A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Estefelé én is ott ácsorogtam a mosókonyhából átalakított borbélyműhelyben. Egyik borbély kopaszra nyírt mindenkit, a másik a hónalj alatti és a szeméremtest körüli szőrzetet borotválta. Még ebben a megalázód szituációban is hahotázva tréfálkoztak egyesek. Utólag azonban úgy magyarázom, hogy esetleg szándékosan folytatták a durva csipkelődést, hogy valamiképpen föloldják ennek a szégyenteljes helyzetnek komorságát, mégha durva férfitréfák árán is. Amint szerencsétlenül itt tébláboltam a szőrzetet borotváló borbély előtt, kezemmel a megoldott nadrágot és alsónadrágot markolászva, hogy időben és készségesen letolhassam, kiszolgáltatva magam a mester pamacsának és borotvájának, egyszerre felém fordult a körülállók, főleg a nagyszájú borbély élcelődése: „Na fiú, vót-i mán lyányokkal dógod? Mit szólnak majd, ha meglátik a kopasz madárkádat? Ha eddig nem vótál lányokkal, hát jódarabig nem is leszel..Hasonló, sőt valamelyest érdesebb. durvább „elmésségek" röpködtek körülöttem. Én meg álltam ott némán, megszégyenülten, s a borbély utasításaira hol ide, hol oda fordítottam a nemiszervem, hogy borotváját ne akadályozza a munkában. Persze most sem hagyta ki a ziccert, és „Húzd jobban ódalra, mert levágok belőle egy darabot!"-szerű jópofaságokkal traktált. Gyorsan túlestem a megszégyenítő procedúrán, ám nekem úgy tűnt hogy órák óta várakozom a szégyenpad előtt. Az a pár éjszaka, amit a deregnyői kastélyban töltöttünk, előszele volt a későbbi megpróbáltatásoknak. A nagyteremben öszszezsúfolódott embertömeg ledobott tuskóként hevert egymás mellett, felöltözve, csak néhányan húzták le lábbelijüket és tették a fejük alá a biztonság kedvéért. Ha viszont éjjel ki kellett mennie valamelyikünknek a dolgára, bármily óvatosan is lépdelt az illető az összekuporodott emberi testek között, óhatatlanul is rálépett egyiknek-másiknak lábára, kezére. Ilyenkor morgó káromkodás vagy meggyötört jajdulás kísérte a kifelé igyekvő botorkálását. Volt azért néhány spontán vidám percem is. Deregnyöre érkezésünk harmadik napján esett le az első hó. Reggel kitódultunk a földszinti tágas, nyitott verandára, amely körülbelül másfél méterrel emelkedett ki az udvar szintjétől. Valószínűleg itt kvaterkázott a grófi család meleg nyári délutánokon, estéken. A friss hó látványa egyszerre fölvillanyozott, hólabdákat gyúrtam, és nevetgélve hol egyik, hol másik fiúba dobtam, akik átvették ezt a telenként ismétlődő játékot, az első hóesés okozta gyermeki örömet. Pár percre szinte meg is feledkeztünk arról, hol is vagyunk tulajdonképpen. Játszadozásunknak nyilván az vetett véget, hogy valamelyik öreg ránk mordult, hagynánk már abba ezt a marhaságot. Dolgozni itt még nem jártunk, ehelyett egész nap további esélyeinket latolgattuk. A legélénkebb mindannyiunk közt Oláh Jóska volt. legényember, aki akkortájt kezdett hevesen udvarolni leendő feleségének. Váltig bizonygatta, hogy ö pedig megszökik, nem megy sehová, mindenáron meg fog nősülni, mert mi lesz az ö Margitjával, ha esetleg pár évre távol kell tőle maradnia. Legtöbben nevettünk folytonos höbörgésén, ám ő valóban betartotta fogadkozását. A Kárpátoknál Tóbiás Sándorral együtt otthagyott minket, s már csak hazatértemkor tudtam meg, hogy hosszas bujdosás, rejtőzködés után szerencsésen hazaérkezett és meg is nősült. (Folytatjuk) Méíy Gábor felvétele A VARSÁNYI EGYÜTTES „A hetvenes évek elején terebélyesedő táncházmozgalom hatása a hetvenes évek végére elérte hazai magyar néptáncmozgalmunkat is. Zenekaraink közül úttörőként alakult meg 1978-ban a Varsányi Együttes, s nem sokkal utána a Vadrózsák, azzal a céllal, hogy az egész magyar etnikum hagyományos paraszti közösségeinek éltető tánckultúrájához kötődő hangszeres zenéjét eredeti hangzásban megtanulja, s így adja tovább. A két együttes kezdetben külön-külön dolgozott, 1985-töl egyesülve. Varsányi Együttesként szerepel..." — olvasom a csoport szellemi vezérének. Varsányi Lászlónak a Szőttes műsorfüzetében közölt bemutatkozó írását. Jellemző ez a tömörség és világos fogalmazás az együttesvezetőre, aki az elmúlt évek alatt következetes, céltudatos munkával elérte, hogy az általa összetartott gárda közismertté és elismertté váljon, s hogy a legméltatóbb hangnemben szólhassanak róluk a határokon innen és túl. Ennek ellenére a csehszlovákiai magyar sajtóban nem túl sokat foglalkoztak velük ... Eredeti tervem szerint otthonukban szerettem volna felkeresni a Varsányi Együttes tagjait. Becserkészni például a Varsányi házaspár házát, figyelni, milyen gyakran szüremkedík ki onnan muzsikaszó, hogy viselik el ezt a szomszédok... Akik ismerik őket, azt állítják, hogy Varsányiék „gyakran nyűvik a szárazfát", rengeteget próbálnak (ez persze érződik kiforrott játékukon), s nemcsak a szülök, hanem a lányaik kezében sem élettelen jószág a hegedű. A 7 éves Zsófi már tudatosan kezeli hangszerét, s a 4 éves Kata is — úgy tűnik — zenész szüleire ütött. A mama, aí együttes prímása erre persze úgy reagál, hogy „Istenem, hát mit csináljanak szegénykéim, ha mást se hallanak, csak mindig zenét! Én nem taníthatom meg őket varrni, mert ahhoz nem értek, de hát tőlem is kell, hogy tanuljanak valamit!" A két gyerek játékát én mindenesetre elmulasztottam, mint ahogy az együttes tagjainak körbelátogatásából sem lett semmi. Helyette Pozsonyban beszélgetek Ildikóval és Lacival az együttes múltjáról, jelenéről, terveiről, s természetesen az általuk művelt parasztzenéröl. — Fel tudjátok-e idézni még. milyen ösztönzésre alakult meg annak idején az együttesetek? Laci: — Tíz évig tanultam zongorázni, 13 éves koromtól korrepetáltam a féli táncegyüttesben, tehát a zene mindig is foglalkoztatott. 1978-ban, amikor Sellyén a klubban, illetve a Magyar Televízióban megláttam, meghallottam a Muzsikást, elhatároztam, hogy megtanulok kontrázni. Amikor már viszonylag uraltam a hangszert, felvetődött bennem, hogy jó lenne ezt együttesben csinálni. Quittner János azokban az években fejezte be a színművészeti főiskola koreográfia szakát, s úgy döntött, hogy vizsgaelőadásában — e tájakon elsőként — parasztzenét is bemutat. Így kerültem színpadra a háromhúros kontrával. Nem sokkal ezután Quittner megalapította az Apró Szőttest, s egy szerencsés véletlen folytán akadt a Duna utcai alapiskolában három nagyon ügyes kislány, akik vállalkoztak a gyermekcsoport zenei kíséretére. Az akkor 14 éves Ildikó is köztük volt, s nagyon rövid idő alatt kiderült róla, hogy rendkívül tehetséges zenész. Az évek folyamán kristályosodott ki a zenekar mai összetétele. Végül is Hdikó, az öcsém Gyuri és én maradtunk meg, 1985-ben pedig betársult a Farkas házaspár, Robi és Lívia. — Igen. ez az az ötös. amelyet az elmúlt években volt alkalmunk látni a színpadon. Bravúros hangzást tudtok elérni! Talán ezért is van, hogy noha ti parasztzenét játszotok, azért nem mernélek parasztzenészeknek nevezni benneteket ... Laci: — így igaz; a parasztzene fogalom jó, de a parasztzenekar kifejezés már nem fedi a valóságot. A század elején alakult parasztbandáknak nem voltak különösebb hagyományaik. A paraszti közösségek zenéjét a Felvidéken, Erdélyben és a többi tájon fizetett cigányzenészek szolgáltatták (kivétel a duda). — Mely tájegységek zenéjéhez kötődtök a leginkább ? Laci: — Igyekszünk a legkülönfélébb tájegységek zenéjét .megtanulni, bár sokan a fejünkre olvassák, hogy az erdélyi anyaghoz kötődünk a leginkább. Bármilyen távoli nép egzotikus zenéjét játszanánk, az mindenkinek tetszene, ezzel szemben az erdélyi dallamok sokak fülét bántják. Tény. hogy az erdélyi tánckultúrához kapcsolódó gazdag zenei anyag megragadott bennünket, s ettől rlbm tudtunk elszakadni. Az erdélyi zene egyedülálló, nincs párja a világon. Nemcsak a játszása, hanem a hallgatása is rendkívül igényes. Erdélyben a dallamok, motívumok keveredése rendkívüli sokszínűséget eredményezett. Viszont ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy repertoárunkban emiatt háttérbe szorulna a felvidéki zene. — Mi módon tanuljátok be az egyes tájegységek anyagát? Laci: — Eredeti felvételekről tanulunk, amit aztán magunk jegyzünk le. Kb. 200—220 órányi hangfelvételünk van. Ezt az anyagot nem mi gyűjtöttük, mert a gyűjtés — ha csupán meg akarjuk közelíteni a „tökéletest" — a mi elképzeléseink szerint egész embert követel. Mi hangfelvételről ismerkedünk a felvett anyaggal, természetesen ki is utazunk a gyűjtési területre, Ildikó: — Bármilyen zenei anyagot tanul az ember, igyekszik a zenélési módokat is elsajátítani. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogyan tegye ezt ? Ugyanis ha már a kezdeti stádiumban mélyen beveszi magát az anyagba, akkor rájön, hogy mennyire nehéz megtanulni. Ha viszont ezt elmulasztja a zenész, akkor a felszínesség fenyegeti. — Azok a zenészek, akiket idéztek, ösztönösen játszottak. Ti. akik tanultátok a zenét, megelégszetek-e azzal, hogy reprodukáljátok őket? Ildikó: — Aki azt mondja, hogy „csak reprodukáltok", az nincs tisztában az autentikus zene nehézségével. Ha én elkezdenék rekonstruálni egy konkrét prímást, akkor még tíz év múlva is ezzel foglalkozhatnék. Ne felejtsd, hogy egy-egy falust zenész stílusában 30—40 év muzsikálása van benne! Az a munka, amit mi végzünk, az kezdetben analizáló, aztán pedig szintetizáló. Amikor eljutok az összegzésig, akkor alakul ki a biztonságérzetem. Ha „simán autentikusan" játszom a zenét, akkor sem utánzók, hanem több zenész tulajdonságát egyesítve az ő szellemükben játszom. — Mennyire fogékony a parasztzene iránt a hazai és a külföldi közönség? Egyáltalán felléptek-e koncertzenekarként? Laci: — Koncertzenekarként 3—4-szer lépünk fel évente, mert erre a Szőttes kísérete és a táncházak mellett nem marad időnk. Ez a zene, amit mi játszunk, akkor mutatkozik meg teljes szépségében, ha megjelenik mellé a tánc is. Van másfél órás műsorunk szólótáncosokkal. Most, hogy megnyíltak a határok, már sikerült eljutnunk Svájcba és az NSZK-ba, s azt tapasztaltuk, hogy ott is fogékonyak a magyar zenére. — Hogy birtok munka mellett ennyi mindent elvégezni? Laci: — Gyuri öcsém hivatásos zenész (dzsesszdobos), neki nem kell pályát módosítania, de Farkas Robi épp most mondott egy időre búcsút a jogi pályának. Ildikó zeneiskolai tanárnő én pedig belsőépítész vagyok, s mi is úgy döntöttünk, ott hagyjuk a munkahelyünket, hogy csak a zenével foglalkozhassunk. Konkrétan: lemezkiadás, tv- és rádiófelvétel, önálló fellépések szerepelnek a tervünkben. * * * Ez utóbbi kijelentés Laci részéről teljesen egybevág azzal, amit egyik kollégám mondott róluk, nevezetesen: „Varsányi Ildikó az a zenész, aki soha nem engedte meg magának, hogy valamit ne tisztességesen játszszon, ugyanakkor Laci a zenekar precíze". Én pedig hadd tegyem hozzá, hogy Gyuri és Robi játékos játékával kiegészítve életre hívják a Harmóniát. Ők bizonyítják, hogy az igazán kiváló teljesítményekhez nem csupán az elengedhetetlen tehetség, hanem lelkiismeretesség és szorgalom is szükségeltetik. CSANAKY ELEONÓRA 15
