A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA tokát, vacsora után pedig szótlanul, fáradtan dűltek le kis szobájukban a legénykék. A nyomasztó hallgatást alig bírták elviselni, most már jobb szerették volna, ha kitör a vihar, vagy valami veszedelem zuhan a nyakukba. Éjszaka mégis történt valami. A kis szöszke koponya végigálmodta még egyszer mindazt, ami délután történt vele, és álmában felzokogott fájdalmasan, hosszasan. Az édesanyja riadtan hajolt feléje, remegve ölelte a szívére. — Mi az, édes kislányom? Mi fáj? A gyermek ébredezett álmából, a fejét rázta. és összeszoritott egérfogain át suttogta: — Nem bántottak ... A ború, amely a bosszúállás utáni este feküdt a fiúk szivére, másnap is ott terjengett észrevétlenül. Nem Ízlett nekik a játék, és idegenkedve, hűvös érzéssel igyekeztek magukat távol tartani a kislánytól. A szöszke koponyában is furcsa gondolatok bizsereghettek, mert a gyermek sem kereste a fiúk társaságát. így tartott ez vagy három napig. Akkor délután végleg elvonult a parányi leány. Előbb a babáival, a rongyaival játszadozott, gyöngéden szólongatta a csutkából készült parasztbabát, aztán ezt is abbahagyta, és behúzódott a dívány sarkába. Ott találták meg a homályban sápadtan, amint dideregve kucorgott, mint egy kis fészekből lebukott madárfióka. A fiúk mit sem tudtak erről. Negyednap és ötödnap már elpárolgott felőlük a különös, nyomasztó érzelem. És egy hét múlva, mikor hirtelen zápor szakadt a kertre, tombolva, kitörő ordítozással folytatták a szobában a tolvaj-zsandár című játékot. Nem is jutott eszükbe, hogy a kislányt nem látták már tegnap óta. Amint éppen a nagy díványt ostromolták, kinyílt mögöttük az ajtó, megcsendült az édesapjuk kemény hangja: — Gyerekek, csend legyen! Marika beteg ... * És két perc múlva megint nyílt az ajtó. Édesanyjuk állott előttük kisírt szemmel. Megsimogatta lágy kezével a nyírt koponyákat, halkan mondta: — Viselkedjetek szépen, fiacskáim, legyetek jók, mert Marika nagyon ... nagyon beteg. A legények megdöbbenve, riadtan nézegettek egymásra. És ettől a naptól kezdve különös élet folyt az egész házban, még a fiúk szobájában is. Felnőttek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek, orvosok jöttek-mentek. Az ebédek és vacsorák nyomasztó csöndben múltak el. a fiúkkal úgyszólván senki se törődött. A nyírott koponyájú legények hálószobájában pedig éjfélig is eltartott sokszor a tanácskozás. Ott ültek mind a hárman a sötétben vagy a holdfényben, és tökéletes egytértésben tanakodtak: a legidősebb tervekkel állott elő, a középső kibővítette a terveket, a kis máléképü pedig mindent helyeselt. Hogy mit határoztak ilyenkor, azt senki sem tudhatta meg soha. De a kis beteg ágya körül a legrejtelmesebb dolgok történtek naponkint: a paplan és a párna alatt csodálatos holmikat találtak az orvosok és a szülök. Legelőször is egy pici piros labdát, amelyet eddig senki se látott a felnőttek közül. Aztán egy gumipuskát, amilyent csak a fiúk szoktak használni. Majd két marék cifra gombot, virágot és színes kavicsokat. Egy ízben két sárga szájú, pucér verebet szorított keblére odaadó szeretettel a lázas beteg. Máskor meg egy skatulyát tartott a füléhez a kislány, és lázán át is feszülten figyelte, mint küzd a papírbörtönében egy óriási szarvasbogár ... Az öreg doktor mosolyogva nézegette mindezen csodálatos dolgokat. — Ejnye — mondta —. hogy kerülnek ezek ide? — Biztosan ezek a fickók csempészik be — felelt az apa —, majd szólok nekik. — Eh — intett a kezével az orvos —, hagyni kell. És az édesanya könnyezve látta ezt a mozdulatot. >-■ — Hagyjuk őket — könyörgött —, hiszen olyan boldog a szentem, olyan boldogan aludt a múltkor is a verebekkel. Egy fekete éjszaka a paplan alatt szundítottak már a fiúk. És ekkor egyszerre furcsa zaj hallatszott a nagyszoba felöl. A máléképü kisfiú, aki éppen rosszat álmodott és fölébredt, kidugta nyírott koponyáját a paplan alól. Fölfigyelt, dobbanó szive hallgatózott, aztán, mert nagyon félt, halkan költögetni kezdte a másik kettőt: — Pszt! Pszt! — mondta. — Fiúk! Fiúk!. . . nem hallják .. . Az idősebbek is fölneszeitek, szorongó szívvel hallgatóztak, de nem szóltak egy szót se. A kicsi egyre jobban félt, hát ismét megszólalt: — Hallják?... Olyan, mintha ugatnának ... A kilencéves megvetéssel, komoran mondta: — Valaki sír... A középső megtoldotta: — A nagyszobában ... Percekig hallgatták a szívbe markoló hangot. Aztán a legnagyobb fölkelt, az ajtó felé indult. A középső is kiugrott az ágyból, és a kicsi is követte őket. Lassan, lábujjhegyen áthaladtak az ebédlőn, az előszobán, és megállották a nagyszoba előtt. Fülüket odaszoritották az ajtóhoz, úgy hallgatóztak. A fölcsukló zokogás még egyre hallatszott. A legidősebb sírásra készen suttogta: — Anyuka sir. . . A másik kettő dideregve bólogatott, a középső éppen mondani akart valamit. De ugyanebben az időben kipattant az ajtó, és a félhomályos szoba küszöbén megjelent a gyermekek apja. A fiúk mezítláb, hosszú hálóingben, riadtan álltak, és a magas férfi is megdöbbenve nézett végig rajtuk. Aztán kézen fogta őket, és odavezette a kis ágyhoz, amelyen fehér túliéi volt letakarva egy kis alak, és amely előtt térdre borulva zokogott az édesanya. A magas férfi megérintette a fájdalmában elmerült asszony vállát. A fiúk égő szemmel, kétségbeesve tekintettek a tülltakaróra, és azt hitték, hogy most mindennek vége lesz. Kábultan adták át magukat édesanyjuknak, aki felzokogott, mikor megpillantotta őket, és könnyeivel öntözte arcukat. Szédülve nézték a sok orvosságosüveget, a földre hullott kis piros labdát, szinte álomban érezték magukat, nem akartak hinni a szemüknek: szigorú apjuk is sírt. Csak odabent, kis szobájukban tértek magukhoz. A zokogás elnémult, a csend halálos lett, és hűvösebb is volt. Felülve hallgatták mind a hárman. Fejük még zúgott egy kicsit, szívük nyugtalanul dobogott, és érezték az ingükön édesanyjuk kihűlt könnyeit. De azért tisztán és egyszerre, mintha összebeszéltek volna, mind a hárman egy jelenetet láttak maguk előtt. Látták, amint ott áll a kis kopasz a kerítésnek dűlve, amint megrebben a szem rémülten, és amint fülecskéi még kajlábbak lesznek. A cigányképü, aki konok, kemény legény volt, mély csodálatot érzett iránta. — Nem sírt — mondta csöndesen —, emlékszenek, csak a fogát szorította ... A legidősebb lehajtotta a fejét, és lelkiismerete titkon ébredő vádaskodásával gondolt az olvasókönyve egy sorára: — Nemes lélek volt — mondta —, bizony ... A máléképü kicsi előtt minden összezavarodott. Csak azt érezte, hogy a torkát, nyakát, mellét, szivét úgy bicskázza valami, mint a boszorkány cséplőgépje, amelyet csupa nagy késből csináltak. Belefogózott ágya hálójába. — Bizony — mondta ő is, és zokogott. — Bizony isten ... 1918 KULCSÁR FERENC SZÜLETTEM SZENTESEN Születtem Szentesen: anyám, a szent, oson vélem a vérző hold alatt, suttogva imát, s holtakat idézve — édes véremet: méhe magvát, kit fény temet. Esküszöm ősz főkre, zsoltáros ős fákra: ima kél minden dűlőre — nem válnak bennem mólóra. Molyva, Zsidócsernyő, balladáid felhő hömpölygeti felém gyakorta és újra: mormolgatom őket Istentől feldúlva. Csorna- és virág rét fölött hajlik hétrét a miljom tűző ég, s fölzeng ezer ág az Óperencián túl, hol Bótava zöldell-jajdul. Zöldell-jajdul szivem, s halk angyal: száll szavam a Kígyóson keresztül, hol lángoló kereszt áll, s csönd villáma csendül. Dénestava — apám szava, apám szíve volt: verítéke folyt az égi máglya alatt, görnyedve a dűlőn, reményben is dűlőn. Csukás, Szénégető: őrzik gyökerek, fények, erezeteiben égek égigérő fáknak, ezeréves holtak eleven szivembe látnak. Abaháza, Láz, dérverte angyalok a lucskos földeken, nem sejtem, mily okon énekük énekem, gyűlt arccal űzve a legeslegfőbbre — múltra: eljövőre. Születtem Szentesen: anyám, a szent, oson vélem a vérző hold alatt, suttogva imát, s holtakat idézve — édes véremet: méhe magvát, kit fény temet. 13
