalom kétségtelenül egyik legnagyobb vívmánya (és leginkább kézzelfogható eredménye) a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, vagyis a szólásszabadság. Ma már bárki bármiről és bárkiről azt mondhat amit akar vagy amit gondol (mert azért a kettő nem mindig ugyanaz), nem kell attól tartania, hogy a hatalom megtorolja szókimondását, elviteti a rendőrséggel, mert kényelmetlen számára az őszintesége. Szerencsére azok az idők, amikor mindez még lehetséges volt, ma már mögöttünk vannak, s őszintén remélem, hogy soha többé nem jönnek vissza. Mégis eltűnődöm olykor, egyik-másik újságot, folyóiratot lapozgatva vagy a tévét figyelve, hogy meddig is terjed ez a szólásszabadság, vannak-e határai egyáltalán. Tudom jól, hogy az átmeneti korszakok jellemzője az intenzívebb társadalmi mozgás, a különböző vélemények és nézetek hullámzása, összecsapása. Fel-feltömek elfojtott érzések és indulatok, publicitást kapnak szélsőséges gondolatok, ez mind a pluralizmus velejárója. Idővel kialakul egyfajta egyensúly, helyükre kerülnek a dolgok, győz a józan ész. Legalábbis ez volna a dolgok természetes rendje, így kellene a demokráciának működnie. Félő azonban, hogy bizonyos helyzetekben és bizonyos kérdésekben az egyensúly a leghőbb óhajunk ellenére sem áll helyre. Különösen olyankor fenyeget ez, amikor nincs mód a tisztességes véleménycserére, amikor az egyik tábor képviselői hangoskodásukkal lehurrogják vagy elnémítják a másik felet, vagy pedig nem is kíváncsiak a véleményére. Ennek az országnak a nemzeti kisebbségei jól ismerik ezt az állapotot, és becsületükre legyen mondva, megtanulták türelemmel, dacos alázattal elviselni az effajta próbatételeket, miközben rendületlenül bíznak abban, hogy egyszer mégiscsak eljön az az idő, amikor a többségi nemzetben felülkerekednek a nemzeti kisebbségekkel szemben megértő, toleráns, tisztességesen gondolkodó és a kölcsönösen előnyös együttélést szorgalmazó erők. Mi más is marad számunkra, mint ez a bizakodás? Elvégre a véleményünkre nemigen kíváncsiak. Kialakulóban van egy meglehetősen hisztérikus légkör, amelyben válogatás nélkül a fejünkhöz vagdoshatnak képtelenebbnél képtelenebb vádakat irredentizmusról, szlovákellenes izgatásról stb. Különböző lapok (még a jobbak is) a Dél-Szlovákiában élő szlovákokat fenyegető elmagyarosítás veszélyéről cikkeznek hetek óta és nyíltan leírják, hogy a nyelvtörvényre azért van szükség, mert mi magyarok az istennek sem akarunk megtanulni szlovákul. Ha nem akarunk önként szlovákul beszélni, majd rákényszerítenek a törvény erejével. Hogy valójában mi is a helyzet Dél-Szlovákiában, az sajnos még a kormány egyik-másik tagját sem érdekli igazán. Mert ha érdekelné, akkor sürgősen körülnézne ott és intézkedne, nehogy tovább mérgesedjen a helyzet. Csakhogy Dél-Szlovákiában nincsen semmiféle „helyzet". Van néhány izgága, akinek a szlovák sajtó túl sok teret biztosít, miközben a csendes többség véleményét nem kérdezi. Aki figyelmesen áttanulmányozza a választási eredményeket, az meglepődve tapasztalja majd, hogy a Dél-Szlovákiában élő szlovákok jövőjéért úgy aggódó Szlovák Nemzeti Pártra és a Független Szlovákok Pártjára alig szavaztak ezeken a területeken, viszont a csak szlovákok által lakott Árvában meg Közép-Szlovákiában minden harmadik-negyedik választópolgár rájuk adta a voksát. A demagógia, a hangulatkeltés megtette a hatását. Az ország súlyos gazdasági problémáknak néz elébe, de ki beszél itt erről ? Anton Hlinka és Jozef Tiso tevékenységéről lepedőnyi terjedelmű írások szólnak szinte minden lapban, sőt Hlinka tiszteletére a minap még egy nagyszabású emlékünnepélyt is rendeztek Rózsahegyen, ahol a fiatal szlovák demokrácia bizony csúnyán pórul járt. A felhergelt tömeg képtelennek bizonyult végighallgatni néhány szónokot többek között a demokratikusan választott szlovák parlament elnökét vagy Ján Čarnogurskýt, akit még nem is olyan régen szinte a vállán hozott ki a gyűlölt rendszer börtönéből. Az ünnepélyt szervező bizottság elnöke szomorúan kommentálta a tévé képernyőjén az eseményeket és Hlinka szellemével összeegyeztethetetlennek nevezte a cseh- és magyarellenes megnyilvánulásokat. Úgy tűnik azonban, hogy mindez eső után köpönyeg. Mert aki a benzines hordó tetején cigarettára akar gyújtani, annak számolnia kell azzal, hogy a hordó esetleg fel is robbanhat. Hlinka nevével a történelem során egyszer már visszaéltek, nagyon szomorú lenne, ha ez megismétlődne. A demokráciának résen kell lennie, nehogy a nagy szólásszabadság leple alatt egy újabb totalitarizmus lopakodjon be közénk, s amikor felocsúdunk, már késő lesz. Ma még csak a magyarokat becsmérlik és a csehek ellen morgolódnak, de holnap már a másként gondolkodó szlovákok is sorra kerülhetnek. Őszinte aggodalommal tölt el az a tény, hogy a szlovák értelmiség legkiválóbb képviselőinek alig van mondanivalójuk ezekkel a negatív jelenségekkel kapcsolatban. Mintha attól tartanának, hogy saját nemzetük önérzetét sértenék meg, ha kritikusan szóvá tennék az antidemokratikus, helyenként már fasisztoid megnyilvánulásokat. Ma még a palackban lapul a szellem, de vannak, akik már a dugóval játszadoznak. LACZA TIHAMÉR írom a levelem Čarnogurský miniszterelnök-helyettes úrnak Szomorúan persze, vagy inkább teljesen kiábrándultán, mert hiszen Čarnogurský miniszterelnök-helyettes úr a Szlovák Nemzeti Tanács napirendjén nem szereplő nyelvtörvényről elmondta, nyilván a szélsőséges nacionalisták nyomásának engedve, vagy előttük meghátrálva, mit tett eddig a kormány a nyelvtörvény előkészítéséért, s majdani elfogadtatásáért. El, mondotta a képviselőknek, hogy a totális rendszer hosszú esztendeiben felgyülemlettek a problémák a nemzetiségi kérdésben, és hogy aggodalmat kelt a felszültség növekedése Dél- Szlovákia szlovák és magyar lakossága között. Arról azonban nem szólt, hogy a november 17-ét követő hetekben, hónapokban kik korbácsolták fel a szenvedélyeket magyarellenes hangulat szításával, legtöbbször majdnem teljes tájékozatlansággal. A miniszterelnök-helyettes úr ugyan kijelentette, hogy a kormány nem tett egyetlen olyan lépést sem. amely diszkriminálta volna a magyar nemzeti kisebbséget, azt azonban már nem fűzte hozzá, hogy az egyre hevesebben és szemérmetlenebbül fellángoló magyarellenességgel kapcsolatban sem foglalt egyértelműen állást, hagyta szabadon folyni az eseményeket, azt a benyomást keltve, hogy a kormány a hallgatólagosan szabadjára eresztett magyarellenes hangulatszítás nyomása alatt szánja rá magát olyan nyelvtörvény elfogadására, amelyért szégyenkeznie kell a Közös Európai Ház kapujában. Ha nem így lenne, már régen és ismételten kinyilatkoztatta volna, hogy Dél-Szlovákiában a kétnyelvűség törvényes bevezetése nem a szlovákok ügye, hanem a magyaroké! Ha demokrácia a demokrácia Szlovákiában, akkor tiszteletben tartja a nemzeti kisebbség érdekeit, vagyis azt, hogy a kérdés megnyugtató rendezése érdekében a pártállam kemény évtizedei után végre hivatalosnak ismeri el a magyar nyelvet azon a területen, ahol a magyarok tömegesen élnek. Persze, van ennél sokkal demokratikusabb megoldás is, mint például Finnországban. Nem hiszen, hogy ne tudna erről a miniszterelnök-helyettes úr! Ha mégsem, üsse fel a cseh vagy a szlovák nyelvű földrajzi lexikont, amelyben az áll, hogy Finnországban a hivatalos nyelv a finn és a svéd, ebből következően Prágában, a Finn Nagykövetség épületére függesztett címeren finnül és svédül olvasható, hogy Finn Nagykövetség. A finn és a svéd nyelv hivatalos voltából ered az is, ami a szlovákok számára elképesztőnek tűnhet fel, hogy a finn főváros cégtáblái is mind kétnyelvűek, még a villamosmegállók táblái is. A felkorbácsolt szenvedélyek és indulatok országában, nálunk, mikor jutunk el oda, hogy Pozsony cégtáblái is szlovák és magyar feiiratúak lesznek, hiszen Pozsony nemcsak fővárosa Szlovákiának, hanem kerületi székhelye is Nyugat-Szlovákiának, ahol Szlovákia magyar lakosságánk több mint a fele él. Számuk meghaladja Finnország összes svédjéét! Kedves Čarnogurský úr, így áll a dolog! Visszatérve ahhoz a gondolathoz, amely szerint igazi demokráciában a kisebbség akaratát és érdekét tiszteletben kellene tartani, megtoldanám még azzal, hogy ha mindez másképp van, akkor mi a különbség a letűnt totális rendszer ránk kényszerített és a demokrácia többségi szavazattal ránk erőszakolt akarata között? Ne haragudjon a miniszterelnök-helyettes úr, ha azt mondom, hogy semmi. Vagy írjam a pártállam javára, hogy politikájával nem mert a Na Slovensku po slovensky „szintjére" süllyedni? A pártállamban született meg az az alkotmány, amely a nemzeti kisebbségek jogait is tartalmazza. Persze, a húszéves Husák—Biľak—Jakeš uralom gondoskodott róla, hogy a nemzeti kisebbség soha ne tudjon gyakorlati érvényt szerezni az alkotmányban foglaltaknak. Megakadályozta az alkotmány elfogadásából következő, a gyakorlati életet szabályozó nyelv- és oktatási törvény kidolgozását és kötelezővé tételét. így aztán, amire ön hivatkozik, miniszterelnök-helyettes úr, soha nem volt és mind a mai napig nincs is. Mindezeknek az ellenkezőjét kezdték meg a hallgatásra kényszerített magyarokkal szemben a „konszolidáció” két évtizedében. Soroljam, hány iskolánkat számolták fel, és hogy még olyan járásban is, mint a komáromi, ahol a lakosság hetven százaléka magyar, a többségnek kellett hadakoznia nyelvhasználati joga érvényesítéséért. Ezt ön ne tudná, miniszterelnök-helyettes úr? Gondolom, csak úgy tesz, mintha nem tudná, hogy kijelenthesse a képtelenséget: a dél-szlovákiai magyarok anyanyelvhasználati joga oda vezetett, hogy nem tudnak érvényesülni a szlovákok és életük egyre nehezebbé válik. A szlovákot sajnáld világ, ne a szorongatott nemzeti kisebbséget! Hátrányos helyzetbe hoz másokat a törvényesen soha nem biztosított „nyelvhasználati jogával"! Ön valóban ennyire nem ismerné a délszlovákiai állapotokat? Ismét Komáromból veszem a példát: a totális rendszer összeomlásáig a járási pártbizottság minden titkára szlovák nemzetiségű volt. De ha ez a nagy magyar többségű járásban így volt, hogyan néztek ki a vegyesebb vagy szlovák többségű járások? Nem irigylem a helyzetét, miniszterelnök-helyettes úr. Önre, a Szlovák Kereszténydemokrata Párt elnökére bízták annak a készülő törvénytervezetnek a magyarázatát, amely számunkra kötelező hivatalos nyelvvé akarja tenni a szlovák nyelvet. Milyen boldogok lehetünk azután mi, magyarok, a szlovákok Szlovákiájában, hogy szülőföldünkön tolmács segítségével értekezhetünk a hivatalokkal. A tolerálásnak ez a módja bizonyára ámulatba ejti majd Európát és a világot, persze fordított értelemben, nem úgy, ahogy ön gondolta. Amit a pártállam nem mert megtenni velünk szemben, azt önök fogják megtenni a demokráciához vezető út küszöbét átlépve. Ön arra is hivatkozott, kormánya nem engedheti meg, hogy a szlovák lakosság jogait korlátozzák az országban. Korlátozni és megnyirbálni büntetlenül csak a magyarok jogait lehet! A kizárólagos hivatalos nyelvről készülő törvénytervezet ezt a célt szolgálja. És azért sürgős mielőbbi keresztülhajszolása, hogy a helyhatósági választásokon a letűnt rendszer nacionalizmusának következményeit ne lehessen az életünkből kiiktatni? Én hiszem, hogy a kormányt a józan ész vezeti, és úgy cselekszik, hogy a szlovákiai magyarok őszintén együtt vallhassák Mečiar miniszterelnök úrral, hogy kormányuk valóban Pozsonyban és Prágában van. Tisztelettel : MÁCS JÓZSEF
