A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Magyar égtájak t A rodostöi száműzött Háromszáz éve született ZÁGONI MIKES KELEMEN Mikes Keiement nagyobbrészt a Törökországi levelekből, az író leveleskönyvéböl ismeri a magyar olvasó. Leveleinek édes tarkaságában azonban csak azok merülhetnek el, akik kiváncsiak életére, munkásságára. A tankönyvekben ott található Mikes életútja s egy-két szemelvény leveleiből. Ám ez kevés ahhoz, hogy átfogó érdeklődést keltsen. Az irodalomtörténetek, lexikonok is rövidre fogják a róla szóló ismertetéseket. Mikes Kelemen az Erdély csücskében fekvő Zágonban látta meg a napvilágot 1690 augusztusában nemesi székely család ivadékaként. Apja Thököly seregében harcolt, Havasalföldön osztrák kézre került s a császáriak kivégezték. Az elárvult családot rokonai támogatták. A protestáns Mikes nevelőapja kívánságára katolikus hitre tért s a jezsuiták kolozsvári gimnáziumában tanult. Midőn 1707-ben II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választották, a tizenhét éves fiú Rákóczi udvarába került apródi minőségben. Bár a kuruc-labanc csatározások javában folytak, Mikes Kelemen keveset látott belőlük s ifjú korára való tekintettel föl sem fogta a fejedelem küzdelmeinek jelentőségét. Csak a menekülés és bujdosás éveiben került lélekben közel a nagyságos fejedelemhez, s lett lévén hódoló tisztelője, hűséges hive. A fölkelés bukása után a bujdosókkal együtt követte fejedelmét Lengyelországba, Angliába, majd Franciaországba. Itt közel öt évet töltöttek XIV. Lajos vendégeként, abban bízva, hogy a király segítséget nyújt Rákóczinak egy új fölkelés zászlóbontásához. Mikes a kényszerű vendégség éveiben franciául tanult, ismerkedett a francia kultúrával, irodalommal. Bár nem a legjobb irók kerültek kezébe, a francia irodalmi műveltség nagy hatással volt rá, végigkísérte életútján. A francia politika alakulása nem kedvezett a fejedelemnek, csalódnia kellett XIV. Lajos ígéreteiben. Időben érkezett a török szultán üzenete, aki menedéket kínált Rákóczinak és kíséretének. 1717 őszén behajóztak és indultak Törökországba. Kis kitérőkkel Rodostóban találtak menedéket, zavartalan életkörülményeket. Jóformán be sem rendezkedtek, amikor Mikes 1717. október 10-én hozzáfogott a Törökországi levelek írásához. Leveleit fiktiv, elképzelt nénjéhez írja Konstantinápolyba. „Édes néném! — kezdi első levelét. — Hála légyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejedelmünknek Istennek hála jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi.. E levelekben, amelyeket 41 éven át ir, elmeséli, megfesti, közel hozza eseményekben szegény életüket, egymásba forgó napjaikat. Nemcsak a bujdosókról ir, vannak benne elmélkedések, értekezések, tájleirások. anekdoták, jó tanácsok a selyemhernyó-tenyésztőknek, vélemények a nevelésről, oktatásról, stb. Akadnak néprajzi leírások, amelyeket francia művekből vett át a szerző. Mindezek azonban nem kisebbítik Mikes leveleinek őszinteségét, közvetlenségét, báját. Gondolatainak atomjait világérzése, s a változtathatatlanságban való megnyugvása tartja egybe. „Mikesre bizonyára hatott a janzenizmus, melynek Rákóczi Ferenc a híve volt, és amely Szent Ágoston nyomán az előre-elrendelés tanát akarta összhangba hozni a katolikus dogmával" — írja a levelekről Szerb Antal. Ezek a levelek tulajdonképpen Mikes álomvilágában kaptak életre; szomorúságát, reménytelenségét akarta kibeszélni, hogy nyoma maradjon a bujdosók életének, mintegy vigasztalásul, vigaszként a léleknek. E leveleskönyvet francia sugallatra, mintára irta. Mikes e naplóban kendőzetlenül tárulkozik ki. annál is inkább, mert érezte, tudta, hogy életében nem kerülhet idegen kezébe, hiszen meg sem mutatta senkinek. Éppen ezért olyan tiszták, mesterkéletlenek jellemábrázolásai, érzelmi megnyilatkozásai. Az utolsó, 207. levelet igy fejezi be; „Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős vol-MIKES KELEMEN Törökországi leveleiből Drinápo/y, 7. novembris 1717. így szeretem, édes néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet. De annyiban nem irigylem szerencséje, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti kéd, hogy nem láttam. Azt is elhiheti kéd, hogy nem kívánom úgy látni, valamint azok a kappan formában heréit emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitöl ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt. A szivbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nemcsak a gazdag házaknál lakik a jó házasság. Édes néném, tudom, hogy megcsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság. De ha szinte a kéd kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni. Hát nem jól mondom? Nem beszéllek hát a házasságról, úgyis itt attól kétszáz mélyföldnire vagyok. Azt kell hát kédnek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott. Majd két óráig beszélgetett az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta, mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a felesége egynéhány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok, mert ha olyan közéi volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit nem tudunk abban, amiért idejöttünk, de félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstben ne menjen, mert a török örömest megbékéllik, ha megverik. Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az Isten akaratjára kell hadní magunkot. ő hozott ide. hadd vezérelje ö is dolgunkot. De azt elhiszi-é kéd, hogy nehezen szokhatom ehhez az országhoz. Való, a törökök bennünket szeretnek; semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása sincsen. De az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához hijjon bennünket; bizony nincsen is az a nagyra vágyódásom, hogy valaki magához hijjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy finesa kávét, azután egykét szó után a hosszú hallgatás. Mikor pedig a füstölőt előhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kéd gyermekei, de azt kérdezni, hogy mint vagyon a kéd felesége, azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. Itt a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak éppen valamily haszonért. A' való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget, mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahhoz, akivel nem tudunk beszélni, mint akivel kimondhatjuk magunk gondolatiét. Még eddig, édes néném, igen-igen keve,set tudok törökül. Nem tudom, ezután mint lesz, de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, akit tudok, talám tudósabb nem leszek. Mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és igy nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok, hélje el már kéd, hogy ha kell-é ész három szót megtanulni és megtartani? Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokat és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papírosat nem kell kimélleni. Drinápo/y, 10. decembris 1717. Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem untuk magunkot, de igen közéi vagyunk hozzája, mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sik mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk. De a reménség igen-igen kezd fagyni bennünk. A' való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk, de ugyan csak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk. De mi lehet e i o
