A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-07 / 36. szám

Fedor Istvánt jóval utánunk hozták Szinnára tizenketted magával. Valamilyen feljelentés alapján szedték őket össze Nagykaposon és környékén, s egy idős szovjet katona kíséretében küldték át csapatukat Garanyba, ahol a deregnyőihez hasonló gyüjtötábor működött magyar és német hadifoglyok számára. Fedor ruszin-szlovák keverék családból származik ezt a tényt az elbeszélő ma is , különös hangsúllyal emlegeti. Szlovák iskolába járt, Ungváron pedig a ruszin nyelvet is viszonylag jól elsajátította. Elmondása szerint az oroszok menet közben tolmácsként foglalkoztatták. Szinnán már ott találta a velünk egyidöben elhurcolt apját, aki kovács lévén a láger műhelyében dolgozott. Találkozásukkor sziszegve súgta apjának, hogy nem ismerik egymást. Fedor István tehát így mesélte el a kihallgatását:

— Egy nagy terembe szólítottak bennünket, négyesével. Odabent hosszú asztalon négy mécses világánál folyt a beszélgetés. Négy szovjet tiszt, két tolmács és egy vagy két cseh katona kérdezgette a belépőket. A kérdések főleg az illető eredetét firtatták! „Hogy hívták anyádat?" „És nagyanyádat?" „Milyen vallásé vagy?" „Mi van a templomotokon, kereszt vagy csillag?" „Mit imádkoztok ilyen és ilyen alkalomkor?" — Vele is elimádkoztatták az Otče náš-t valamint az Úr angyala imáját. Ő letérdelt az asztal előtt, keresztet vetett és imádkozni kezdett. Ahogy mondta az imát, a szovjet tisztek jókat röhögtek a produkció láttán, mire ö állítólag abbahagyta, felállt, mondván, hogy nem hajlandó imádkozni, ha közben nevetnek rajta. Faggatták iskoláival kapcsolatban is. Mikor kilépett, az ajtó előtt várakozó földijei nekirontottak:

— Hogy vót F*ista? Mit kérdeztek?

— Fiúk, csak azt ne mondjátok, hogy csillag van a templomotokon, meg imádkozni is kell szlovákul.

Aztán két barátját ő is egész éjjel tanította az Otče náš-ra, hogy valahogy el tudják mondani, mire sorra kerülnek. S ha már Fedor Istvánnál tartok, hadd mondjam el azt a tényt is, amely az én emlékezetemből kihullt, ö azonban pontosan emlékszik rá, hogy Staško, nagykaposi főszolgabíró és Vajo Antal jegyző hordták a nagy hálóterem elé tett fekáliás hordót, amelyet rúdra akasztva a vállukon cipeltek a latrinába. Ez is egyike volt az új rend büntetésének, amellyel a tegnapi elnyomó hatalom képviselőit sújtották.

Szinnán az egyedüli teendőnk az volt, hogy a reggeli sorakozó és többszöri számlálás után az örök kíséretében kivonultunk, ahonnan mindenki egy-egy darab ölfával tért vissza a lágerba. Ezt az utat olykor kétszer is megjártuk naponta. Az erdő alatti tisztáson német katonai temető volt, talán a duklai, illetve az azt követő harcok halottait temették oda. Mértani pontossággal kimért sírhantok sorakoztak egymás mellett, mindegyiken frissen ácsolt fakereszt volt, rajta az elesett neve. Egy ízben hazatértünkkor a kissé rózsás kedvű örök azzal szórakoztak, hogy ezekre a fakeresztekre adtak le géppisztolysorozatokat, mintegy halál utáni büntetésként immár szimbolikusan terítve le az ellenséget.

Olykor a romos várközpontba mentünk, ahonnan ki-ki két téglával a kezében tért meg a lágerba, amelyet valamilyen építkezéshez használtak fel. Szinnán találkoztam először a háború pusztításának borzalmaival. Környékünkön csak a hidak rogytak térdre, de lakóházakban különösebb nagy kár nem esett sehol sem. E kisváros központja azonban merő romhalmaz volt, amilyet későbbi utunk során láthattunk eleget, és amilyeneket a háborús filmek produkáltak az elmúlt évtizedekben.

A szinnai lágerban tartózkodott odaérkezőnkkor egy volt zsidó munkaszolgálatos is. Lantosnak hívták. Gyűlölettel beszélt a németekről és magyar keretlegényekről. Az igazi hadifoglyok körében azonban azzal váltott ki igen nagy érdeklődést, hogy elmondása szerint állítólag már valahol megalakult a csehszlovák légió, s nemsokára ö is belép ennek soraiba; s úgy tudta, készülődik hasonló magyar viszonylatban is, tehát egy magyar légió felállítása, amelyet rövid átképzés után bevetnének a németek ellen.

Ezekkel az elbeszélésekkel Lantos tehát alaposan felcsigázta a magyar hadifoglyok érdeklődését, akik egyre kérlelték öt, érdeklődjék a szovjet parancsnokságon, lehet-e és mikor lehet az új

hadseregbe jelentkezni. Lantos biztató híreket hozott számukra, s a katonák egyre izgatottabban regáltak az új helyzetre. Egyszer azonban Lantos vadonatúj egyenruhában jelent meg: a csehszlovák hadsereg uniformisában, prémes orosz sapkában, amelynek elejét azonban a csehszlovák címer díszítette. Sietősen elbúcsúzott a hadifoglyoktól, és csakhamar véglegesen elhagyta a lágert. A felajzott kedélyű katonák azonnal küldöttséget menesztettek a lágerparancsnokhoz, hogy ők is harcolni szeretnének a németek ellen. A küldöttség azzal az üzenettel tért viszsza, hogy várni kell. Erre a hadifoglyok katonás rendben, hármas oszlopban felsorakoztak, s szabályos menetelésbe kezdtek a lágerudvaron, közben hangosan skandálták: „Harcolni akarunk! Fegyvert akarunk!"

Mi szent borzadállyal figyeltük a katonák körbevonulását és fegyelmezett tüntetését, amelyet az őrség is jó ideig tétlenül szemlélt. Ám később a tolmács az egyik tiszttel hozzájuk ment, valamit mondott nekik, mire a hadifoglyok morogva bevonultak a körletbe. Ez a sötétbe nyúló demonstráció mindig eszembe jut, valahányszor a magyar légió kudarcáról olvasok.

Szinnán töltöttem a karácsonyt is, életem első szomorú karácsonyát. Hadifogoly életünk ugyanúgy folyt, mint a hétköznapokon, talán annyi változás

volt, hogy az ünnepben a szokottnál is csüggedtebbek voltunk. Ekkortájt történt egy majdnem tragédiával végződő epizód. Járt az örökkel egy hat-hét éves orosz kisfiú, csinos katonaruhába, csizmába bújtatva, afféle liliputi szovjet katona. Állítólag valamelyik elesett parancsnok kisfia volt. A gyerek apró pálcát suhogtatva kezében kísérgette az örökét, valahányszor azok bennünket felsorakoztatva számolgattak. Mint valami kis herceg feszített a felnőttek között, s harsányan ismételgette azok parancsait. Történt egy ízben, már jócskán sötétedéskor, hogy mindjárt előttem egyik fogolytársam hosszas harákolás után éppen akkor köpött ki, amikor a kisfiú elébe ért. Nem találta el, hisz nem is szándékosan tette, föltehetően nem vette észre a közeledő Hüvelyk Matyit. Ám a kisfiú valamit kiáltott, mire az örök a szerencsétlen emberhez ugrottak, püfölni kezdték, egyikük a pisztolyát is markolászta. Ez szegény próbált mentegetőzni, hogy ö nem szándékosan tette, mire azok még dühösebben ütlegelték. A parancsnok vetett véget a megtorlásnak. A pórul járt foglyot társai alig tudták betámogatni az épületbe.

Karácsony után mindjárt megjelentek az asszonyok is. Csoportosan jöttek, nyilván jóelöre összeszervezkedtek, mert csak Így érezték magukat valamelyes biztonságban. Mama nem jött el, helyette a 16 éves Margit unokahúgom hozott nekem is, s természetesen az apjának csomagot. Ő mondta, hogy mama Miklós bátyámhoz ment Szolyvára. Majd hazatértem után tudtam meg, hogy itt látta fiát utoljára, a flekktífusz következményeként csontig bőrig lesoványodva.

A csomagok az örbódén át egyesével vándoroltak be hozzánk, természetesen kibontva, átkutatva. A hozzátartozókkal csak a drótkerítés kapuján át beszél-' gettünk.. Az unokahúgom látogatása, illetve mama távolmaradása ismét csak kettős érzést váltott ki bennem. Búsultam anyám távolléte miatt, de valamelyest megnyugvással töltött el a tudat, hogy Miklós életben van, s talán egyszer ő is hazakerül.

Az ünnepek múltával felgyorsultak az események. A kihallgatások eredményeképpen egy csoportot valóban elengedtek. Ezek legtöbbje a szemmel láthatóan betegek, teljesen lesoványodottak közül kerültek ki, a kisebbik csoport az imádkoztatáson és családfa vizsgálaton sikeresen megfelelt csoportja volt. Mint utóbb megtudtam, olyanok is szabadultak. akik az orvosi viziten azt vallották, hogy éjjel maguk alá vizelnek. Egyik falubelim is így került haza, s talán hosszú kort is megél, ha egy vonat halálra nem gázolja. Mi, az ottmaradók végtelenül irigyeltük a távozókat. Ezek leplezvén örömüket sietősen vigasztalgattak minket:

— Ne fíljetek, tik is hazagyössztök nemsokára.

14