A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-10 / 32. szám

, múltban is szerveztek a búvá- I. rok távoli országokba expedíci­ót. Talán a két Sri Lanka-i volt az, ami után Waltzer Iván doktor fejében megszületett az ötlet, hogy a legkö­zelebbi expedíciót a Vörös-tengerre kellene szervezni, amelynek élővilága talán a leggazdagabb. Igen ám, de a tapasztalat azt mu­tatta. hogy hajó nélkül — amely a búvárokat kiviszi a távolabbi szige­tekre és korallzátonyokra — nem le­het teljes értékű munkát végezni. Közvetlenül a tengerpartnak pedig nem olyan gazdag, tarka az állatvilá­ga, mint a nyílt tengeren lévő szige­tek körül. Erre a célra a helyszínen hajót bérelni számunkra megfizethe­tetlen. Ekkor született az a gondolat, hogy tengerjáró vitorláshajót kell épí­teni, és tapasztalt vitorlázókkal közö­sen kell megszervezni az akciót. Köz­ben vagy nyolc ev telt el a építésével és a dolgok úgy alakultak hogy el lehetett kezdeni a szervező munkát. Ekkorra Varsányi Jóska ha­jója már megtette az első tengeri útját. A terv szerint egy Tatra teher­gépjárműnek is részt kell majd venni az expedíción, amely a szárazföldön keresztül teszi meg az utat a Vörös­­tengerig. Ott a két csapat majd talál­kozna és együtt végeznek el a búvár­munkát. Az autónak azonkívül a to­vábbi felszerelést és az élelem egy részét is el kel! majd szállítania Afri­kába, mert a hajó nem tud mindent elvinni az öt hónapra tervezett útra. Az előkészületek majdnem két évig tartottak. Elsősorban ki kellett választani a résztvevőket. Jó vitorlá­zókra volt szükség, és olyan tapasz­talt búvárokra, akik a szakképzettség mellett a látott és átélt eseményeket film és fotók segítségével képesek dokumentálni. Egy nagyobb létszámú csapat szerveződött, amelyből a vé­gén kialakult az expedíció magja. Nem kis feladat volt a szükséges anyagi feltételek biztosítása. Közben tárgyalások folytak a külügyminisz­tériumon keresztül azoknak az orszá­goknak a nagykövetségeivel, ame­lyeket szerettünk volna meglátogat­ni. Nemcsak egy egyszerű turistaút­­ról volt szó, hanem szervezett búvár­expedícióról. Az ilyen tevékenység­hez — különösen a víz alatti filmezés­hez — mindenhol a világon külön engedély kell. Február elején végre elérkezett az a pillanat, amikor Vágsellyén elkezd­hettük a hajóba berakni a szükséges felszerelést és élelmiszert. Jól meg kellett gondolni azt, hogy mit vi­szünk magunkkal. Felesleges dolgo­kat ne rakjunk fel a hajóra, viszont semmilyen fontos holmi se marad­jon otthon. Tudatában voltunk an-Komáromban feltettük a vitorlást egy uszályra Jobb: a Utolso simítások az indulás akta Csehszlovák búvár- és vitorlásexpedíció i / •• < Galacban összeszereljük a vitorlást Búcsú Gáláétól nak, hogy nagy gondot okozna ké­sőbb, ha valami otthon maradna, mert pénzünk csak a legszüksége­sebb dolgokra volt. Az összes élel­met otthonról vittük az útra. A hajón nem kevés helyet foglalt el a búvár, fotós és filmes felszerelés. Amikor a hajót feltöltöttük, nehéz teherautóra tettük és elszállítottuk a komáromi kikötőbe. Itt egy uszályra raktuk, de nem indulhattunk el azonnal. Több mint egy hetet vártunk arra, hogy megemelkedjen némileg a Duna víz­állása. Egy alpesi kiadós eső után végre a Fatra tolóhajó segítségével útnak indulhattunk. Ekkor egy régi vágyam teljesülhetett, nevezetesen az, hogy végighajózhatom a Dunát. A Zuzana legénységének négy tagja utazott így a hajóval. A további há­rom emberrel Galacban kellett talál­kozni. Ók vonattal utaztak oda. Az út nyugalmas volt. Teherhajónk több helyen megállt, árut adott le és vett fel. A sűrű köd miatt több esetben vesztegeltünk lehorgonyozva. A sok uszályból összerakott egység olyan csendben haladt előre, hogy a ha­jónkban pihenve szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy állunk-e vagy haladunk. Napközben lényegé­ben nem volt mit tennünk, ezért elvégeztünk minden olyan munkát a hajó korúi, ami otthon eimaradt. A hajó belsejében nagyon magas volt a páratartalom, és hideg is volt. Emi­att sokat szenvedtünk. Előkerültek a meleg ruhák. Mindenünk átnedvese­dett. Ezért az élelmiszer egy részét átválogattuk és kiselejteztük a nyir­kos és penészes kenyeret, hagymát. Néhány száz kilogramm speciálisan csomagolt kenyeret vittünk ma­gunkkal. Garantálták a tartósságát, de ezeket a körülményeket nehezen állta. Ettől tartottunk a legjobban, ugyanis ekkor még nem tudtuk az életünket kenyér nélkül elképzelni. A Fatra kapitánya nagyon kedves volt hozzánk, de elmondhatom ezt a legénységről is. Megengedték, hogy a Fatran használhassuk a zuhanyt, es ott tartózkodhattunk a tágas ha­jón. Minden kényelmünk megvolt. Tudtuk jól, ha majd Galacban vízre tesszük a hajót, nehezebbre fordul a sorsunk. Hosszú időre le kell monda­nunk a kényelemről, mert a kis ha­jón életünk pár négyzetméternyi tér­ségre korlátozódik csupán. 1990. február 28-án érkeztünk meg Galacba. A kikötő mólóján már a barátaink vártak. Féltettük őket, ekkor még Romániában viharos volt a helyzet, de különösebb problémá­juk nem volt. A kikötő nagy daruja kitette a vízre a Zuzanát és mi neki­láttunk, hogy felszereljük az árboco­kat és a kötélzetet. Közben elbú­csúztunk barátainktól a Fatra hajón, es ettől a pillanattól kezdve teljesen magunkra voltunk utalva. Kelleme­sen meglepődtünk azon, hogy a ro­mán kikötői munkások önzetlenül es nagy barátsággal segítettek. így aztán két nap alatt elkészültünk a munkánkkal. Elindultunk a hosszú útra. Időnye­rés céljából természetesen motor­meghajtással hajóztuk le az utat Gá­láétól Szulináig. Közben megcsodál­tuk a Duna deltáját. A vitorlákat csak a tengeren akartuk kibontani. Átéltünk egy viharos napot is. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez csupán az „előszele" annak a nagy viharnak, amely mindjárt az első nap „foga­dott” bennünket a Fekete-tengeren. CSUKÁS LÁSZLÓ (a szerző felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents