A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-06 / 27. szám

Szükebb családunk a második nagy világégést aránylag szerencsésen megúszta : senkit se vittek el a frontra, mivel mindkét nagyapám túlkoros volt (az egyik a hatvanhoz, a másik a hetvenhez közel) fiuk pedig még nem volt katonaköteles. Jóval kevesebb szerencséjük volt azoknak a tejfalusiaknak, akik nem tértek vissza az oly szomorú hírnevet szerzett Don-kanyarból. Akiket negyedmillió társukkal együtt vagy másfélezer kilométernyire elhajtottak a szülőföldjüktől, ahol még jóformán puskaport sem szagoltak, csak a nagy hátraarc véghezvitele volt stratégiai feladatuk. A közelmúltban is csak suttogva lehetett róluk beszélni, a „hivatalos” vélemény szerint a legjobb esetben is megtévesztettek voltak, sokan egyenesen lefasisztázták őket. Pedig mégcsak harcba se keveredtek: szemtanúk igazolhatják, hogy a kegyetlen télben csonttá fagytak, miután megfelelő felszerelésről sem gondoskodtak azok, akik a törvény előtt is felelősek voltak értük. Emléktábla — ma még — nevüket nem őrzi. Kortársaik pontosan emlékeznek rájuk, a „muszáj-Herkulesekre", akik mellőlük dőltek ki a végtelen-hosszú hazavánszorgásban. Bartal Lörincre, Földes Józsefre. Horváth Ferencre, Kocsis Istvánra, Kricsek Sándorra, Laitmann Károlyra, Scheilinger Gusztávra, Strepka Miháfyra. Zöld Józsefre, akikért halottak napján gyertya ég a nagy fakeresztnél a tejfalusi temetőben. Legyen könnyű számukra a föld, amely befogadta őket.

Negyvennégy őszén, az emlékezetes elvetélt kiugrási kísérlet után a németek igaz barátságuk igazolásaképpen tartósan berendezkedtek a Magyar Királyságban (ahol ez idő tájt koronás fő helyett tengerész-kormányzó dirigált, miközben se királya, se tengere nem volt az országnak : megszállták elejétől a végéig. Hamarosan olyan dolgokba is kezdték beleütni az orrukat, ami végső soron nem rájuk tartozott. Például meglehetősen piszkálta a bögyüket, hogy miközben egyre fiatalabb — nem katonaköteles — korosztályokat vonultattak be a seregbe, adig szövetségesük tartotta magát a törvény előírásaihoz: a leventék otthon maradtak. A fiatalabb és esetleg kevésbé tájékozott olvasók kedvéért érdemes elmondani, hogy ezzel a szép, ősi magyar személynévből köznévvé vált szóval a már sor- de még nem katonaköteles fiatalembereket jelölték. E név első viselője Árpád fejedelem fia volt, aki a kilencedik század közepén a Dunán átkelve az Etelközből három csatában is legyőzte Simon bolgár fejedelmet (később aztán rosszul végezte: csatában esett el).

Talán attól való félelmükben, hogy ezek a fiatalok — esetleg a sarkukban

levő Vörös Hadsereg kötelékében — harcolhatnak ellenük, elhatározták, hogy Németországba szállítják őket. Nosza, gyorsan megegyeztek Szálasi „testvérrel", aki nemzetvezetői minőségben döntött az emberek sorsáról a királyság területén, hogy azonnal hozzáfognak a terv kivitelezéséhez. Csallóköz több falujára 1944 szilveszterén került sor: a délelőtt folyamán összeterelték az 1924—28-as korosztálybeli fiatalokat, hogy gyalogútnak indítsák őket, mintegy megtizedelve ezzel a lakosságot : Tejfaluról például több mint száz fiatalt vittek el, a lélekszám tizenkét százalékát. Még aznap átlépték (a szó szoros értelmében) Szlovákia határát (Somorjától kőhajításnyira), majd Pozsonypüspökin egy kissé kifújták magukat, ahol már több menetoszlop várt rájuk. Innen folytatódott a szilveszteri távgyaloglás Dévényújfaluba, ahol már úri mulatságban is részük lehetett: bevagonirozták őket, hogy a Marcheggig tartó húszkilométeres úton nehogy elfáradjanak. Németország határán mégse mehettek át az apostolok lován. E kis kitérő már iskolai tananyag: hat évvel korábban Ausztria népe „jobb" belátásra térvén az Anschluss keretén belül „önként" csatlakozott az ezeréves fennálásra tervezett Harmadik Birodalomhoz. Az éjszakát Marcheggben töltötték egy kiürített iskolában. Negyvenöt január elsején, Újév napján két határon túl, a harmadik országban az édes otthontól. Innen eztán gyors tempóban jóval messzebb kerültek: először Stuttgart elővárosába, majd innen szétszórták őket a szélrózsa minden irányába.

A háború utolsó hónapjaiban az egyik légitámadás a másikat érte. A tejfalusiak egy része — köztük apám is — a Berlin felé induló csoportba került. Az angol vadászgépek állandó támadásai tették igazán izgalmassá — és hátborzongatóvá — a vándorlást: boszorkányos ügyességei lavíroztak a levegőben, hogy egyre újabb sorozatot engedjenek a megriadt fiatalok közé. Még az erdő sem nyújtott hatékony védelmet ellenük : egy hüvelykes (2,54 mm) átmérőjű „flakkos" fedélzeti géppuskáik lövedéke embervastagságú fatörzsön is könnyedén áthatolt. A német katonák — híven neveltetésükhöz és poroszos szellemükhöz — minden fordulónál tűz alá vették a gépmadarakat, de az ördöngösen lavírozó RAF (Roy al Air Force) pilótákon nem tudtak kifogni: a számtalan bevetés során egyet sem tudtak „leszedni" belőlük.

Több mint négy hónapnyi vándorlás után az egyik este az Unteroffizier felsorakoztatta a fiatalokat, röviden felvázolta előttük a harci helyzetet, amelyeknek a lényege az volt, hogy a háborúnak vége, mehetnek isten hírével. A naptár május negyedikét mutatott. Apám két csölösztői és két keszthelyi társával elindult hazafelé. Hamarosan egy tanyára értek, ahol, mint kiderült, egy harcias kedvű SS-osztag tanyázott. Amikor erre rájöttek, lázas tanácskozásba kezdtek: Ha civilben meglátja őket az SS, azon minutumban főbe lövi. Gyorsan átöltöztek katona ruhába. Ekkor viszont egyikük eszé-14