A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-06 / 27. szám

be jutott, hogy a fegyver nélküli katonát még inkább főbe lövik. Erre hajszálpontosan lejátszódott a Tizedes meg a többiek című kitűnő magyar filmvigjáték hátborzongatóan „humoros" jelenete: egymás után többször is átöltöztek, összesen hétszer. Talán nyolcadszorra is megteszik, ha időközben — este fél nyolc tájban — meg nem érkeztek az amerikaiak. Kezükben, félcomb magasságban lógatva a fegyverük. Láthatólag eszükbe se jutott. hogy ellenállásba ütközhetnek. A túlerő láttán a benn lévő SS-ek is gyorsan megadták magukat. Az „amik" első kérdése az volt, hogy kinek van órája. A gyanútlan fiatalok felemelték a kezüket. Helyben elszedték tőlük. Kedves iróniája a sorsnak: napjainkig közszájon forog a pesti nénikéről szóló vicc, aki megtudván, hogy a nagy testvéri ország órakiállítást rendez, azonnal jegyet vált, hogy megkeresse a sajátját, eközben Uncle Sam katonái is vadásztak e kedves tárgyakra. Ha ezt az egy évvel korábban megalapított Nemzetközi Valuta Alap (IMF) gazdasági szakértői sejtették volna, talán arany-dollár helyett az arany-karóra átváltási egyenértéket vezetik be. A legendagyártáshoz viszont a tengerentúlon mindig is jobban értettek. Ennek alátámasztására elég csak annyit megemlíteni, hogy napjainkig mindenki szentül hiszi, hogy a fogságba esetteket terített asztallal, naranccsal és csokoládéval várták, a végén a zsebüket teletömködték Lucky Strike cigarettával. Hát nem: fütyültek rájuk, olyannyira, hogy még enni se kaptak. Ellátás napokig semmi, aztán a változatosság kedvéért ugyanaz. Cserében viszont afira mehettek, amerre akartak. Csak sötétedéskor kellett megjönniük, mert az éjszakai kimaradást nem nagyon szerették. Így aztán reggelente kirajzottak a környékre (összesen voltak vagy huszonötezren), hogy napszámba valamit keressenek. Ha munkát nem találtak, kéregethettek. Meg diétázhattak, amit ekkor még éhezésnek neveztek. A porig bombázott, éhező Németország így a volt „szövetségeseket" is elláthatta. Aligha lehet azon csodálkozni, hogy a derék csallóköziek kezdettől fogva a szökésen törték a fejüket. El is indultak keletnek. Sötétedés után elfogták őket, beszállítva a legközelebbi táborba. Mint kiderült, volt épp elegendő. Reggel folytatták az útjukat. Este ismét megismétlődött az előző napi jelenet — vagy száz kilométerre arrébb. Ez a rablópandúr játék vagy hétszer megismétlődött, mialatt — az eredeti útvonaltól egy kissé eltérve — eljutottak az Inn folyó mellé, ahol egy hatalmas, ötvenezer személyes táborban helyezték el őket. Ezt követően néhányan megfordultak az Illés Sándor által vezetett „magyar" táborban is, nem messze Passautól.

A térképre tekintve egyértelműen kiderül, hogy kényszerű vándorlásaik során jóval túljutottak az Inn folyón, a népmesékből oly jól ismert Óperencia határán, amely szegényes földi világunkat választja el a tejjel-mézzel folyó Kánaántól (Ob der Enns). Legnagyobb sajnálatukra ezt akkor nem vették észre : ott sem volt jobb élet. Azóta meg nem sikerült olyan mesze eljutniuk, így csak a képernyőről ítélhetik meg, hol is tart az Óperencián túli világ.

Utolsó előtti „szálláshelyükön" már munkához is jutottak: a helyi Merck cipőgyárban alkalmazták őket. Néhány éve a pesti kirakatokban szájtátva néztük a (hétmérföldes) Merck cipőket nem is sejtve, hogy negyven évvel ezelőtt atyáink keze alól került ki e csodatermék egykori példánya. De nem sokáig öregbítették a német ipar hírnevét: hamarosan közölték velük, hogy nem hadifoglyok, mehetnek haza. Szerencsére nem kellett az útnak gyalog nekivágniuk: átküldték őket a legközelebbi szovjet táborba, ahonnan akkor már indultak haza a szerelvények. Odaérkezésükkor érte őket az első kellemes meglepetés: az „orosz" táborban végre rendes ellátást kaptak. Ez a legendák csalókasága.

. Végül 1945 nyarán érkeztek meg a szlovák fővárosba. A szovjet kapitány nem engedte el azonnal őket. tudván, hogy itt már javában áll a bál: folyamatosan deportálták a pozsonyi magyarokat Ligetfalura (a gettóba?), mivel a megátalkodott rebellisei (jelenlétükkel) veszélyeztették az állam biztonságát (az államvédelemről szóló. 131/1936 számú törvény ide vágó paragrafusa szolgáltatott indokot erre az intézkedésre). Emiatt mielőtt útjukra eresztette volna Kukkónia kóborló báránykáit, a Stefánia kávéház alagsorában levő irodában menlevelet állíttatott ki számukra. Ez biztosította sértetlen hazatérésüket. Nyakukba vették a lábukat és meg sem álltak hazáig: gyalog érkeztek meg, ugyanúgy, ahogy (kényszer hatására) fél évvel korábban nekivágtak a nagyvilágnak. Szentül hitték, hogy egyhamar ki sem mozdulnak otthonról.

OZOGÁNY ERNŐ

Az emlékünnepély harmadik része a szobornál zajlott le.

Garay János Mátyás király Gömörben c. versét Papp Zsolt szavalta el a Mátyás-kertet és környékét elárasztó közönségnek.

Az „igazságos király" nagyságát idéző ünnepi beszédet a művelődési otthon vezetője, G. Kovács István mondotta, -akinek szavait mélyből feltörő ünnepi feszültséggel hallgatták.

„Töprengő gondolataimba merülve sokáig válogattam anyanyelvűnk virágos kertjében, hogy olyan veretű szavakat kössek ma hódolatteljes csokorba, amely méltóképpen kifejezi azokat a szivet és lelket magasba emelő érzelmeket, amelyek sokáig megmaradnak az ünnepi megemlékezés utáni dolgos hétköznapok sűrű erdejében is.

Mert kevés az ünnep, és sok a szürke hétköznap!"

„Felséges királyunk. Hunyadi Mátyás! Téged és történelmi nagyságodat köszönti ma a tiszteletedre összegyűlt ünneplő közönÍGY EMLÉKEZTÜNK SAJÓGÖMÖRÖN

Május 26-án az égiek kegyesek voltak hozzánk: gyönyörű tavaszi napra ébredtünk, és a kellemes időjárásban nemcsak a mezők, hanem a szivek és lelkek is felmelegedtek.

Mátyás király halálának 500-ik évfordulóját a szervezd bizottság irányításával méltó keretek között ünnepelték meg a sajógömöriek és a környék hagyományőrző polgárai.

Az emlékünnepély első része a zsúfoltságig megtelt művelődési házban zajlott le. ahol a színpadot Mátyás király felnagyított, színes arcképe, a Hunyadiak családi címere és a középkori Magyarország címere díszítette. Ölnyi nagyságú számok az 500-ik évfordulót hirdették.

A díszlet ifj. Lóczy Györgyné ötletéből született. A színes címereket Szabó Szilárd és Csala György festette meg nagy hozzáértéssel és esztétikai érzékkel.

A megnyitó, üdvözlő szavakat Bodnár István hnb-elnök mondta el.

„A temetőben porladó elődeink a Gömörhöz kötődő szölőkapálás mondájának állítottak maradandó emléket azzal, hogy 1914. június 1 -én remekbeszabott bronzszobrot avattak fel a templom előtti kis parkban." — hangzott el a tömör megnyitóban. Utána a Thália művészei. Pólós Árpád, Kövesdi Szabó Mária és Boráros Imre időszerű irodalmi műsorának tapsolt az ünneplő közönség.

Az egyórás színvonalas műsort követő szünetben a vendégek képviselői, valamint a község apraja-nagyja kézbe vette a tisztelet koszorúit és virágait.

Kürtösök jelezték a díszfelvonulás kezdetét. Száraz István és Bajo István ünnepélyes akkordokat szólaltattak meg a napfényben szikrázó kürtökön. A kürtszó után megkondultak a templom harangjai, és közben mintegy 600 főre felduzzadt tömeg ünnepélyes csöndben indult a szoborhoz.

A menet élén népviseletbe öltözött fiatalok. Szabó Veronika. Szabópál Éva, ifj. Kiss István és Antal Judit vitték a címereket. Utánuk a koszorúk szirtes csoportja következett a kürtösökkel, akiket az énekkar egyforma ünneplőbe öltözött csoportja követett.

A felvonulás középkort idéző szép színfoltjaként — dr. Soldos úr vezényletével — az efsz jelmezbe öltözött lovas „bandériuma" táncoltatta meg csillogó szőrű paripáit. Bég nem látott, lelket emelő és szivet dobogtató ünnepélyes felvonulás volt!

ség. Most, hogy az emlékezés zászlaját meghajtjuk előtted, fogadd szívesen e maroknyi nép őszinte hódolatát.

Engedelmeddel — igazságos dicső királyunk — halálodnak 500-ik évfordulóján szeretnénk felidézni fényes országosodnak kiemelkedő eseményeit."

„A sajógömöri harangok zúgása ugyan nem hallatszott el Kolozsvárig, szülőházad ablakáig, de gondolatainkban sem az országhatárok, sem a történelem malmain megörölt évszázadok nem tudnak gátat vetni!"

Az ünnepi beszédet Rusznyák Dezső ev. lelkész úr rövid fohásza követte, majd az egyház tagjai megható átéléssel énekelték:

„Erős várunk nékünk az Isten ..."

Lóczy István fordulatos, Ízesen hangzó igazi gömöri palóc kiejtéssel, nagy sikerrel mesélte el a szölőkapálás mondáját. A Parlag tstvánné vezette énekkar népdalkoszorúja üde zengéssel szárnyalt az évszázados fák árnyékában.

Végül a koszorúk ünnepélyes letétele következett. majd a hnb elnöke zárszavában köszönetét mondott a koszorúkért, az őszinte támogatásért és érdeklődésért. Szavait ezzel fejezte be:

„Aki a múltját nem ismeri és nem becsüli, annak a jövője is csak homokra épül. Legyen ezért a mai emlékünnepély kősziklára épült emlékvár, amely Sajógömörtől Kolozsvárig, és Kolozsvártól Sajógömörig újabb 500 esztendő viszontagságait is kibírja a történelem hullámverésében. Dénes György verséből kiemelten idézte az utolsó mondatot:

„Te rozsdamarta érc, szólsz-e még velünk?"

így válaszolt a költői kérdésre:

— Szól még a szobor, ha néma is a szája!

Az ünnepély záróakkordjaként ismét felharsantak a kürtök, hogy fennen hirdessék :

— Szóval, szívvel, jövőbe vetett hittel így emlékeztünk a nagy királyra Sajógömörön.

GÖMÖRI KOVÁCS ISTVÁN Fotó: Lóczy László

15