A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-07 / 36. szám

töprengéseim papírra vetve

A demokráciáért folytatott küzdelem szemünk elé tárja, felszínre hozza az aggodalomra okot adó hordalékot is. Azt a negyven év alatt sokszor tapasztaltuk, hogy a szlovákiai országrészben nem nagyon szeretnek bennünket, a politikai élet múltbeli „krémje", vezető rétege egyszerűen képtelen volt elfogadni és elfogadtatni azt az egyszerű realitást, hogy a szlovák nemzet a második világháborút követő, felforrósított magyarellenes és a jogainkat lábbal tipró esztendők után nem tudott megszabadulni igen számottevő magyar nemzeti kisebbségétől, s hiába akarta, rejtette a világ szeme előtt a dél-szlovákiai jelentős magyarok lakta sávot a több évszázados településneveink hatalmi önkénnyel történt megváltoztatásával, átkeresztelésével, egynyelvűsítésével, keresztneveink el nem ismerésével, lefordításával a hivatalos okmányokban, ezektől a számunkra olyan drasztikus intézkedésektől semmi nem változott meg, a magyarok többsége a zivataros, égiháborús politikai időjárás ellenére is a helyén maradt, saját háza fedele alatt, saját földjén, szülőföldjén, amelyet a történelem folyamán csak olyankor hagyott el, amikor kényszeritették rá, mint a rossz és szégyenteljes emlékű deportálás idején, amikor fegyveres katonák fogták gyűrűbe a magyar falvakat és kényszeritették az embereket, hogy legszükségesebb holmicskájukat magukhoz véve, kemény télben, fagyos vagonokban „utaztassák" őket a Csehországból kikergetett szudéta-németek üresen maradt házaiba, majd csaknem úgy, mint hajdan a gályarabokat, csak őket éppen nem fűzték láncra; egyben azonban azonos volt a sorsuk: a gályarabok a hitükért szenvedtek s fizettek az életükkel, mig a vagonokba és Magyarországra kényszerítettek a magyarságukért, a kollektiv háborús bűnösség vádját pecsétként ütve a homlokukra.

Ezek az emberek soha nem tudtak a házuktól és a szülőföldjüktől véglegesen elszakadni, akárhová és akármilyen messzire is ragadták el őket az ősi fészekből, mint az okos és a tájékozódásban felülmúlhatatlan postagalambok, a legeldugottabb helyekről és a leglehetetlenebb helyzetekből is visszataláltak szülőföldjükre. És élték ott megszokott életüket, művelték földjüket, törődtek egymással, osztoztak közösségük gondjaiban, s elviselték a sértést, a megalázást azok részéről, akik kétségbevonták honosságukat azon a földsávon, amelyen élnek.

Mondtak vagy vágtak már a fejükhöz sok mindent, különösen az elmúlt négy évtizedben, hogy nem a maguk országában élnek, nem a maguk kenyerét eszik, s gyökerükből teljesen kifordítandó még azt is le akarják nyeletni velük, hogy ők valamiféle jöttmentek Dél-Szlovákiában, hasonlók a tengerentúlra sodródott szlovákokhoz, akiknek eszükbe sem jut Amerikában jogot követelni maguknak, tudomásul veszik, hogy hol élnek, és legelső dolguk megtanulni angolul. Persze, itt érdemes elidőzni, a gondolatokkal eljátszadozni, mert a hasonlat nemcsak hogy sántít, hanem egyenesen képtelenség, hiszen a csehszlovákiai magyarok nem jöttek Csehszlovákiába, a trianoni békeszerződés akaratuk ellenére döntött a sorsukról, a véleményük megkérdezése nélkül, anélkül, hogy egy lépést is tettek volna, fejük fölött lejjebb tették a határt, s egy napon arra ébredtek, hogy már nem Magyarországon, hanem Csehszlovákiában élnek. Tehát nem jöttek ide — kényszeritették őket arra, hogy Csehszlovákiában éljenek. Úgy viselkedett, viselkedik velük szemben a történelem, mintha néma gyerekek lennének, akik a szándékukat és az akaratukat nem tudják szavakba foglalni, 38-ban sem volt kiváncsi senki a véleményükre, európai és világhatalmak döntöttek arról, hogy visszakerülhessenek az anyaországhoz. Érthető hát, hogy az arculcsapásnál is fájdalmasabb számukra, ha azok kérdőjelezik meg az egészen az Árpád-korba viszszanyúló gyökerüket, akik hozzájuk jöttek, az etnikumukban kívántak élni.

Az első köztársaságban még volt tapintat és méltánylás irántuk, a cseh hivatalnokok, csendörök, s mindenki, aki a húszas években a közelükbe vagy közéjük került, megtanult magyarul, abból az egyszerű és örök igazságból kiindulva, hogy a hivatal van a népért és nem fordítva, ahogy ezt manapság az államnyelv Dél-Szlovákiára kiterjesztésének szorgalmazói elképzelik. Az első köztársaság számos vonatkozásban meghaladta a pártállam internacionalizmussal, csehszlovák hazafisággal álcázott nacionalista politikáját, már-már nevetségbe fulladtak azok a gyűlések, amelyeket az idősebb magyar emberek a pártszónok nemzetiségi politikájukat rózsásra festő beszédének elhangzása után úgy szólaltak fel, hogy ha ez a mostani az egyenjogúságon alapuló nemzetiségi politika, a Masaryk-féle meg kisebbségi csupán, akkor ezt az utóbbit biztosítsák nekünk, mert

az első köztársaságban, igaz, nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés írta elő a községnevek, az igazolványok, a minősítő oklevelek, a hivatalos le- és feliratok kétnyelvűségét, még a gyufásskatulyák címkéje is többnyelvű volt! Senkinek nem jutott eszébe azt mondani, hogy a magyar nem a maga országában él, meg hogy ide jött, mintha jókedvében tette volna, meg hogy tanuljon meg szlovákul, hogyha érvényesülni akar. Az első köztársaságban a magyar etnikumban szerepet vállaló cseh és szlovák hivatalnokoknak, állami alkalmazottaknak kellett megtanulniuk magyarul, ha szót akartak érteni a néppel. Meg küldte volna csak szlovákul az adóhivatal a magyar embernek, hogy mennyi még a hátraléka, magára vethetett volna, ha a hátralékot soha nem látja, hiszen az állampolgár a bíróságon jogosan védhette volna magát azzal, hogy nem értette, amit a hivatal akart. A viszonylagos első köztársaságbeli normális állapot után következett a magyarellenes abnormális állapot, amikor bizonyos körök és erők harmincnyolcat, a második világháborút és egyebet érvül felhasználva el akarták üldözni a magyarokat szülőföldjükről, de a tervük nem sikerült.

Kétségbevonhatatlanul realitás tehát az ittmaradásunk. S ebből következően realitás az is, hogy Szlovákia nem tisztán nemzetállam, területén magyarok, ukránok, németek, stb. élnek. Ha pedig ezt realitásként elfogadják, akkor nem engedik elterjedni azt a hamis, megtévesztő nézetet, hogy Szlovákia a szlovákoké! Mindazoké, akik a területén élnek! A magyar etnikumba telepített, Magyarországról jött szlovákoknak is el kell ismerniük, hogy azokban a dél-szlovákiai községekben, amelyekben lényegesen kevesebb számban élnek, ők a kisebbség, s az eljövendő demokratikus keretben és formában a magyar többségnek kell gondoskodnia arról, hogy ne érezzék magukat hátrányos helyzetben. Magától értetődően ez ugyanígy vonatkozik azokra a községekre is, amelyekben a magyarok élnek kisebbségben. Sajnos, a tapasztalatok mindenféle hamis és a tényeket nélkülöző propaganda ellenére azt mutatják, hogy a magyar többségű községekben az emberek lojálisak a kisebbségekkel szemben, a szlovák többségű községekben viszont alig vagy egyáltalán nem. S amíg ez az állapot tart, joggal merül fel a magyarokban a gyanú, hogy a dél-szlovákiai térfélen élő szlovákok hangos és propagandisztikus megtámogatása, konzerválása, a magyarok rövidebb-hosszabb távú asszimilálásával számol. Mert nevezzük nevén a dolgokat, nem a csehszlovákiai magyarok nyitnak a tiszta szlovák településhelyen magyar iskolát, hogy csak egyetlen példát említsek, hanem fordítva, nem a szűkmarkú dél-szlovákiai iparosítás következtében feljebb vándorló és a szlovák etnikumban letelepedésre kényszerülő magyarok kérnek új lakóhelyükön a gyermekeiknek anyanyelvű óvodát, iskolát, teljes kétnyelvűséget, kulturális törődést, pedig jogosan tehetnék, hanem fordítva. A szlovák etnikumban élő szórványmagyaroknak szavuk sem lehet, a gondoskodó szervek úgy tesznek, mintha nem lennének, pedig nagyobb a számuk, mint a hivatalosan 9 101 magyarországi szlováké.

És folytathatnám tovább a tényeket elferdítő sajtópropagandával szemben a valós helyzet feltárását. Azzal fejezem be, hogy 1968-ban is felparázslott a mostanihoz hasonló, a tényeket kiforgató és meghamisító vita, akkor is öles betűkkel szította ellenünk a hangulatot az egyik legtekintélyesebb hetilap cikke: Szlovákok Szlovákiában albérletben! Az európai ház küszöbéhez érkezve megnyughatnának végre a kedélyek, s a józan ész kerekedhetne felül: az albérlők mindeddig mi, magyarok voltunk Szlovákiában! Számunkra megalázó ez az alárendeltség, társbérlők akarunk lenni a szülőföldünkön, minden tekintetben egyenrangú állampolgárok! Mélységes meggyőződésem, hogy a demokratikusan megválasztott szlovák kormányzat semmiféle nyomásra sem teszi politikájává a negyvenötös évek hírhedt jelszavát: „Na Slovensku po slovensky"! Mert a nyelvhasználat joga elemi jogunk, és ez nem lehet manipulált erők népszavazásos játéka. Bennünket kell megkérdezni, hogyan akarjuk. és nem a nemzeti érzületében fanatizált tömeget. Hogy ne történhessen még roszszabb, ami már a falra festve felbukkan, vagyis hogy esetleg annak eldöntésére is népszavazást kezdeményeznek bizonyos körök és erők, hogy gázkamrába küldjék-e a magyarokat? Vagy megkegyelmezzenek nekik azon az áron, hogy a terhes magyar nők már a magzatukhoz is a törvényerőre emelni szándékozó „államnyelven" szólnak, azaz már a még láthatatlan embriójukhoz is szlovákul beszélnek.

MÁCS JÓZSEF