A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-31 / 35. szám
hadifogságban kai próbáltam ismételten figyelmeztetni, hogy átadtam neki egy igazolást, miszerint én az ungvári kereskedelmi középiskola teljes jogú diákja vagyok, s szeretném már az iskolát látogatni. Ö azonban jószerivel végig sem hallgatott, hanem türelmetlenül rám ripakodott, hogy „igyi!", s még valamiféle cifra káromkodással is megtoldotta a parancsot. Újból csak megszégyenülten kullogtam vissza az enyéimhez, tudósítván, hogy szabadulásomnak immár véglegesen befellegzett. Csakhamar kiadták a parancsot: „Ságom mars!" — és a különös menet kelletlenül, mogorván nekilódult, a templom előtt jobbra kanyarodva északnyugatnak. Pár éve olvastam az Irodalmi Szemlében Koncsol Lászlónak gyermekkorára emlékező versét. Kisfiúként szemtanúja volt a mi szomorú vonulásunknak, valahol a református papiak kerítése, bokrai között meghúzódva figyelt bennünket. Igen, úgy volt, ahogy látta, csak akkor még nyilván nem nagyon érthette meg. M » armadnapra megérkezett mama is a várva várt papírral. Gyalog megjárta Ungvárt, beíratott engem az iskolába, kapott is erről igazolást. Mama távozása után mindjárt szaladtam is a lágerparancsnokhoz. mutattam neki a papirt. és a tolmács segítségével közöltem, dehogy közöltem, remegő hangon kértem, hogy most már csakugyan szeretnék elmenni innen, mert iskolai tanulmányaimat akarom folytatni. A parancsnok elvette az igazolást, morgen valamit, hogy majd meglátja, aztán elküldött. Csalódottan hagytam el az irodáját, mert azt hittem, reméltem, hogy nyomban mama után eredhetek, s talán még valahol a Laborénál utol is érhetem. Nem tudhattam, hogy nem engednek el, és itthon már keserűen kellett tudomásul vennem, hogy a bizonyítványom is odaveszett, s Így csupán az évkönyv és a fényképes tanulóigazolvány segítségével igazolhattam a kereskedelmi középiskola 2. osztályának befejeztét. Csupán a pozsonyi oktatásügyi megbízotti hivatal előadóján múlott, hogy ezeket akceptálta ; igaz. a 2. osztályt ismételnem kellett, mert a II. félévben léptem újból iskolába. Tehát egyelőre ott lötyögtünk céltalanul Deregnyőben, s helyzetünk egyre kilátástalanabbnak mutatkozott. Különös esetként tartottuk számon ezt a tényt, és természetesen hosszan meg is vitattuk, hogy a környező örültem, hogy bátyám él, ugyanakkor tapasztalván a lágerélet viszontagságait, és ismervén Miklós egészségi állapotát — hisz alig épült fel a sebesülés után — komolyan aggódtam miatta. Most aztán rajtam volt a sor. hogy mamát óvatosságra intsem, ha vállalkoznék az útra, hisz az akkori közlekedési és biztonsági viszonyok mellett még a szomszéd faluba is merészség volt átmenni. Szolyva pedig „kissé" messze volt falunktól. S aztán elérkezett addigi életem legkeservesebb pillanata, amelynek emléke még ma is könnyeket csal a szemembe. Az örök érdes hangja távozásra szólította a látogatókat. Anyám odatartotta arcát a drótkerítés réséhez, de csak annyit bírt kinyögni. GÉCZI LAJOS magyar falvak valamennyiéből összeszedték a férfiakat, csak a deregnyőieket nem. Már akkor is sokat találgattuk, hogy vajon miféle furfangot eszeltek ki a deregnyöiek. Azt azonban sejtettük, hogy a község elöljárói valamilyen módon lekenyerezték a szovjet katonai parancsnokságot. Ez a feltevésünk be is igazolódott. Évek múlva megtudtam, hogy csakugyan etették, itatták a katonákat, s föltehetően egyébbel is ellátták őket. Ennek fejében a deregnyői férfiak otthon maradhattak, bár feltételezem, hogy azért szorongva pillantgattak a szögesdróttal övezett Lónyay-kastély felé mindaddig, amíg véglegesen el nem múlt a veszély. Néhány napig őrlődtünk még az istállóvá züllesztett kastélyban, aztán egyszerre hire kelt. hogy tovább megyünk. Aznap délután az asszonyok, gyerekek serege újból ott zsibongott a drótkerítés mellett. Ott volt mama is, s letörten vette tudomásul, hogy ungvári fáradozása hasztalannak bizonyult. Könnybe lábadt szemmel ácsorgott a kerítés túlsó oldalán. Az én torkomat is egyre fojtogatta a sírás, alig szóltunk egymáshoz; a fel-feltörő könnyek, elcsukló hang miatt alig préseltünk ki magunkból néhány szót. „Nagyon vigyázz magadra fiam!" — talán ez volt az egyetlen ép mondat, amelyet néhányszor elismételt sírásba csukló hangon. És még volt egy szomorú hire is: Miklós bátyám szintén fogságban van Szolyván, ha teheti, öt is meglátogatja valahogy. A hír kétféle érzést váltott ki belőlem: „fiam...”, a résen át megcsókoltuk egymást, ö megfordult, és zokogva, görnyedt háttal, megroggyant léptekkel távozott. Én meg álltam ott a fájdalomtól megmeredve, a szememből sós könny csörgött végig az arcomon, de nem nyúltam hozzá, nem sírtam hangosan, csak néztem anyám apró alakját, mig csak el nem nyelték a kastély menti bokrok. Ott, abban a leírhatatlan bánatban mintha éreztem volna, hogy hosszú évekig nem látom viszont azt, aki a legjobban, önzetlenül szeretett... Nyugtalan éjszakánk volt, ki-ki a hozzátartozójától kapott csomagot bontogatta, le-lecsipve néhány falatot a hazaiból, s rendezte a tarisznyát, készülődött az ismeretlen útra. Voltak olyanok is, akik először nem hoztak magukkal pokrócot, akkorra azonban mindannyiunk batyuja kiegészült ezzel a kellékkel is. Sokan házi szőttes pokrócot hoztak el, most azt tekergették gondosan. Ekkorra már szertefoszlott az első napok éltető illúziója ; most mór véglegessé vált, hogy nem a nagymihályi repülőteret fogjuk építeni. Reggel korán ébresztettek bennünket, majd valamilyen reggeli löttyöt szolgáltak fel, amit akkor még a hazai birtokában undorral utasítottak el egyesek, később emlegettük is ekkori finnyásságunkat. Aztán fölsorakoztattak, most már ötösével. Hosszasan, igen hosszan számolgattak, írogattak, tanakodtak a parancsnokok. Én mindjárt az elején újból odasomfordáltam a parancsnok elé, és .student. škola, bumaska" meg hasonló szavakhogy történelmünk egyik tragikus epizódja vonul el ijedt, csodálkozó kisfiú szeme előtt. Meglódult tehát a most már hosszúra duzzadt menetoszlop Budka irányába, végleg magunk mögött hagyva az Ung-vidéket. A mi két falunk férfiain kívül velünk meneteltek a vajániak, bésiek, iskeik is. És bővült a létszám néhány igazi hadifogollyal, pontosabban olyan katonával, akit rejtőzködés, a front elöli menekülése közben fogtak el és zártak be közénk. Igaz, ilyennel mindjárt az első napon, pálóci fogságunk napján találkoztunk. Egy átázott, meggémberedett és iszonyúan megijedt német katonát hoztak be hozzánk az iskolába. A mogyorósiak mindjárt felismerték: az előző napok egyikén találtak rá az oroszok egy elhagyatott lövészárokban. Riadtan és kissé csodálkozva tekintett szét köztünk, bezárt civilek között. Mivel tudtam valamelyest németül, az emberek azonnal működtetni kezdtek mint tolmácsot: kérdezném meg tőle ezt meg azt. A német szóra valamelyest megenyhült a fiú. Talán velem egyidős vagy egy évvel idősebb lehetett. Az történt vele, hogy megfigyelöállásba küldték, aztán elfelejtették onnan visszahívni. Mikorra gyanúsnak vélte a hosszú várakozást, és széttekintett, már oroszok vonultak körülötte. Pár napig kuporgott a búvóhelyen, élelmiszerét lassan elmorzsolta, végül az éhség győzött a félelmén, elövánszorgott, és így találtak rá az oroszok, akik egyelőre valamilyen pincébe zárták, majd odahozták közénk. Pálócra. Emlékszem, a halálra rémült német fiú megjelenése közöttünk nagyobb riadalmat keltett, egyesekben, mint a fiú félelme irántunk, vadidegen civilek iránt. A német hadifoglyokkal való azonosítás ténye ijesztő volt, mert képzettársításra sarkallt néhányunkat: elénk vetítette az esetleg szomorú jövőt. Deregnyőben meg jónéhány magyar katonával, tehát egyenruhás emberrel is kibővült táborunk, és ez a tény lényegesen megnövelte kételyünket a hamari szabadulást illetően. A mostani gyaloglás már igazi katonai, azaz hadifogoly menetelés volt, nem az a civil lötyögés, mint amikor még Pálócról tartottunk Deregnyöbe, pár katona kíséretében. Itt már az örök alaposan gyűrűbe fogtak bennünket, fegyverüket kezükben tartották, minden pillanatban lövésre készen. Folytonosan parancsokat osztogattak, hangosan nógattak gyorsabb menetelésre, szigorúan, tehát puskatussal is megtorolták az oszlopból való kilépést. Rövid szüneteket tartva késő este érkeztünk egy Nagymihály előtti faluba, ahol az egykori uradalmi juhakolban töltöttük az éjszakát. Fanyar istállószag járta át tüdőnket, ruhánkat, ám finnyáskodásra nemigen jutott időnk. Az egész napi menetelés fáradalma csakhamar álomba taszította a kimerült embereket. Másnap még az előzőnél is sietösebben meneteltünk úticélunk felé. Estefelé érkeztünk Szinnára, és egyenest az egykori bárói kastélyba vonultunk be. Itt már készen állt a láger, szögesdrót kerítéssel övezve, örökkel, őrtoronnyal ellátva, ahogy ezt a klasszikus láger-törvény előírta. Bebocsátás előtt hoszszas számláláson estünk át, aztán bent az udvaron újból megszámláltak minket. Uram, teremtöm, hányszor kellett még a következő években hallgatnom a „Po pjaty, po pjaty!" (ötösével, ötösével) őrjítő sürgetését, amikor az embereket naponta többször ellenőrizték, mint a vásárra hajtott jószágot, amely szintén nehezen viseli el a számolgatással, rendezéssel járó tortúrákat. A szinnai kastélyban az emeleti nagyteremben helyeztek el minket, akárcsak Deregnyöben. Az előző napi istállóhoz viszonyítva ez már majdnem kényelmet jelentett, bár fekvőhelyként itt is meg kellett elégednünk a parkettra terített pokróccal, éjjelente az egymás végtagjaira lépés veszélyhelyzetével. E lágerban már igazi hadifoglyok vártak bennünket, többségükben tegnapi magyar katonák. Természetesen azonnal esélyeink latolgatására terelődött a szó. A hosz: szú frontéletet, rövid, ám keserves fogságbelí hányattatást megélt katonák semmilyen reményt nem tápláltak hamari szabadulásunk iránt. El voltak készülve a legrosszabbra : hosszas hadifogságra. Helyzetünket még súlyosabbnak Ítélték meg, miután látták a civil lakosok begyűjtését. Az esélyek fontolgatásában külön hangsúlyt kapott a Szibériától való félelem. Ez a szó: Szibéria, vészteljes kísértetként lebegett mindannyiunk fölött, említésre is borzadályt váltott ki mindannyiunkból. Habár közülünk senki sem járt Szibériában, így nem is ismerhette azt, de az I. világháború apai, nagyapai emlékei és a Horthy-féle propaganda kellően befolyásolta mindnyájunk előítéletét e rettegett táj iránt. A következő napokban itt is folytatódott az egészségügyi beavatkozás, tehát hajvágás és szőrtelenités. És Szinnán kezdődött el igazában a begyűjtött emberek adatainak a felvétele. Valamilyen csomagolópapír félére vezették rá a nevünket, a születési adatokat, lakhelyünket, állampolgárságunkat, nemzetiségi hovatartozásunkat és fogságba esésünk körülményeit. Ez aztán a későbbiek során többször, másutt is megismétlődött, ám a kezdeti zavart az emberek tudatában ez az első lajstrombavétel okozta. Magyarul jól beszélő ruszin fiú volt a tolmács, maga is 14
