A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Magyar égtájak „Kései sirató” Szinte hihetetlen, hogy Simon István már tizenöt esztendje fekszik a földben. 1975 nyarán halt meg a sümegi kórházban — még ötvenesztendős sem volt. Évekkel később, dr. Mészáros István, a sümegi kórház orvosa, aki jó barátja volt a költőnek, „Simon István halála" címmel irt a költő szenvedéseiről, lassú elmúlásáról. Földije volt az orvos, s ha a költő szülőfalujában, Bazsiban járt, mindig beugrott orvos barátjához. Az orvos a költö utolsó napjaira, hónapjaira emlékezve emberi közelségbe hozza a nagybeteg Simon Istvánt, fellebbentve még elesettségében is emberi nagyságát, türelmes tűnődéseit életről, halálról. Simon István 1975-ben, életének utolsó évében, de már előtte is gyakran panaszkodott, rosszullétek környékezték. A pesti Kútvölgyi úti kórházba került, májpanaszaival vizsgálták. Dr. Mészáros a kórház főorvosához fordult, mondaná meg, mi baja van tulajdonképpen költő barátjának: „Főorvos kollégám a szobájába hívott és hellyel kínált" — vallotta Mészáros. „Mindössze két leletét kérette a költőnek, a mellkas-röntgenfölvételét és a máj „térképét" jelentő radioizotópos vizsgálati lapját. „Parancsolj", volt az egyetlen lakonikus mondata. Azonnal láttam, a kérlehetetlen ellenség, a rák és áttétjeinek kerek árnyékait. Mintha villám sújtott volna, ültem megsemmisülten. Ez volt életemnek legsúlyosabb csapása. Kezemben tartottam Simon István legkedvesebb barátom megfellebbezhetetlen halálos ítéletét..." így kezdődött a költö földi életének utolsó stációja. Természetesen nem árulták el neki, sokáig a költö feleségének sem, a rettentő valóságot. Mészáros doktor áthelyeztette a költőt a sümegi kórházba, szeretett szülőföldjére. Itt ápolta és vidította őt, elterelve a költö nehéz gondolatait. Különben itt dolgozott a kórházban Simon István öccse is, Laci, unokahúga meg ápolónő volt. Simon István közeli vérrokonai, barátai, ismerősei között tölthette utolsó heteit derűben-borúban, bizakodással, gyakran a jövő terveit szövögetve. „Örök titok marad, tudta-e, hogy halálos beteg, s többé már nem hagyhatja el a kórházi ágyat. Bizalmának elvesztését sohasem tapasztalta egyikünk sem..." — emlékezik dr. Mészáros. A végzet kérlelhetetlen volt komor árnyékot vetett a költőre: „Hosszú kórházi kálváriája során csupán egyetlen rosszat sejtő, de semmi esetre sem kétségbeesett kérdése volt hozzám: „Mi lesz velem, Pista", kérdezte utolsó estéjén 10 óra tájban, miután felesége búcsút vett tőle, sőt már a morfium kábulatába jutott. Ez volt élete utolsó mondata. „Meggyógyulsz, pajtás! — feleltem, de erre már nem válaszolt" — mesélte Mészáros doktor. „Nyugodt, mély álomba merült, amelyből már nem volt ébredése ...' Simon Istvánt nálunk, Szlovákiában is sokan ismerték. Ismertük és szerettük. Nyájas, nyílt lélek volt, barátkozó, másokat megértő ember. DÉNES GYÖRGY ✓ Vagy harminc lépésnyire tőlem az egyik bokor ágai mozogni kezdtek. Visszatartott lélegzettel vártam: talán egy fürge kis őzike ugrik ki onnan. Meglepetésemre a bokorból egy idős ember lépett elő. Leporolta a kabátját és egyenesen felém tartott. Kezében bütykös bot volt. Veszedelmesen közeledett. Megtorpantam. Gondoltam, útonálló is lehet. Gyorsan felálltam és védőállásban helyezkedtem el. Az öreg úgy tett, mintha keresne valamit a fűben ... Amint közelebb ért, felemelte a fejét és udvariatlanul megszólított: — Van gyufája? — Csikket nyomott a szájába. — Hm ... van? Hm . .. vagy nincs? — Türelmetlenül várt. A fejére húzott kalap piszkos és lyukas volt. Az állát bozontos szakáll fedte. Az arca — Gyerekkorában mit cssinált?... Csak el kellett kezdenie az életet? — Megkínáltam cigarettával és kezébe nyomtam a gyufásdobozt. — Előbb miért nem adott gyufát? He ...? — Még nem ismertem — feleltem ravaszul. Végignéztem rajta, ő elfordult tőlem és keserűen megjegyezte: —• Különben is kit érdekel az én sorsom ? Nem javít azon már senki sem, érti ?! Senki a világon! — Kiváncsi vagyok, mesélje el nekem. — No! No nem tudom ... Nevetett. Hatalmas, töredezett lófogai kibukkantak. A kabátja egy madzaggal volt átkötve, azt csomózgatta, aztán hosszú lélegzetet vett és a zöld fűre köpött. Megtörölte nyálas száját. tak, kissé bántott a dolog, de nem vettem komolyan. Még gondolkodni sem hagyott: egy nagy pofont kent a képemre, erre én dühösen, tiszta erőmből a falhoz löktem. Lassan feltápászkodott, de a kezében már ott csillogott a kés. Gyorsan cselekedtem: én is elővettem a kést és vártam. Még hallottam, hogy valaki elordította: „Fiúk, zrí van!" Ö hozzám ugrott és szúrt, szerencsére csak a vállamat karcolta meg. Mégis iszonyú fájdalmat éreztem és ... — Hatalmas erőfeszítésébe került kimondania, ami történt: — ... és a gyomrába nyomtam a késem, de olyan vadul, hogy nyomban kimúlt. Nem menekültem el, hanem bámultam véres kéz- * 1 1 1 y^B/^^B U H — ^ a fiút, amint a | ÍB' — meg c ^^B ^^^B hogy cimrviatta mssirl ral/oHf sem sokat árult el. Barátságosnak nem lehetett mondani, inkább durvának. Szemét mintha fátyolos zománc borította volna. Üres tekintetében mégis valamifajta titok bújkált. Le akartam rázni a jövevényt, ezért magabiztosan feleltem: — Nincs gyufám! Hagyjon békén! Gondoltam, ha nem adok neki,.akkor eltűnik a fenébe. — Nem baj — jegyezte meg keserűen. Körülbelül három lépésnyire tőlem letelepedett a fűbe. Levette koszos kalapját, izzadt homlokát törülgette és nézett a távolba. Szemügyre vettem. Ismerősnek tűnt. Hol is láttam ...? Megvan! A Holló utcai koldus, az ám! Megnyugodtam kissé. Leültem én is. Nem tudom miért, de nem mentem tovább, csak ültem és vártam. Bosszantott, hogy az öreghez olyan barátságtalan voltam. Lehet, hogy egyszer én is ilyen elhagyatott, boldogtalan, megtört ember leszek? — Mondja csak bácsika, hogy jutott... Be sem fejezhettem a mondatot, mert közbeszólt: — Mit akar ezzel mondani? — ... hogy, hogy jutott koldusbotra? — Mi köze hozzá! — köhögni kezdett, az arca elvörösödött az erőlködéstől. — Biztosan valami nagy csapás érte, ugye? Hiszen ismerem magát a Holló utcából, sokat jártam arrafelé. — Akadozva folytattam : — Valami pénzt... pénzjáradékot csak kap? — Tudja is maga, hogy mit kapok? Hehe! — nevetett felém gúnyosan. — Egyszer maga is fiatal és erős volt — folytattam most már udvariasan. — Minden olyan régen volt, hogy talán nem is igaz ... — a hangja megbicsaklott. Végignéztem a tájon. A szürke felhők gyorsan surrantak tova ... Valahogy nem hagyott békén a koldus múltja. Faggatni próbáltam: szakállát simogatta, majd rekedt hangon kezdte: — Messze, messze Olaszországban születtem ... — Magába mélyedt. Ismét köhögni kezdett, csúnya hang jött belülről: köpködött és a fejét vadul rázta ... Nemsokára lecsillapult a roham. Akkor felém fordult: — No nemsokáig bírom! — nehezen lélegzett. — Igen, akkor kőművesinas voltam. Az első világháború javában dúlt. Nagy éhínség uralkodott, nyolcán voltunk testvérek én voltam a legidősebb. Nekem éjjel-nappal dolgoznom kellett, mert az apám még az első évben ejesett a harctéren. Az anyám mosott, de ez mind kevés volt. Akkortájt udvaroltam az egyik jómódú parasztember leányának, Giuliának. Nagyon derék lány volt. Az anyámmal megbeszéltem, hogyha vége lesz a háborúnak elveszem feleségül: így segítek magamon és persze anyámon is .. . Gondolkodott, enyhén ingatta a fejét. Szünetet tartott. A nap már erősen sütött. Kibírhatatlan volt a hőség, szinte megrekedt a levegő. Figyeltem az embert és vártam. Egyszer csak dühbe gurult, aztán udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Félig-meddig bizalmatlan tekintettel végigmért. .. Újból cigarettát nyomtam a kezébe. Eltűnt a nyugtalanság a szeméből. . — Pedig sok slamasztikából sikerült kievickélnem, de ami akkor történt... — Az arca egészen nedves volt az izzadtságtól. Kis idő múlva, folytatta: — Vasárnap délután beugrottam a vendéglőbe: a barátaim vagy három napja ünnepeltek', hozzájuk ültem és ittunk. Nálunk bizony sokáig ünnepelték a szent napokat! — Állhatatosan nézett rám, majd tovább dörmögte: — Valaki elkapta a vállam, és a fülembe ordította: „Ide figyelj! Hadd békén Giuliát, mert különben szétvágom a fejed!" Felálltam, előttem a falu leggazdagabb családjának fia állt szétterpesztett lábbal. Bár a faluban pletykálkodpadlón. „Gyilkos!" csak álltam, nem hogy embert öltem. Bejött két rendőr és megkötözött. Valaki azt ordította: „Antonio, ezért felakasztanak!" Nem Ítéltek halálra, nyolc évet kaptam — mesélte szűkszavúan. A szája megmozdult még ... de aztán másra gondolhatott. Néma, hideg megindultságot szánalmat, talán mély gyűlöletet is éreztem iránta, mert embert ölt. De ítéletet hozni nem olyan egyszerű. Ránéztem. Az öreg piszkos, gémberedett ujjait harapdálta. — Egyáltalában miért is születtem? — mormogta. Lelkifurdalásába némi neheztelés is vegyült. Furcsa ember — gondoltam. — Aztán hogy volt tovább? — sürgettem. — Ennyi volt az egész. Azután önként jelentkeztem a frontra, de az egyik ütközet után fogságba estem ... átlőtt tüdővel. A háború után még sokáig nyomtam az ágyat. Dolgozni már nem volt erőm, így hát más kiút nem volt. .. Barangoltam egyik országból a másikba, s végül itt telepedtem le. — A hozzátartozói keresték?... miért nem tért vissza a szülőfalujába? — Hogy gondolja? Mit kerestem volna ott? Ilyen szégyenfolttal, aki...! — lehajtotta a fejét, még halkan hozzátette: — Ahonnan egyszer el kellett mennem, oda már sose megyek vissza! Belenyúlt a zsebébe, és előkotort egy csomó gyűrött, kopott papirost és felém nyújtotta. Olasz nyelven íródott valahány. Igenlően bólintottam. — A múltból ez maradt emlékül. Őrzöm őket, velem vannak ... — mondta lágy, bánatos hangon. Tenyerét a mellére szorította. Értettem. Szívem hevesen dobogni kezdett ... Döbbenten ültem s olyan fáradt voltam, mintha valami irtózatosan messzi útról érkeztem volna vissza. Miután tűnődésemből felriadtam, az öregembert sehol sem láttam. Talán hallucináltam?!... M |ásnap a Holló utca felé bandukoltam ... Az öreg koldus a megszokott helyén üldögélt. Odasétáltam, és egy papírpénzt tettem a kalapjába. Felnézett, valamit morgott... „Mit tudunk mi egymásról, még mindig igen keveset.. 12
