A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA Az élet dicsérete E könyv legszebb, legszigorúbb versének az Erőtér címűt véljük, a visszafogottság mögött indulatok sűrűsödnek, a fegyelmezett nyelv, a láttató metaforák igazi verset teremtve érett, szép alkotással ajándékoznak meg: „mennyi dühödt nekirugaszkodás/ amíg föladja réseit a rács/ s kigyújtva tüzét a beton felett/ a bokor levelenként megremeg/ s a világnyi huzatban föl-le-föl/ korláttalan szépsége tündököl". Kerék Imre ars poeticája az alázatot állítja költészete fókuszába, s a szolgálatot: „te légy szerény, tanulj alázatot/ az érett búzakalásztól, ahogy/ /köszönetét, bókot nem várva, önként,/ mint kenyér teljesíti be a törvényt,/ mit mag-korában a lét rászabott." Nem könnyű pálya az övé. Kevés húron játszó költő ö, aki a magyar költészet legnemesebb hagyományait fölvállalva próbál egyéni költészetet teremteni. Két kötete e hagyományok vállalását manifesztálja, de a fejlődés, a külön hang megteremtésének igényét is fölmutatja. Élete delén, túljutva a pályakezdés nehézségein, második kötetének legjobb verseivel eljutott az egyéni látásmódig, letisztult darabjai jelentős költészetet ígérnek. Úgy véljük, hogy összefoglaló látásmódja, világszemlélete és érzékenybe szép létösszegzö versekkel ajándékoz meg bennünket. Gyümölccsel gazdag című versében ezt így fogalmazza meg: „Ideje lassan begyűjteni mind,/ amit érlelt a nyár. Hisz „Derek, havak évszaka közelít." Jelentős évszak lesz ez Kerék Imre életében! BÖRÖNDI LAJOS Erőtér LATOR LÁSZLÓNAK ahogy a fémkék lándzsasoron átzúdítja elektromos viharát eleven zöldjét égő vörösét s horgas gyökereibe beletép a szirmokig villámló vad gyönyör öntudatlan mélyrétegeiből miféle ösztön hajtóereje röpíti a parancsot fölfele könyörtelenül feszíteni szét a kert vasketrecbe zárt négyszögét véges határait a végtelen felé kitolva végre az legyen ami akart teljesen önmaga mennyi beléfojtott indulata robban ki most hogy töviseivel a makacs ellenállásnak felel mennyi dühödt nekirugaszkodás amíg föladja réseit a rács s kigyújtva tüzét a beton felett {bokor levelenként megremeg 9 világnyi huzatban föl-le-föl korláttalan szépsége tündököl A nagymamával kezdődött ez a történet is. Nagyi, aki mára alig csoszog, mind a tizennyolc unokáját és öt dédunokáját ugyanazzal a mesével traktálta. Rendszerint így kezdődött:... szép lány voltam én ám — ráncai közül ilyenkor derűsen csillog ki kék szeme, összeaszott kezével megigazgatja a haját, régi, kacér mozdulatot idézve —, aranyhajú Bözsikének hívtak! Büszke volt a járásom, még ha szegény lány voltam is ... Mariska mindig irigykedett rám, pedig a testvérem ... Volt mindenféle udvarlóm, még egy jegyző is, hát ezt irigyelte ... Sanyi tudott a legszebben beszélni... Visszajött a katonaságtól. Vadul nyitotta ki az ajtót. Vadul és boldogan. Gyorsan lerakodott, aztán türelmetlenül a szekrényben kezdett turkálni, féktelenül kihajigálta a kopott ruhákat. Végre megtalált^ azt, amiben a legjobban tetszett a lányoknak, tehát önmagának is. Rárakta a szék karfájára, hideg vizet engedett a ľavórba és módszeresen, kíméletlenül mosta, sikálta magát. így felfrissülve a tükör elé állt és csak úgy kézzel beletúrt kefehajába. A tükör magasan volt, neki mégis egy picikét le kellett hajolnia. „Szép nagy marha ember" — mondta róla savanyú arccal egy vetélytársa. De őt ez nem zavarta. Ha kézhez kapott valakit, aki szemtől szembe ki mert vele állni, akkor ott nagy baj volt, mert nem a nagydarab emberekre jellemző szelídséget kapta ajándékba, inkább amolyan isten ostora volt. A lapát tenyere, duzzadó izmai mellé még vérmes, nyakas is. De szépen tudott' ám beszélni! Sok lány tapasztalhatta ... És most Bözsike, az a kis rátarti szöszi! Tényleg fűt-fát kell Ígérni neki míg a lábát majd sikerül... Fejébe szaladt a vér a bosszúságtól, de élvezte is, no lám, nemes vadra akadt. Meglátjuk, meddig tartja magát — és a mosolyából ordított a gög ... Nagyika bizony nagyon beleszerelmesedett a délceg fiatalemberbe. Ki tudná megmondani, illetve úgy néz ki a dolog, hogy a nemi vonzás volt köztük a legerősebb, és amúgy a maguk módján nagyszerűen kiegészítették egymást: nagyakaratú, birtokló férfi, és szelíd kis törékeny nő, aki szereti ha birtokolják, illetve, ha az az egy birtokolja ... Egyre pompásabban megértették egymást s így történt, hogy Bözsike hasa még esküvő előtt elkezdett szépen gömbölyödni. Nagy szégyen volt az akkoriban! Igaz, nem lett volna baj, ha a nagyapa nem lett volna jó nagy ..., szóval akkora szoknyapecér. Mikor már kihirdették őket a templomban, nem ment el az esküvőre, mert épp egy özvegyasszonynak csapta a szelet. A megesett lánynak most jól odamondták, akik irigykedtek rá: nesze neked! Ugye savanyú a szőlő? Kárörvendő megjegyzések, álszent, részvétbe öltöztetett mosolyok. No lám! A mi kis Bözsikénk! De nagyi csak törékeny volt és nem gyenge! Nagyapa visszatért hozzá. Igén ám, de mire másodszor is kihirdették őket, a nagy kujon megint más szoknya körül kujtorgott . . . Nagyi továbbmeséli a saját legrégibb és legigazibb meséjét, már nem figyelek rá, mert fiatal testem követeli a magáét... Falom a kirántott nyúlhúst, igazán remekül tudja elkészíteni, még egy kis borsot is rak rá, aláfestésnek meg a gyönge hang arról duruzsol, hogy azért mégis megvolt ám az esküvő, meg aztán szerette őt a nagyapa, a Sanyi, csak hát rossz volt a természete a lelkemnek ... — Jól van nagyi, hagyd, a többit úgyis elmesélik a ráncaid, tudom, mire akarsz kilyukadni, nehéz sorod volt, mégis kitartottál, becsületben fölneveltél hét gyereket, nem baj, a hús ízét nem veszi el, beszélj ha jólesik! — Kriminális sorsom volt — és megismétli makacsul ezt a szót: kriminális —, kriminális, tudod mi volt azt mondani a gyerekemnek, hogy kislányom most nem adhatok enni, mert nem tudok apátoknak adni egy karéj kenyeret, ha munkából hazajön, ne félj majd ... — és mindig ígértem nekik valamit, mert hát mit adhattam nekik? Azt, hogy nincs, és nem is lesz? Még azt a kis bizakodást is elvegyem tőlük? Én nem adhattam nekik mást, csak szeretetet, mert másom nem volt! Apjuknak meg a szeretőit sem tudtam összeszámolni, tegnap próbáltam, de csak harmincnégyig jutottam. Az előbb majdnem sírt, most újra mosolyog. Már nem tud fájni az az édes rossz ember. Kint alkonyodik, nem gyújtunk lámpát, így jó hallgatni a félhomályban, életre kel minden szó, most olyan jó hallgatni a motoszkálását, meg ezt a régi-régi monológját, ami egyre kevésbé szól bárkinek is. Elhallgat, a mosogatóhoz csoszog, megigazít egy ráncot a törlőruhán. — Szeretem, ha minden a helyén van — dünnyögi, s visszavánszorog hozzám, kezemre teszi a kezét, most nem is remeg, és nyugodtan azt mondja: — Azért vissza kéne menned a szüléidhez, mégiscsak vissza kéne menned! Megfogom a kezét, nyugi nagyika, én az életben nem fogok visszamenni, de békesség lesz. Különben is családi hagyományt követek szökésemmel. Elmosolyodik, tudja. Az üvöltőszoba a kert végében áll. Ott volt az összes régi bútor, faragott szekrény, farózsák és poros hajlatok. s^úette itt minden, a vak tükör szélében egy másik ős mosolyog serblikalapban, fiatalon, hittel. A kép is poros, légyszar van rajta, meg persze az egész tükrön. A levegő dohos. Amikor Alica belépett, megütötte, mennyire ideillik fiatal, életerős teste, hogy visszaretten, nem mozog, nem csap zajt, forró vére sem dübörög, óvatosan mozdul, a dohos levegőt szagolgatja, mint egy gyanakvó állat, ujjával iszonyodva kotor bele az asztalon heverő poros, halott tárgyak halmazába, kis pókocskák riadnak meg, sárga tépett cetlit talál, szép régies betűformákkal, ez áll rajta: kenyeret, tejet. Groteszk fintor, a pusztulás szobájában a hömpölygő élet fagyott szilánkjai. Alig van itt benn levegő, mindent elnyel az idő, s lassan forog, riadtan nézeget: rozscfás tűzhely, egy rugó elpattan, ahogy éppen a sütőbe kukkantana, az arcának nekivágódik valami meleg, szőrös, kaparás a padlón, nem látszik semmi. A falon a képeket veszi szemügyre. Szép havas táj, egy képeslap is bekeretezve, holdvilágnál mos a lány, a vadász meg lesi a seggét. Lírai kép. A fiatal test merengve megáll, mozdulatlan, mint ebben a szobában minden. Lassan a tükör felé fordul, a reménytelenül halvány, töredezett képbe bámul, szürkének látszik az arca, fénytelen á szeme, egyetlen dolgot fejez csak ki, a pattanásig feszült idegek félelmét. A pusztulás szobája maga volt a harmónia. Roncsolt, ósdi tárgyak, és a roncsolt ósdi tárgyak közt egy remegő, kábult, szürke ember. A csendet dühös kiáltás zúzza szét, hörgés, bosszúvágytól izzik a gyönge kis esendő ott középen, fuldoklik a haragtól, és mint a förgeteg kezdi tömi a tárgyakat, lesöpörni, ne heverjenek a mozdulatlanság halálos méltóságában, felujjong, mert érzi a saját erejét, mintha orkán csapkodná a tárgyakat egymáshoz, és hull, törik szilánkokra minden régiség, a szekrény, mint nagy hősi szobor zuhan a padlóra, dong, csattog, nyikorognak a tárgyak, simák, mint reszkető kis ázott fiókák. Lám, a szoba sarkában mégiscsak utat tört az élet, egy parányi gyom virít, felkavarodott a por, izzadságszag társul hozzá, a vihar végre megáll, fújtat, liheg a felhevült test, elégedetten villog körbe a szeme, ez igen, elölről lehet majd kezdeni, de az az én rendem lesz, az én tévedésem, minden élőnek van joga újrateremteni. A fiatal test fáradtan néz újra körbe, megakad a szeme a tükörcserepeken, nini... ott a fénykép, ott egy ös, utód, egy testvér, egy elpusztult hatalom serblikalapban és mosolyog. KORBER ALICA 13
