A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Ártatlanok a poklok poklában A harangszó juttatja eszembe, hogy Sajószentkirály halottal nem mind kerültek a falu temetőjébe. A Tornaiján élő, nyugdíjas Demeter Lajostól, a „Donbaszba deportáltak védegyletéinek egyik szóvivőjétől tudom, hogy közvetlenül a második világháborús frontátvonulás után körülbelül háromszáz embert hurcoltak el Gömör megyéből, százhúsz személyt a volt Tornaijai járás községeiből (Szentkirály, Recske, Kövecses, Hubó, Lenke, Abafalva). Az elhurcoltak közül tizennyolcán a Szovjetunióban haltak meg, hatvanan meg már otthon, a hazabocsájtás után. Demeter Lajos is az elhurcoltak között volt. Huszonhárom évesen járta meg a poklok poklát. Négy polgárival előbb szülőfaluja, majd Csizfürdő körjegyzőségén dolgozott. 1942-ben hívták be tényleges katonai szolgálatra, s 1945 január elején eresztették haza. Alig szívta tele azonban tüdejét az otthoni levegővel, január 27-én ismét el kellett hagynia szeretett szülőfaluját, erőszakkal hurcolták el kényszermunkára. Kemény négy esztendő letöltése után 1948. november 1 -jén ért haza. A megélt borzalomról beszélni sem volt szabad, csak suttogva, meghitt családi vagy baráti körben. Most irányul rájuk jobban a figyelem, a nyugdíjba is beszámították a Szovjetunióban hadifogolyként eltöltött éveket. de ennél több előnyben vagy kártérítésben nem részesültek. Demeter Lajos úgy tudja, hogy a szlovákok kártalanítása már elkezdődött. A donbaszi szénbányákban eltöltött minden hónapért húsz, a felszíni munkáért tizenöt korona nyugdijkiegészités jár. Ebből a figyelemből azonban mintha a magyarok kimaradnának! Demeter Lajos sűrűn küldi leveleit a legfelső helyekre. 1990. január 28-án a köztársasági elnöknek ir. Magyarul persze, mert hiszen ha komolyan veszik az országban az egyenjogúságot, akkor az elnök hivatalában tennie kell olyan személynek, aki a magyar nemzetiségű állampolgárok magyarul megírt leveleit olvasni és kezelni tudja. Elkallódott a levél! Néhány gondolatot idézek belőle: „Nyilvánítsák ki a sajtóban, hogy a deportáltak nem háborús bűnösök. A deportálást minden bírósági vagy hatósági ítélet nélkül hajtották végre. A kegyetlen sztálinizmus áldozatai vagyunk." 1990. május 28-án levelet küld az igazságügyi miniszternek. Ebből is idézek néhány gondolatot, ,A csoport tagjai között nagy az elszomorodás, mivel kártalanítási kérelmüket januárban elküldtem a köztársasági elnök úrnak, Čarnogurský miniszterelnök-helyettes úrnak, s még válaszadásra sem méltattak." Demeter Lajos az igazságügyi minisztertől sem kapott választ .. . Még mindig szól a harang, hosszan siratja a halottat, Demeter Lajosban pedig, tehet, újraéled a remény, s újabb és újabb levelet indít útnak a Szovjetunióba elhurcoltak kártalanítása érdekében. A templom közelében utcára néző, kétablakos, tornácos házban lakik özvegy Vargáné a fiával. Az elsöházban elég erősre hangolva szól a rádió, elnyomja a kopogásom. majd a kiabálásom: van itthon valaki? Álmos szemű fiatalember jön ki, s kérésemre hazahívja valamelyik szomszédból az édesanyját, és magunkra hagy. Vargáné, lánykori nevén Kártik Aranka szintén a sajószentkirályi deportáltak között volt. Elzárja a rádiót, és a szekrény féltett, rejtett helyéröl előveszi azt a dokumentumértékű levelet, amelyet Debrecenben állítottak ki számára 1947. október 28-án. Íme a levél: Demeter Lajos Özvegy Vargáné Kártik Aranka Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogolygondozó Kirendeltsége Sorszám: 3323/8 Igazolvány hadifogságból hazatért részére. E fontos személyi okmányt a hatóságok el nem vehetik és vissza nem tarthatják. Tulajdonosa saját érdekében őrizze meg, mert pótolni item lehet! A hazatért neve: Kártik Aranka Anyja neve: Csipka Mária Állampolgársága: Magyar Születési helye: Lice Szül. év, hónap, nap: 1923. okt. 30. Elhagyott hazai lakhelye: Gömör, Sajószentkirály Nevezett, aki mint polgári személy hadifogságban volt Gömör, Sajószentkirá/y, utca. .. szám .. . alatti lakóhelyére indítottam. A Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogolygondozó Kirendeltségének pecsétje. Debrecen, Táborgondnokság. Megjegyzés: A hazatért külön díjmentes utazási igazolványt kapott, ezért ez az igazolvány utazásra nem jogosít. — Sajószentkírályból 11 nőt és 11 férfit deportáltak 1945. január 27-én! — kezdi el élete mozgalmas történetét özvegy Vargáné. lánykori nevén Kártik Aranka. — Húszéves voltam, a legszebb éveimet töltöttem fogolytáborban... Édesapja uradalmi kocsis volt. Nyolcán voltak testvérek, de csak öten maradtak életben. Már közülük is csak hárman élnek. Kártik Aranka napszámmunkába járt a gazdákhoz és az uraság földjére. Édesapja a kocsiskodásból nehezen tudta eltartani a családját. Szerencsére rendes ember volt, nem ivott, és csak csavart cigarettát szívott. Licéről indult a család, s a jobb lehetőség reményében vándorolt egyik uradalomból a másikba. Szkáros, Füge, Kövecses, s mindig cselédlakás, amely egyetlen mindenes helyiségből és egy picinyke éléskamrából állt. A nyolc gyermek közül négy addig született meg. amig Kövecsesre értek. A többi Sajószentkirályban látta meg a napvilágot. — Nehéz dolog volt cselédember lányaként élni — mondja özvegy Vargáné. — Akkor lett könnyebb az életünk, amikor felcseperedtünk, s mi is tettünk valamit a kevéshez. Lenézés, megkülönböztetés nem volt. Együtt volt a fiatalság. Habár itt nagy szórakozás nem is lehetett. Este nyolckor megkondult a katolikus templom harangja, az jelentette a takarodót. — Ahogy közeledett falunkhoz a front, egyre jobban féltünk az ágyúzástól meg a bombázástól — emlékezik vissza özvegy Vargáné. — Éjszaka jöttek be az oroszok, és az első kérdésük az volt, van-e közöttünk német. Bezárkóztunk a házainkba, óvatosak voltunk. Egyik este azonban dobszóra lettünk figyelmesek. Mindenki jelenjen meg az iskolában. Két iskola volt. Mindkettőben sokan voltak nők és férfiak. Héty tanító úr vezette a gyűlést. Felszólította a megjelenteket, hogy a reformátusok és a katolikusok különüljenek el a két iskolában. Aztán az egyik orosz tiszt közölte velünk tolmács segítségével, hogy senki ne szökjön el, mert csak Miskolcra visznek megrongált hidakat helyrehozni. Nagy volt a sírás és a kétségbeesés. A foglyul ejtett ártatlan emberek tizennégy napra elég élelmet és ruhát vihettek magukkal. A szülőket, hozzátartozókat hazaküldték, őket pedig felsorakoztatták a hosszú útra. Egész nap gyalogoltak a kemény télben. A miskolci rendörfökapitányságon ártatlanok százai zsúfolódtak. Enni, inni nem kaptak. Szökni nem tehetett. Egyik reggel aztán fegyveres katonák terelték a rengeteg sok embert a vasútállomásra. Elkezdődött a bevagonirozásuk. Fütetlen vagonokban, embertelen körülmények között utaztak. Elhagyták Magyarországot, Romániát. Már tudták, hogy nagy bajban vannak. Csak az okával nem voltak tisztában. Tizennégy napig vitte őket a tehervonat éjjel-nappal. Vorosilovkában hagyhatták el a szerelvényt. Töretlen hóban vánszorogtak lefogyva, testileg-lelkileg elcsigázottan. Falut, embereket nem láttak. Lágerépületekhez értek. Fűtés semmi. A deszkapriccseken semmi. Csak a havas jégréteg. Ruhástól feküdtek a fagyos deszkapriccsekre. Aztán beosztották őket munkára. Augusztusig kolhozban dolgoztak, majd néhányukat kiválogatták a bányába. — Én végig a szállításnál dolgoztam, mig csak haza nem eresztettek — mondja özvegy Vargáné. — Volt úgy, hogy három napig étel nem volt a szánkban. A kolhozban reggel és este adtak nagyon gyenge ételt. A bányában háromszor ehettünk, és egy napra 80 dkg kenyeret kaptunk. Három kemény esztendőt töltöttünk el Oroszországban. Az ottaniak ügy tudták, hogy mi önként mentünk oda. Nem akarták elhinni, hogy elhurcoltak bennünket. Özvegy Vargáné csak rosszra emlékezik. Elsősorban az éhezésükre. Meg a betegségére. Negyvenkét fokra szökött fel a láza, s az egészségügyi nővér nem tudott számára gyógyszert adni. Az álma segített rajta. Azt álmodta, hogy az édesanyja befőttet hozott, és az utolsó szemig megette. Mikor felébredt az édes álomból, már csak negyven fok volt a láza. . — Nagyon sókan haltak meg közülünk — érzékenyül el özvegy Vargáné. — Én vagy négyszáz embert láttam holtan, egy rakáson. Mínusz negyvenöt fok hideget mértek akkor! A tizenegy elhurcolt nő mind visszatért Sajószentkirályba. A tizenegy férfi közül kettő meghalt. Egyikre rászakadt a bánya, a másik .végelgyengülésben pusztult el. Elásták őket. mint a kutyákat. A lágerban mosakodni nem tehetett. Ellepett bennünket a tetű. Fogságunk harmadik esztendejében javultak valamelyest a viszonyok, még le is fényképeztek, de a fényképet nem mutatták meg. Nem láthattuk, hogyan nézünk ki. Én történetesen negyven kilót nyomtam. Már jártányi erőm se volt. Ott halunk meg. ha nem jön a hazabocsájtó levél. Fogságunk második esztendejében azt mondta a lágerparancsnok, hogy írhatunk haza. Összeszedték a leveleket, de nem adták postára. Beleszórták egy nagy szemetes ládába. Tiltakozásról szó se tehetett. Úgy kezeltek bennünket, mint az állatokat! 1947. október 14-én értesültek róla, hogy hazamehetnek. Indulás előtt egy hétig már nem dolgoztak. Egy este vagy 2 000 foglyot tereltek össze, s meneteltették egy távoli, nagy vasútállomásig. Már tudták, hogy nekik, az újra bevagonírozott csehszlovákiai magyaroknak kétszer kell átlépniük a határt. Debrecenig, majd Bánrévéig jöttek, aztán ki merre látott, arra indult. Sokan nem mertek a Csehszlovákiához csatolt falujukba visszatérni. Gyorsan eljutott hozzájuk a hire, hogy nemcsak a Szovjetunióba deportálták a magyarokat, hanem a lakatlanná vált szudéta-német területre is. Csehországba. Özvegy Vargáné előbb Ózdra ment a bátyjához, az édesapja ott találta meg. Onnan szökött haza a lányával koromsötét éjszaka Sajószentkirályba. Az asszony 1948-ban ment férjhez, s a pokolból való szabadulás annyira visszahozta az életkedvét. hogy egyik gyermeket a másik után szülte. Két lány- és hét fiúgyermeknek adott életet. Van köztük vizvezetékszerelö. épület- és géplakatos, kőműves, bágeros, szövetkezeti tag. Aránylag fiatalon maradt özvegy. Nyolc évig a szövetkezet kertészetében, s tizenkét évig az állattenyésztésben dolgozott. 1 676 korona nyugdijat kap. Gyermekei mind megnősültek, férjhez mentek, a kőműves fiát kivéve. Ök és a tizenhét unoka felejtetik legszebb leányéveinek rettenetes kálváriáját. MÁCS JÓZSEF 14
