A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Megindult aztán a menet, a várakozók egy darabon még kísértek bennünket, de a falu után az öröknek sikerült végre elzavarni a síró asszonyokat a férfiaktól. Egyébként nagy volt a csodálkozásunk, amikor a templom előtt nem Nagymihály, azaz észak felé fordultunk, hanem délkelet felé, tehát a Pálóc és Tegenye közti úton. Találgattuk is egész idő alatt, hogy vajon hová kísérnek most minket. A Mokcsából kivezető útkereszteződésnél újabb csoport fogadott bennünket. A 18 éven aluli fiúk népes csapata bámulta vonulásunkat. Akinek apja, bátyja volt a sorok közt, most kissé megszeppent, megilletődött hangon odaszólt: Apa, Jani, Pityu .. .1 A megszólított csak szomorúan odanézett a fiára vagy öccsére, s mindössze ennyit morgott: — Szervusz! Menj haza, és vigyázz magadra! Közöttük volt két évvel fiatalabb Sanyi öcsém is. Én hozzájuk érve szó nélkül kiléptem a sorból, valamit röviden beszéltünk, a fiúk gyűrűje pedig szorosan körülfogott. Még hallottam, hogy Balogh Ferenc utánam szólt: — Ne lipj ki, mer az orosz észreveszi! Én azonban oda sem figyeltem, pár pillanatra önfeledten elegyedtem el a fiúk között. Fel is pillantottam egy ízben, s láttam, hogy a hátul baktató katona hátranézett, de sem nem szólt, sem nem intett. Ácsorogtunk egy darabig, aztán bandukoltunk a gyorsabban haladó menet után. Egyre nőtt a távolság köztünk, jobbra pedig ott volt a szülőfalum, alig egy karnyújtásnyira. A fiúk pedig elkezdték a győzködést: — Maradj Lajcsi, látod, nem szólt az orosz semmit sem! Azóta is ezerszer visszapergettem ezt a jelenetet, akár egy haloványra koptatott filmet. Talán akkor kínálkozott a legutolsó alkalom, hogy leszakadjak a lágerbe vonulóktól. Azonban ebben az esetben sem, mint általában a találgatásoknál, nincs biztos válasz, mert nem tudhatjuk, mi történt volna, hogy reagáltak volna az oroszok a lemaradásomra. Bandukoltunk tehát a vonulók után, s egyszer csak a menetből visszakiáltott valaki, talán újból Ferenc bátyám: — Gyere mán Lajcsi! S én, mint akit megbabonáztak, gyorsan kezet fogtam a fiúkkal, és a menet után futottam. Futás közben még hallottam öcsém bátortalan hangját: — Ne menj Lajcsi! S hogy folytassam az előbbi tűnődést: az orosz hátranézett ugyan, mikor látta, hogy leszakadtam, de nem szólt semmit. Lehet, hogy óhajtotta: bárcsak lemaradna ez a buta kölyök. Ha valakinek, neki nyilván tudnia kellett, hová, milyen körülmények közé vezetnek minket. Ha nem is tudta, mivégre. Akkor és ott azonban a kínálkozó lehetőséget elszalasztottam, jobban mondva, nem mertem kockáztatni. így nemsokára az én lépteim alatt is dobogott a gyorsan összetákolt Csicseri híd pallója. Utunkat tehát nem Nagykapos. illetve Ungvár felé vettük, ahogy azt induláskor latolgattuk, hanem délnyugat felé. Vaján irányába. Délre aztán megoldódott a rejtély. Deregnyöbe érve jobbra kanyarodtunk, be egyenesen a Lónyay-kastélyba. A Lónyay grófok kastélya volt a környék egyetlen rendben tartott, szépen gondozott kúriája, amely épen maradt a háború végéig. Egész véletlenül 43 nyarán jártam is a kertjében. Falunk legelőtársulata bikát akart vásárolni, a Lónyay birtok akkori tulajdonosától, Pacher nevű osztráktól, aki benősütt a jeles grófi házba. A legelötársulat úgy vélekedett, hogy Pacher nem beszél magyarul, ezért a küldötthöz. Nagy Balogh Sándorhoz engem jelöltek tolmácsnak. Az udvar főbejáratán mentünk be, és valóban csodás kép fogadott. Gondosan rendben tartott virágágyások, díszbokrok, fák pompás együttese övezte a nem túlságosan nagy kastélyt- Ilyet látványban eladdig csak mozikban volt részem. A gróféknak mindvégig tanult kertészük volt, akinek egyetlen gondja a kastélypark gondozása volt. Nem sokáig bámulhattam ezt a Labore ' menti csodát, mert egy cseléd útbaigazított bennünket, miszerint a nagyságos urat a szérüs kertben találjuk, szecskát vág. Valóban ott is volt a hagyományos osztrák bőrzekében és .nadrágban, kezén szintén bőrkesztyű. Ő adogatta, tolta a szecskavágó kés alá a szalmát; a gép annyiban tért el a nálunk használatostól, hogy benzinmotor működtette. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Pacher magyarul fogadta köszönésünket, és ugyancsak magyarul — erős akcentussal ugyan — közölte, hogy a bikát már eladta. Mi elköszöntünk, s visszafelé menet még egyszer megcsodálhattam ezt a tündéri oázist, mely paraszti környezethez szokott szememnek rendkívül szokatlan volt. És most ott álltam megint ugyanazon az udvaron. A lehangoló képtől, amellyel most szembesülhettem, szinte földbe gyökerezett a lábam. Kivert ablakszemek meredtek rám, itt-ott könyvekkel volt betömve az ablakrés. A nemrég még pompázó virágágyások, díszbokrok meggyalázva, földbe tiporva, latyakos sárral beborítva múltak ki. A fák közül is sok már a fűrész áldozata lett. És az új világ jelenlétét, illetve közeli jövőnket az éppen készülő szögesdrót kerítés jelezte. Bétereltek bennünket a kastély legnagyobb szobájába. Már lakókat is találtunk ott, a Vaján környéki falvak férfiait. E nagy terem mellett volt a Lónyayak tékája, itt-ott halomban a könyvek, a könyvespolcokon csupán néhány példány árválkodott, a legtöbb könyv szerteszórva a kastély minden zugában. Úgy hirlett, hogy a magyar könyveket, főleg a szépirodalmat már előzőleg a helybeliek „elmenekítették". ( Nézegettem a megcsúfolt, megtépett könyveket; legtöbbjük német, francia, lengyel és egyéb nyelven Írott nyomtatványok voltak, sárosán, összetaposva hevertek szerteszét. Az alagsori konyhában is ezeket a könyveket használták gyújtósnak. Elszoruló szívvel, sajnálkozva emelgettem fel a parkettra dobott könyveket, válogattam, mit is menekíthetnék meg közülük. Egyetlen magyar nyelvűt sem találtam, így hát rövid fontolgatás után egy kis formátumúra esett a választásom. Rousseau Les Confessionsának 1832-es kiadását tettem el emlékül, bár akkor sem tudtam franciául, sőt azóta sem tanultam meg. Nyilván tudat alatt valamelyik történelem- vagy irodalomóra emléke működhetett, amikor azt választottam. De egész fogságom idejéből ezt az egyetlen tárgyat őrzőm, amelynek helyenként besározott lapjai mementóként figyelmeztetnek a kultúra elleni merényletre is. Délután már frissen elkészült szögesdrót kerítés mellett sorakoztak asszonyaink. Hozták az élelmet, a pótlás meleg ruhát. Mama is eljött, s mikor a drótkerítés felé közeledtem, sírni kezdett, és bizony az én szemem sem maradt száraz. Elmondta, hogy a pap fiait föltehetően azzal az ürüggyel engedték el, mert diákok és folytatni akarják az iskolát; ekkor én azt tanácsoltam neki, vigye el a bizonyítványomat Ungvárra. az iskolába, s írasson be engemet is a 3. osztályba, hátha az ennek ellenében adott igazolásra hazaengednek. Ezzel el is váltunk, persze hogy sűrű könnyhullatás közepette. Az asszonyok eltávozta után Balogh Danyi bácsival és még két emberrel engem is kiküldtek a kert végében álló krumpliveremhez kiválogatni a főzésre szánt élelmet. Nagy meglepetésemre Balogh Danyi felesége még mindig itt volt, nem ment haza a többi asszonnyal. Ott nevetgélt közöttünk, mintha csak valami jó heccben vettünk volna részt. Férje akkor már kopaszra volt nyírva, s ezt az asszony rendkívül komikusnak találta. Ám a legemlékezetesebb számomra az maradt, hogy erőnek erejével rá akart bírni bennünket : hagyjuk ott az egészet, s menjünk vele haza. „Csak át kell menni a Laborcon, s mán otthon is vagytok" — mondta változatlan derűvel, s én úgy éreztem, gondolom a többiek is, hogy egyáltalán nem érzékeli helyzetünk komolyságát. Nem álltunk tehát kötélnek, nem hallgattunk a csábításra, bár sűrűn nézegettünk kelet felé. Mokcsa irányába. Mégis maradtunk. 14
