A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Azt —~= akartam, hogy vege „Mi vagyok én a legtöbb ember szemében? Nulla. Csodabogár, vagy legalábbis kellemetlen fickó, aki sohase fogja megtalálni helyét a társadalomban. Egyszóval, kicsit kevesebb a semminél.” — Vincent már Párizsba érkezése előtt tisztában volt azzal, hogy öntörvényű, a saját útját járó művészként aligha lesz más, mint a kifogástalan öltönyöket viselők társadalmának kitaszítottja. Elszántságát ez a tény nem befolyásolja: „A szivemnek egy darabját teszem a rajzaimba, úgy akarok rajzolni, hogy az emberek felfigyeljenek rá" — olvashatjuk egy másik, jóval párizsi utazása előtt Íródott levelében. A festészet fővárosába érve elszántsága csak növekszik; itt vannak társai, a művészet új útjait kereső, ugyancsak a nyomorral küszködő, még névtelen holnapi nagyok: Gauguin, Seurat, Cézanne, Toulouse-Lautrec; győzedelmesen lezajlott az impresszionizmus forradalma, a világ minden részéből ide sereglenek a tanulni vágyó művészek. Vincent számára Párizs olyan, mint egy újonnan felfedezett sziget, melyet sürgősen birtokba kell venni. Megismerkedik az impresszionisták müveivel, törekvéseikkel és módszereikkel, s hatásukra festői világa gyökeresen megváltozik: képein különös intenzitású, ragyogó és tiszta színek tűnnek fel, mindenütt szétárad a napfény. Szinpompás virágcsendéletek kerülnek ki műhelyéből, megfesti a kis falunak látszó Montmartre-ot, a nagyváros utcáit, házait, a vendéglőt, ahol barátaival a „művészek italát", az abszintot itta, s a jóságos festékkereskedöt, Tanguy apót, aki ingyen is adott a művészeknek festéket, s vállalta eladhatatlan képeik árusítását. Két év sem telik el azonban, s Van Gogh úgy érzi, Párizs már nem szolgálhat számára új tanulságokkal, nem nyújt több élményt. Délre vágyik, ahol több a napfény, ahol izzik az égbolt s lángolnak a színek. 1888 februárjában elhagyja a fővárost, s egy Provence-i kisvárosba, Arles-ba költözik. Különös álmot dajkálgat: reméli, hogy itt majd létrehozhatja a festők telepét, a Dél Műhelyét, ahol a modern művészet úttörői együtt dolgozhatnak, segíthetik egymást. Arles-től el van ragadtatva: megszállottként festi az ezer színben pompázó tájat, a csodálatos szépségű virágokat, az áttetsző, fénylő eget. az aranysárgán és fehéren izzó napot. Fedetlen fővel, éhséggel, szomjúsággal nem törődve, önpusztító szenvedéllyel dolgozik, egyre nagyobb izgalom keríti hatalmába. Októberben — Vincent unszolásának engedve — megérkezik Gauguin menekülésszerüen távozik Arles-ből, Vincentet pedig kórházba viszik. Mire odaérnek vele, a festő ön- és közveszélyes dühöngő őrültté változik. Ciprusok és csillagok „Oh, barátaim, nekünk, meghibbant agyúaknak, ugye, mégiscsak van szemünk? Sajnos, a természet állati mivoltunkon kárpótolja magát, és testünk siralmas, nem egyszer súlyos teher.” — Van Gogh írta e látnoki szavakat festő társának, Émile Bernard-nak, hónapokkal az arles-i krízis előtt. Vincent a drámai decemberi napok után rövidesen rendbe jött. ám két újabb roham arra kényszerítette, hogy önként bevonuljon az Arles közelében lévő Saint- Rémy elmegyógyintézetébe. Az elhatalmasodó szkizofrénia időről időre újra rátör: téveszmék üldözik, hallucinációi vannak, tehetetlenül vergődik, dühöng az önkívület sötét poklában. Élete már nem más, mint harc az őrülettel, azaz harc az időért: a meggyötört lélek nem adja fel a küzdelmet, a tiszta öntudat napjait és heteit ismét i. „A legfon-------— OO I megfeszített munka tölti ki. legyen... 2. uguin, de a két eltérő jellemű s a festészet kérdéseiben egymással szemben álló művész együttélése egyre hangosabb veszekedésektől terhes. Van Gogh „fékevesztett alkotókedve" szinte önkívületté fokozódik („Munkalázam van, szakadatlanul dolgoznom kell" — írja öccsének), a perzselő hőség, az idegborzoló tengeri szél, a misztrál csak növeli a benne lévő rettenetes feszültséget. Itt és ekkor, a téboly szakadékénak szélén születnek meg élete főművei, köztük az élet apoteózisaként megfestett Magvető, melyen a napfény tüzözönként árad a földre s lángra gyújtja az egész tájat; az őszi táj színorgiáját elénk varázsló Vörös szőlő; az Éjszakai kávéház („Kávéházi képemen igyekeztem kifejezni, hogy a kávéház olyan hely, ahol az ember tönkremehet, megörülhet és bűntényt követhet el" — írta a képről Theonak); ekkor kerül ki ecsetje alól a legkedvesebb virágai szépségét hasonlíthatatlan kifejező erővel megjelenítő Napraforgók-sorozat. Van Gogh a hatás érdekében eltúlozza a színeket, megváltoztatja a formákat, látnoki tekintettel a dolgok legmélyére hatol, modelljei, tájai, virágai lelkét fejezi ki — Így lesz az expresszionizmus legfontosabb előfutárává, voltaképpeni megteremtőjévé. Életműve a modern festészet kimeríthetetlen kútforrásává válik. Vincentnek — természetesen — erről legfeljebb csak sejtelmei vannak. 1888. december 23-án az egyik arlesi utcán borotvával támad Gauguinra, majd hazatér, s levágja a bal fülét. Miután üggyel-bajjal elállitja a vérzést és beköti a sebet, a levágott fület elviszi a nyilvánosházba, s megajándékozza vele a lányt, akihez járni szokott. Gatosabb, hogy időt ne veszítsek" — írja Saint-Rémyböl Theonak, s újra meg újra kézbe veszi a palettáját. Ha lehet, még jobban elmélyed a természetben, még élesebb szemmel hatol a felszín mögé. Olajfákat fest és ciprusokat; fényben fürdő, békés ligetet, a távolban kék hegyekkel s a magasban vakító nappal; megfesti az elmegyógyintézet parkját s az éjszakai égbolt csillagait. De mennyire megváltozott világ ez! Az olajfák szinte görcsbe csavarodva nyújtogatják ágaikat az ég felé, s körülöttük, úgy tűnik, hullámzik, reng a föld; a felmagasodó ciprusok mintha elviselhetetlen kínoktól rándulnának össze; a szeszélyesen kígyózó, kanyargó vonalak, az eltorzult formák minden szóbeli vallomásnál kifejezőbben tanúskodnak a festő névtelen kínjairól. Vessünk egy pillantást az Út ciprusokkal című képre, vagy a Csillagos éj re: az expresszionizmus legtökéletesebb alkotásai közül valók. A vonagló táj fölött örvénylik az égbolt, a csillagok szédült táncot lejtenek, a fájdalom sötét lángjaiként lobognak a ciprusok. Az apokalipszis előtti utolsó óra lehet ilyen. Vincent sejtette, hogy az utolsó óra közeledik. Napfogyatkozás „Azt hiszem, jobb dolog gyermeket nevelni, mint minden idegünket feláldozni a képekért. De mit lehet tenni?" — sóhajt fel a festő utolsó előtti, öcscséhez intézett levelében. A levelet már egy Párizs melletti kis faluban, Auvers-sur-Oise-ban irja; a saint - rémy-i elmegyógyintézetet 1890 májusában elhagyta: a környezet, a légkör egyre elviselhetetlenebb volt számára. s mivel új roham már hosszabb ideje nem jelentkezett, bízni kezdett a gyógyulás lehetőségében. Auvers-ben a művészek pártfogójaként ismert Gachet doktor diszkrét felügyelete alatt újra munkához látott; vásznain megörökítette a falut és lakóit, a környéken elterülő végtelen búzaföldeket. A béke napjai azonban nem tartanak sokáig: Gachet doktortól Vincent megtudja, hogy egy újabb roham következtében végleg elborulhat az agya; a gondolat, hogy magatehetetlen tábolyultként, a sárga ház rácsai mögött élne tovább, borzadállyal tölti el. Öccse miatti lelkiismeretfurdalása is napról napra nö: hosszú évek óta Theo pénzéből élt, s eladhatatlan műveivel képtelen volt bármit is visszafizetni az adósságából, ráadásul úgy érzi, fivérének s családjának mindinkább terhére van. Már idézett, utolsó előtti levelében említ egy képet, mellyel megpróbálta kifejezni „a szomorúságot és a legnagyobb magányt". Ez a festmény az utolsó üzenete, búcsúja a világtól: Varjak a búzaföld felett. Baljóslatú, fekete madarak keringenek a szélben hullámzó búzatáblák fölött; nyomasztóan sötét, súlyos égbolt valósággal rászakad a tájra. Azelőtt az utak a horizontig szaladtak: itt ismeretlen messzeségben vesznek el, s elveszik a láthatár is. Elvégeztetett. Július 27-én délután Vincent kiballagott a falu környéki mezökre. Csendes, napsütéses vasárnap volt, s a vidék néptelen; a festő fel-alá járkált, mint aki maga sem tudja, mit akar. Egy paraszttal találkozott csupán, aki hallotta, amint ezt mormolta maga elé: „Hiszen ez lehetetlen! Lehetetlen!" Már közeledett az alkony, amikor Vincent a szántóföldre ért. Megállt, s egy pisztolyt vett elő. A fegyver csövét a szive felé irányította és meghúzta a ravaszt. A festő eltévesztette a célt. Este magához tért ájulatából és szálláshelyére vánszorgott. A rémülten hozzá siető Gachet doktornak bevallotta szándékát, aztán elhallgatott. Némán pipázott egész éjszaka. Másnap meg érkezett az öccse; sokáig beszélgettek a múltról, s Vincent csak mellékesen jegyezte meg: „Azt akartam, hogy vége legyen." Akarata július 29-én hajnalban beteljesedett. Röviddel a halála után a helyi lapban néhány soros hír jelent meg: „Vasárnap. július 27-én egy bizonyos Van Gogh nevű, 37 éves, holland állampolgárságú festőművész Auvers felé haladva, a földeken revolverrel magára lőtt, s mivel csak megsebesült, visszatért szobájába, ahol két nap múlva meghalt." Ez volt a hivatalos Franciaország gyászbeszéde Vincent fölött. De hát mit számítanak ilyenkor a szavak? Ami történt, azon nem változtathatott semmi : a festő megtette a lépést, amelyre az a magányos, megtört öreg ember készült, akit egy 1889-ben született képén láthatunk: átlépte az örökkévalóság küszöbét. G KOVÁCS LÁSZLÓ
