A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
4. Majd két hónapig utaztam fel-le az Egyesült Államok leggazdagabb országában, a csendes-óceáni Californiában. sót bekukkanthattam Mexico államba is. Tartózkodásom központja Los Angeles volt. de jártam San Franciscóban, Oaklandban. sőt megjártam a Stanford i egyetem campusát. majd a komáromi bencések alapította Palo Altó-i iskolatelepülést. Azt követően a magyar történelemre figyelmeztető San Juan Capistránoban is látogatást tettem. Ugye, ismeretes még a történelemórák idejéből Kapisztrán János, a rettenthetetlen pap, ki kereszttel a kezében, Hunyady János oldalán, szélvészként rohanta meg és söpörte szét a földet, s hazát támadó török sereget. Csodálatos élményekkel gazdagodtam az 5 000 méteres hegyektől koszorúzott, 3 800 méter magasságban fekvő Crystal Lake — Kristálytó — a Los Angeles i National Forest közepén csillogó természeti gyöngyszem láttán. Nem hagytam ki a Rancho Palos Verdes-i tengerpart közelében fekvő Marinenlandot. a látványosságok telepének megtekintését sem. Ez az üzem az idomított delfinek és bálnák lélegzetelállító mutatványaival, valamint óriás akváriumával tette nevét világhírűvé. Engedjék meg. hogy most néhány sort idézzek amerikai naplómból, illetve az itt szerzett első benyomásaimról: elég idő jutott a táncoló, magasba röppenő, pólőzó, versenyt úszó, uszonyaikkal integető delfinek, bálnák bűvészmutatványainak megtekintésére. Egy óriás akváriumban mozgó tömkeleg hal „étkezését" is megmutatták. Szemtanúja lehettem a fégi mondás igazának: a nagy halak felfalják a kis halakat. E kegyetlen törvény, bármennyire is tiltakozik ellene az ember mimózaérzékeny lelke, természetes, megmagyarázható. Csak akkor prüszkölünk ellene, ha magunk kerülünk a capa nyitott pofája elé, ha az ember saját bőre kerül vásárra, ha a tengeri ördög, vagy akár a két lábon járó földi ördög kívánja meg testünket, lelkünket. Ha ennek a támadónak kerülünk bűvkörébe, akkor felháborodva utasítjuk el e törvény törvényes voltát és jogát. És még valami, ami Marinentanddal kapcsolatban a leg pregnánsabban maradt bennem: az USA-ban minden és mindenki a bizniszt szolgálja s az ennek érdekében folyó munka, sürgölödés. tudatos ténykedés, szervezett hozzáállás, a pontos és pihenést nem ismerő munka. Itt. amíg a nap fenn barangol az égen, működik az üzem, az alkalmazottak, vezetők, beosztottak, jegyszedők, de még a klozetos nénik is a profit érdekében ügyködnek. Itt nincs megállás, nincs szünet, lógás, lazsálás, sörözés vagy kávézás munkaidő alatt. Az amerikai ember életét: a dollár, a money, a bussiness determinálja. Mindent és mindenkit ebből a szempontból ítélnek meg. Nagyon valószínűtlen az európai értelemben vett idealizmus gondolata, ez azonban korántsem zárja ki, hogy az amerikai ne lenne segítőkész, adakozni vágyó lélek, hogy szőrösszívű lenne vagy tekintetnélküli. Ha kell. szívesen ad. persze az adott moneyt levonja adóalapjából, s így tulajdonképpen mint adót az államtól veszi azt el. Kimagasló példák sokasága van erre. én most csak egyet említenék meg megállapításom igazolásául. Mister Lelend Stanford, aki a nevét viselő, ma világhírű egyetemi város — az egyetem növendékeinek száma 30 ezerre tehető —. nos ez az úriember gyanús, vagy fogalmazzunk finomabban, kevésbé gyanús üzleti manővereivel a múlt század második felében, egy emberöltő leforgása alatt, a messzi vidék leggazdagabb embere lett, s öregségére — ahogy azt ott mondogatják — sok-sok bűne enyhítése okából, a majdani egyetemi város alapjául felajánlotta kiterjedt birtokának nagy részét és sok milliónyi készpénz vagyont hagyott a főiskolára. Amerikában, helyesebben az USA-ban jobbára nem tudása, tehetsége, szorgalma szerint ítélik meg az Írót, politikust, színészt, iparost, orvost, hanem hogy dollárban mennyi a kifejezett vagyona, keresete, milyen a háza, milyen a kocsija.-Sőt, ez is jellemző, az előkelő negyedben, utcában például az ingatlan ára, ha oda valami módon néger befészkelödik. a telek értéke menten 20— 30—50 százalékkal csökken s a régi tulajdonos áron alul igyekszik megszabadulni kacsalábon forgó házától, eladdig az egekig értékelt ingatlanától. Egy januári reggelen Lakewoodból útra keltünk Julian és a Julian-rezervácíó felé. Julian egy aprócska város a nyugati amerikanizmus egyik korai telepe. A házak, az utcák, a templomok ezt a kort és ennek hagyományait még szépen tükrözik. Mielőtt azonban ideérkeztünk volna, az országút két oldalán többszáz hektárnyi területű gyümölcsösön át mentünk. Amerre a szem ellát semmi település, de három-négy nagy, kifeszitett ponyva alatt asztalok rogyásig megrakva friss almával, naranccsal, mandarinnal. avokádóval és pírosló eperrel. Ne felejtsük. január van! Szándékosan hagytam utoljára az eper említését, mert ahogy jobban széjjelnéztünk, hát a műanyagfóliával letakart eper-ágyások erdejére lettünk figyelmesek. A közeli s messzi tájat az eper zöldje s gyümölcsének pirosló színe tarkította. A sátraknál gyümölcsöt vettünk, majd felkapaszkodtunk egy tekervényes magaslatra, hogy belefeledkezhessünk, legalább egy szusszanásnyi időre, az elénk táruló csodaszép tájba, a kanyonok sötétlö mélyébe. a naptól csillogó zöld és barna távlatokba, hogy a messzeségben lilásan, mélykéken, rötvörösben, egyszóval hihetetlen színekben jelentkező hegyóriásokat, hósipkás fejük búbjával megtekintsük. Az ember azt hinné, csak a kemény munkától tud igazából elfáradni, de itt megéreztem, hogy a szépség csodálatába is el lehet fizikai érte lemben fáradni. A hófedte, sziklás ormoktól búcsút véve, legurulva a völgybe, a régi vadnyugatinak beállított bisztrónál álltunk meg. hogy éhségünkön és szomjunkon enyhítsünk. Itt éltem át először, hogy ahogy nem állja meg a helyét sok esetben a mondás: nem mind arany, ami fénylik — ugyanúgy ennek fordítottja sem feltétlenül érvényes. Főleg nem Amerikában. Ebben a restorantban a terem közepén volt a konyha és a bár s előtte körben egy kerek pult magas székekkel. Útitársam, a kistermetű dr. Csapiár, az egykori világrekorder futó. feleségével Ilona asszonnyal már a lokál előtt mondogatta, hogy nem valami bizalomgerjesztő helyre térünk be, de jó kosztjuk van. Ahogy beléptünk. láttuk, majdhogy teltház van, mindössze a bárpult mellett mutatkozik két üres hely. A közeli többi széket fekete börzekés, hosszú hajú, birgericsizmás hippik szállták meg. olyasféle fiatalok, akiket a filmekben, mint az amerikai freeweegek országúti rablóinak, útonállóinak tüntetnek fel. Az egyikük majd derékig érő copfot hordott. Volt köztük egy haramiaképü mexikói legény is, s a többi sem különbözött igen az említettektől. Nos. ott álttunk a két üres szék előtt. Lecövekeltünk. A kis emberke, mármint dr. Csapiár, aki jó, ha a copfos legény melléig ért, fölbökte csáléra a kalapját. a fiatalokhoz fordulva halkan, inkább suttogva megkérdezte: „No, gyerekek, mi most hova üljünk?" Groteszk kép volt. Az óriás meg bandája és ez a kis ágáló! A copfos intézte el a kérdést: átadva a maga ülőhelyét, a szomszédját meg egyszerűen nyakánál fogva leemelte. „Plísz" — zengte s megfordulva folytatta barátaival a zsongást. A csodálkozástól percekig csak ültem, mert elképzelni is rossz volt, mi tekeredett volna ki nálunk, egy pozsonyi kocsmában, a sörpultnál, ha ... rossz rágondolni. Már megittuk az ételhez rendelt csizmányi sörünk nagy részét. Egy csizma két liternyi sört tesz ki. Amikor a pincér letesz elénk egy újabb csizmát. Nem, nem — mondjuk mind a négyen egyszerre, de a pincér csak leteszi, s odasúgja nekünk: a copfos küldte tisztelete jeléül. Megáll az ész! — sóhajtok fel. Sértegetni nem lehet, azaz visszautasítani a sört, megveregetjük hátát s köszönetét mondva, az ö poharába is döntünk az édeskés barna nedűből. Nevet, egy hajtásra bevágja a sört, majd mély hangján odaböki nekünk: Szeressétek a jó sört! — Aztán visszafordul haverjaihoz, s mint ki jól végezte dolgát, megfeledkezik rólunk. De mikor elmegy barátaival, mindannyian lekezelnek velünk ... Szóval hát, ez is Amerika. (folytatjuk) Útban Las Vegas felé — a nevadai sivatag Strandélet a Redondo Beachon — február elején 17'
