A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Európa küszöbén (csóró rokonként) Állunk a pozsonyi főpályaudvar peronján, a nemzetközi gyorsra várva. Immár két órája. A szerelvénynek, amely még be sem futott, már Brünnben kellene lennie. Berlinbe igyekszünk. Eközben gonoszkodó képzettársítással azt találgatjuk, mi lenne, ha az Európába induló szerelvényhez kellene az isten tudja épp hol döcögő vonatnak csatlakoznia. Még így is örülhetünk: mindössze két napja dőlt el, hogy egyáltalán utazhatunk. A színpadtechnikai világkiállítás belépti díja ugyanis negyven kemény márka, az évi valutaellátmányunknak csaknem a fele. Ilyen körülmények között — szegény ember vízzel főz alapon — nincs más megoldás, a szervezőktől kellett szabadjegyet kunyerálnunk. Becsületükre váljék: küldtek, méghozzá kilenc darabot. Számunkra kész vagyon. Ezt követően lázas intézkedésbe kezdtünk hálókocsijegy szerzése céljából. Egynapi szaladgálás után, minden lehető ismeretséget bevetve, végül is sikerül hozzájutni az áhított bilétákhoz. Harmadfél órányi várakozás után végre felrecseg a „lármafa", tudatva, hogy az általunk várt szerelvény mégse veszett el. A késő tavaszi fülledt melegben megkönnyebbülten sóhajtanak fel a várakozók, eszükbe sem jut, hogy jobb helyeken ilyenkor ingyen szállítanák őket — ott viszont nem éshet meg, hogy két és fél órát késsen egy „gyors" nyolcszáz kilométernyi útszakaszon —, hiszen földrengés, árvíz, köd. hóvihar és felhőszakadás ezúttal is messze elkerülte a kelet-európai „expressz" útvonalát. A bekvártélyozás további kellemetlen meglepetéssel szolgál: az okmányon feltüntetett hálókocsit „elfelejtették" a szerelvényhez kapcsolni. Nincs hova felszállni. Kétségbeesett keresésünkön megkönyörülve az egyik bolgár vagon ügyeletese három fülkét kinyit számunkra. A kupé alsó fekhelyén madárcsontú bolgár fiatalember kuporog. A szláv keveréknyelven kezdeményezett diskurzusban kiderül, hogy bőröndnyi brazil kávéporon próbál túladni. Kizárólag márkáért. Esetleg a még érvényes keleti is megteszi. Saját bevallása szerint még visszaútra sincs pénze, annyira bízott saját szerencséjében és rakománya eladhatóságában. Kolléganőnk megkönyörülve a naiv üzletemberen vásárol tőle két üveggel, felhíva figyelmét, hogy nehéz dolga lesz, hiszen nem gond ma már a berlinieknek átrándulni a város nyugati felébe egy kis bevásárlásra. A fülkét közelebbről szemrevételezve a látvány meglehetősen lehangoló: a szőnyeg ütött-kopott, mindenütt vastagon áll a kosz. Csak az illemhelyre ne kellene kimenni: ott igazi balkáni állapotok uralkodnak, a mocsok és a bűz leírhatatlan. Hiúnak bizonyul a remény, hogy a félnapos útvonalon valamit is ledolgozunk a késésünkből, sőt: reggeli nyolc helyett tizenkettő körül érkezünk meg. A város nyugati feléhez vezető labirintus elején egy kihalófélben levő üzletág „ügynökeiként" vietnamiak kötegben kínálják a márkát. A hamarosan bekövetkező pénzügyi unió (amely időközben megvalósult) megfosztja őket busás nyereségüktől, emlékké fokozva le az abszurd kényszert, hogy hémet márkát német márkára kelljen átváltani. A határőrök egy szúró, hosszú pillantást vetnek útlevelünkre. Nehezen szabadulnak évtizedes beidegződésüktől: a vizűm nélküli, csillagos címerü útlevelek tulajdonosait nem kell többé megakadályozniuk az átkelésben. A sárga, kopott S-Bahn kocsijai mindkét városrészben egyaránt lehangolóak. Egyformaságuk nem véletlen: ugyanaz a „keleti" közlekedési vállalat üzemelteti őket a város egész területén. A kükönbség „csak" annyi, hogy idáig húsz (keleti) pfenigért utaztunk, most viszont két (nyugati) márka hetvenért vagyunk kénytelenek jegyet vásárolni a peronon levő automatánál. Kiráz bennünket a hideg. A kocsi ablakából elénk táruló látvány viszont minden pénzt megér: alattunk hatalmas munkagépek a Falat bontják. Messziről bemérve nem meszsze attól a helytől, ahol tizennyolc évvel ezelőtt a híres Hársfa utca — Unter den Linden — felől jövet (ahol Albert Einstein lakott egykoron, míg el nem űzték hazájából) az Alexanderplatz felé tartva a fényes, kivilágított sugárúton egy nyúl ugrott elénk. Fiatalos energiával űzőbe véve a tapsifülest eszünkbe se jutott, hogyan is kerülhetett a világváros közepébe a „húsvéti" meglepetés. Csak amikor eltűnt a szemünk elöl egy négyméteres vaskerítés alján, amelyen vagy féltucat nyelven közölték velünk, hogy tilos tovább mennünk, mert államhatárhoz érkeztünk, döbbentünk rá, hogy hova jutottunk. Döbbenten álltunk a kerítés mellett, a hatalmas táblával a fejünk fölött, előttünk a keskeny senkiföldje mögött magasodó Fallal, amely utcákat, családokat, emberi életeket szelt ketté. A társaságunkban levő francia-német szakos S. Anna helyben megtanította velünk a „Le a rendörállammal” (A bas l'éta la Policien) című hatvannyolcas párizsi diákindulót, amelynek eredetijét elszántan fújva meneteltünk a drótkerítés mentén. A vásárváros csupa vas-alumínium modern pavilonjában itt-ott lézeng a standok körül egy-egy látogató. A hazai kiállításokkal ellentétben ide laikusok egyáltalán nem vagy csak elvétve járnak, így van idő és lehetőség behatóan tanulmányozni a kiállított berendezésedet. A prospektusokat sem dugják el, mint idehaza: szabadon lehet belőlük válogatni. A testes katalógusokat viszont nem adják ingyen: húsz márkáért vesztegetik darabját. Akár ötöt is vehetnénk az egyhavi hazai átlagfizetésnek megfelelő kerek egyévi valutakeretünkböl. Tanácstalan kérdésünkre az ügyeletes üzletkötő készségesen reagál: természetesen névjegykártya ellenében is adnak. Ki gondolta volna, hogy egykor konvertibilis fizetőeszközként szolgál majd a kis nyomtatott kartonlapocska! Miközben átvesszük a munkánkhoz nélkülözhetetlen köteteket, arcunkat enyhe szégyenpír borítja el (akinek ezért pirulnia kellene, elég vastagbörü). Az ezernyi mozgatható reflektor, színpadi kellék, kulissza, berendezés távvezérlésére szolgáló kisszámítógépek billentyűzeténél tizenéves, farmeros fiatalok. Enyhe áhítattal nézzük, milyen virtuóz módon oldják meg a bonyolult mozgáskombinációk programozási feladatait. A kiállítók között mindenki itt van, aki számít valamit a szakmában. A nosztalgiázok sem maradnak hoppon: megnézhetik a híres-neves Waagner-Biró cég berendezéseit, nem sejtvén, hogy itt-ott még ma is működnek a két emberöltővel ezelőtt beszerelt masináik. Kívülállók ma már aligha tudják, hogy az egykori monarchia színházainak kizárólagos szállítója épp a gazdag színpadtechnikai hagyományokkal rendelkező Waagner-Biró cég volt. Ma is az élvonalban foglalnak helyet, viszont néhány nagyobb, modern gyár megelőzte őket. így bennünket is a Mannesmann-Rexrothnál és az Interglasnál várnak tárgyalásra külföldi partnereink. A kiállítás csúcsaként harangozták be a Fény és hang (Licht und Ton) bemutatót. „Ilyet még nem láttak" — fűzik hozzá a külföldi kollégák. Minden bizonnyal a váratlan keleteurópai forradalmi hullám és a nyomában meginduló szakemberáradat hatására a beléptidijat eltörölték (csekély negyven márkáról volt szó korábban, amely ott igazán csekély összegnek számit). A sötét színpadról szinte koncertminőségben hangzik fel a Royal Symphony Orchester Klasszikusok popritmusban című digitális lemezének felvétele. Hirtelen reflektorok gyulladnak, forognak, mozognak, színpadi emelök, süllyesztők és kulisszák járják beprogramozott, raffinált „táncukat" Liszt, Brahms, Grieg zenéjének ritmusára. Ködfelhők keletkeznek és tűnnek el, világító rámpák emelkednek és süllyednek a zene ritmusára. Ehhez körítésként egyszerre több irányból színes, pazar lézerfény rajzolta figurák jelennek meg. Színész, ember, szereplő nélkül. A több száz főnyi közönség megbüvölten nézi ezt a pazar színjátékot, a színpadi berendezések, kellékek, a vezérlő számítógépek és a játékos kedvű programok művészi tobzódását. A félórányi előadás végén, a generálfény kigyulladásakor döbbent csend, majd feldübörög a perceken át tartó ütemes taps. A siker leírhatatlan. Bár meghökkentőnek tűnik, az ember úgy érzi, igazi színházi előadásban volt része. Pedig eredetileg csupán azt kívánták illusztrálni, hogy milyen virtuóz módon lehet a mai technikai eszközökkel megemelni egy előadás művészi színvonalát. Hazajövet szerencsére csehszlovák vagonba kerülünk: megkönnyebbülten sóhajtunk fel a tisztaság láttán. Az előző napi élményhez képest úgy érezzük magunkat, mintha egyenesen Pullmann úr luxusvonatára kerültünk volna. Azon már nem törjük a fejünket, hogy egyszer talán nem kutyafuttában tekintünk meg egy kiállítást, hanem a négy napig tartó szemináriumokon is részt vehetünk. Hiszen emiatt rendezik az egészet. De ne legyünk maximalisták: a kispénzű hazai kongresszusi központtól már az is nagy eredmény, hogy ennyire futotta a költségvetéséből. A többire meg talán majd akkor, ha eljutunk az oly áhított Európába. Ha közben le nem késsük azt a bizonyos szerelvényt, amely aligha fog órákon át ránk várakozni. OZOGÁNY ERNŐ Méry Gábor felvétele 16
