A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
sát hozta föl az egyik legfőbb érvként memorandumában. Érvrendszerének logikájára egyértelműen rávilágít ez a szóban forgó levél (melynek eddig néhány mondatát ismerhettük csak Szalatnai Rezsőnek az Esterházy János halálos ítéletére reagáló, aláírás nélkül megjelent, egykorú. Magyar Nemzetbeli cikkéből): a „megváltozott" Esterházyt és a Magyar Pártot — írja a levélben —, „a tények tudatában az antifasizmus térfelébe utaltuk és mi, antifasiszták, tudatosan védtük és vállaltuk és tromfnak épp ezt a változást játszottuk ki a magyarság itteni perében. Most az ütőkártyát egy szadisztikus mozdulattal kiütötték a kezünkből és mi Esterházy személyén át újra elmarasztaltattunk, a leghazugabb fasizmus vádjában." Úgy látszik azonban, hogy a korántsem (s egyre inkább nem) szuverén magyar politika Esterházy János szerepének megítélésében — talán moszkvai nyomásra ? vagy a csehszlovákiai magyarság sorsának intézésében elérendő sikerek („sikerek"?) reményében? — olyan kompromisszumra kényszerült, mely lényegében egybeesett a csehszlovák állásponttal. Feltehetően ennek tudható be, hogy az Esterházyról szóló részek elhagyására, megváltoztatására kérték Fábryt — ezt jelölve meg A vádlott megszólal megjelenésének feltéleként —, aki azonban pontosan felmérve, hogy az adott helyzetben mit jelentene részéről egy ilyen engedmény, nem mutatkozott hajlandónak ekkora kompromisszumra: „Ez a belerondítás — írja — ma egyenlő lenne a szlovák halálos ítélet jóváhagyásával." Ezek alapján tehát valószínűsíthető, hogy A vádlott megszólal magyarországi kiadása elmaradásának Fábry Esterházy János melletti határozott kiállása, s a történelmi tényékhez való ragaszkodása volt, ha nem is az egyetlen, ám feltehetően nagy súllyal latba eső oka. Aki minden bizonnyal már annak a magyar politikai kurzusnak az előtörténetéhez tartozik, melyről Peéry Rezső hosszú évekig, évtizedekig érvényesen úgy irt, hogy „a kitelepítés, népcsere, kisebbségvédelem ügyéről nem lehetett immár magyar nyelven elmélkedni". TÓTH LÁSZLÓ Gyökeres György felvétele J Annyiszor volt alkalmunk az idők során méltatni Dobossy László munkásságát, hogy életkorát, e másodlagos szempontot, számon tartni alig maradt érkezésünk. így aztán, amikor nem sokkal nyolcvanadik életéve betöltése előtt (de már á nyolcvanadikban!) láttuk és hallottuk Prágában, valamennyien elálmélkodtunk, mennyire nem engedte közel férkőzni magához a tolalkodó időt: kesernyés humorral álcázott harcikedvén mitsem fogott az. Ott van folyvást a legjelesebbek között vagy előtt mindenütt, ahol Közép-Európa s azon belül a kölcsönös cseh—szlovák—magyar megértés eszményét kell felkarolni, értelmezni, védeni és terjeszteni. Kapcsolattörténeti kutatásai és reflexiói korábban is munkássága előterében voltak, gyümölcseiket most szüreteli kötetekbe. Különösen az elmúlt két évtizedben az idő múlásánál jóval feltűnőbb volt az életmű gyarapodása : minden kerek évfordulóját újabb kötettel ünnepelte az ünnepelt, emlékezzünk a „Hašek világá"-ra (1970), „A közép-európai ember”-re (1973), a „Két haza között"-re (1981), az „Előítéletek ellen"-re (1985), a „Gondban, reményben"-re s most legutóbb a „Válságok és változások" című kötetre (1988), melyben ismét életművének romanisztikai aspektusai kerülnek túlsúlyba. Hadd fűszerezzük azonban az ünnepi szavakat némi (nem ünneprontó!) dohogással, ne vegye senki se ingeként magára: címezem a kornak, azaz egy füst alatt mindjárt kettőnek is, a múlt ősszel elparentáltnak és az utána ránkköszöntöttnek; annak, amelyben éltünk, s annak, melyben élni tervezünk. Ugyancsak nemrégiben — nem emlékszem, vajon még Dobossy prágai előadását megelőzően vagy azt követően — bemutatkozott a prágai Magyar Kulturális Központ közönségének a budapesti Amicus, a magyarországi cseh-barátok körének vezetősége és küldöttsége is. A pódium felett díszelgő — a régi Budát és a régi Prágát ábrázoló — két jelképes metszetben jóleső örömmel ismertük fel azok mását, melyek egy negyedszázadon át a prágai egyetemi magyar intézet ajtaján is ki voltak függesztve Németh László ismert hasonlatával, mely a két városkép analógiáival szemlélteti a két szellemiség hasonlóságait. Utóbb ezt is idézte az előadó, jeléül annak, menynyire „a levegőben volt" ez a szemlélet. Elhangzott azonban a rendezvényen egy olyan sommás megállapítás is, mellyel már nem tudtunk egyetérteni s mely szerint az elmúlt korszakban a két nemzet kölcsönös viszonyáról csupa hazug frázis hangzott csak el, most virradt ránk. úgymond, a igazmondás, az őszinteség érája. Ez, így kimondva, annyira csak féligazság, hogy egészében majdnem az igazság ellentéte. Kezdve azon. hogy a frázis nem egyszerűen hazugság; ha az volna, nem is volna szükségünk erre a szóra; amire a nyelvnek két külön szava, az majdnem mindig két különböző dolgot jelöl. A frázis nem hazugság: a frázis üresen kongó, erejét vesztett, megmerevedett és megbénult igazság. A létünk korszak valóban felelős azért, hogy sok igazságot frázissá nyomorított. De tekintsünk csak vissza épp Dobossy írásaira, s mellesleg necsak az övéire, hiszen a határ mindkét oldalán sok kiváló képességű és példás szorgalmú kutató végezte az adatfettárás és ismertetés munkáját. Ami magát Dobossyt — sokuk oktatóját — illeti, személyes emlékként is tanúsíthatom, hányszor tette fel magának baráti körben a rezignált kérdést: vajon van-e, volt-e értelme a közvetítő buzgólkodásnak. megértették-e a címzettek a tanulságot, a kéznyújtás és kézelfogadás, szükségességét. És mégis, mégis fáradozni kellett. A megváltozott körülmények között nem kézlegyintés jár ezeknek a megszállott komparatistáknak, hanem elégtétel. Eredményeik, melyeket tagadhatatlanul korlátok és megkötöttségek között értek el s a legjobb esetben valamely udvarias és jóindulatú közöny légkörében terjesztettek, most „frázisokból" új életre kelhetnek, s kik hatástalan közhelyeknek vélték, most ráeszmélhetnek: hiszen mindez igaz volt, máig igaz s éppen a mához szóló. Akik a kapcsolattörténeti kutatásra tettek, jó lélekkel könyvelhetik el, hogy a jövőnek dolgoztak s talán a jövő is nekik dolgozott. Most van rá a legégetőbb szükség, hogy amit eddig is hirdettek, most korábban süket s bedugott fülekbe érvekként harsogják. Azt találtam írni egy régebbi írásomban, hogy Dobossy kedvét leli a címadás műveletében: könyveit és tanulmányait jól választott, szuggesztiv címekkel látja el. Így hát ő adja toliunkra az ünnepi epitétumokat, amelyekkel személyét és munkásságát jellemezhetjük: a „Prága vonzásába" került egykori felvidéki magyar diák „Magyar szemmel csehek között" élve hamarosan tudatára ébredt nemcsak a két nemzetet elválasztó sajátosságoknak, hanem az őket összekapcsoló „Párhuzamok"-nak is. Vállalta s tette ő is, mit másoknál méltányolt, „A hídépítő szolgálatát", felvette a harcot barbár „Előítéletek ellen" s végezte „Gondban, reményben, az alkatához leginkább illő feladatot, „Az összehangzó értelem keresését". Mikor időszerűbb, mint ma, „A makacs múlt" szabadabbá vált megismerésével egyidejűleg meghirdetni: „A múlt csak példa legyen most." Gratulálunk Dobossy László professzornak: minden lehangoló és nyugtalanító ómenek ellenére a karaván hálád. RÁKOS PÉTER KINCSÜNK AZ ANYANYELV Ügyeljünk az idegen szavak jelentésére! Többször is szóltam már arról, hogy vannak olyan idegen (latin, görög, stb.) eredetű szavak, amelyek a szlovák és a magyar nyelvben is használatosak, csak éppen nem azonos vagy nem egészen azonos értelemben. Néhány ilyen szóra szeretném most felhívni olvasóim figyelmét. Kezdjük a latin eredetű moderátor szóval, melyet a magyar nyelv is használ, mégpedig műszaki vonatkozásban és az atomfizikában. A műszaki nyelvben a moderátor jelentése: szabályozó anyag, készülék; az atomfizikában: lassító közeg; az atomreaktorban a maghasadás során keletkező neutronok lassítására szolgáló anyag. A szónak ugyanezek a jelentései a szlovák nyelvben is megvannak. Csakhogy szlovákul — de például németül is — van a moderátor szónak még más jelentése is. Szlovákul moderátornak nevezik azt a személyt, aki összekötő szöveggel, bevezetéssel, zárószóval egységes keretbe foglal egy tévé- vagy rádióadást. Ennek a dolgozónak a magyar megnevezése műsorvezető; a moderátor idegen szót a magyarban ilyen értelemben — egyelőre — nem használják. A szlovák beszélt nyelvben gyakran hallhatjuk a suverénny melléknevet s a belőle képzett suverénne határozót. Az eredeti értelemben használt suverénny melléknév magyar megfelelője lehet a szuverén, a suverénne határozóé pedig a szuverénül. Melyik ez az eredeti értelem? Először is: független, jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott; szuverenitással rendelkező; másodszor: korlátlan, kizárólagos. Főnévként a magyarban — akárcsak a szlovákban — a szuverén korlátlan hatalmú uralkodót jelent. A szuverénül határozó a magyarban annyit jelent: függetlenül, korlátlanul, kizárólagosan. Ezek a jelentések a szlovákban is megvannak, ám a szlovák beszélt nyelvben ez az idegen szó más jelentést is felvett. A suverénny melléknév második jelentése: öntudatos, magabiztos; a suverénne határozóé: öntudatosan, magabiztosan, sőt fölényesen. Megfigyelhetjük, hogy sokszor a túlságos magabiztosságot, az önteltséget, fölényeskedést szokták a szlovákban a suverénny melléknévvel kifejezni. Ez esetben nem helyes, ha ezt magyarra a szuverén, szuverénül kifejezéssel fordítjuk le; mindig a szövegkörnyezetből, a hangsúlyból kiindulva kell megkeresnünk a helyes magyar megfelelőt. Ha valaki év közben megszakítja munkaviszonyát — például más munkahelyre megy, vagy nyugdíjba vonul —, a törvény szerint bizonyos maghatározott idejű szabadság jár neki. Ennek a szlovák megnevezése. alikvotná časť dovolenky. Ezt a kifejezést sokan és sokszor igy fordítják le magyarra: a szabadság alikvot része. Ez így nemcsak azért nem helyes, mert van ennek a szabadságnak elfogadott magyar megnevezése, az időarányos szabadság, hanem azért sem. mivel a latin eredetű aliquot szót a magyarban ilyen értelemben nem használjuk. Az aliquot magyar jelentése a matematikában: maradék nélkül osztható; az aliquot részlet kifejezés pedig lemért mennyiségű anyag pontosan ismert hányadát jelenti. A szlovákban használatos formát idegen szónak a magyarban a formátum felel meg. Jelentésük részben megegyezik: valaminek a mérete, alakja; könyv, papír oldalmérete, alakja; ritkábban: méret, arány, jelentőség. Ámde a szlovák beszélt nyelvben a formát szónak személyre vonatkozólag klasszis, nagyágyú jelentése is van. Magyarul személyről nem mondhatunk ilyesmit a szlovák „To je ale formát" megfelelőjeként: „Ez aztán a formátum!" A hízelgésnek szánt „Vy ste naozaj formát" mondatot sem szabad igy lefordítani: „Ön igazán — vagy: igazi — formátum!" Magyarul legföljebb nagyformátumú egyéniségről, személyiségről lehet beszélni, de ennek a kifejezésnek a szlovák megfelelője osobnosť veľkého formátu, nem egyszerűen formát. A személyre vonatkozó formát szó a szlovákban a klasa — klasszis —, eső — nagyágyú — szavakkal egyenrangú, vagyis némileg szlengjellegű. A legmagasabb értékű kártyalap szlovák megnevezése eső; ennek a magyar megfelelője az ász főnév. Amint láttuk, az eső a szlovákban személyre is vonatkozhat „klaszszis", „nagyágyú" értelemben. Magyarul az ász szót személyre vonatkozólag sohasem használjuk. MAYER JUDIT 11
