A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
Magyar égtájak ^RaüKBS ßßflBiE TÖRÖK GYULA Az asztal végén négy gömbölyű fejű gyermek szürcsölte a levest. Kopaszra voltak nyírva valamennyien, és a legfiatalabbat, a kislányt, csak nyakfodra és pici fülbevalója különböztette meg a három idősebb fiútól. A fiúk lehajtott fejjel, de azért fürkésző tekintettel, szertenézve kanalaztak, a parányi kislány pedig a felnőtteket figyelte a tányérja fölött. És mikor látta, hogy az asztalfő elöl senki se néz erre, mert a nagyok valami beszédbe melegedtek, halkan odaszólt az egyik bátyjához: — Adjátok nekem a kis piros labdát. A legidősebb fiú. aki most taposta kilencedik esztendejének utolsó napjait, lenyelt egy kanál levest, és zordonan megrázta a fejét. A nyírott fejű kislány világoskék szeme megrebbent, apró vörös keze elejtette a kanalat. De azért nem nyugodott bele sorsába: a kis piros labdát szíve egész forróságával óhajtotta. Odafordult hát középső bátyjához, akinek dióbarna szeme és morcos cigánypofácskája volt.' — Mondja neki, hogy adja ide a kis piros labdát — suttogta feléje esengve. A válasz újabb kegyetlen fejrázás volt. A kis kék szemű próbát tett még egypárszor, aztán keserű szívvel, keblében a kielégitetlen vágyakozás szomjúságával, elborulva hajtotta le a fejét. Néhány pillanatig egy kis csillagot nézegetett az abroszon, majd élesen, fájdalmasan és vádlóan fölhangzott vékonyka sírása. Az egész asztal meglepődve tekintett feléje. A szigorú képű édesapa, aki még maga előtt is titkolta, mennyire remeg a szive ezért a furcsa kis szőke lányért, fölvillanó tekintettel kérdezte: — Mi bajod, kislányom, miért sírsz? A gyermek szívén átcikázott ez a hang, mint valami meleg biztatás, és mikor másodszor is megismétlődött a kérdés, teljes biztonsággal, de azért panaszosan sírta: — A fiúk mindig rugdosnak! A három fiú riadtan nézett össze. Védtelenül, megdöbbenve néztek az asszonyi ravaszság e túl korai, zsenge hajtására: ma még kisujjukkal sem értek a húgukhoz. És hogy keserűségük még teljesebb legyen, az ítélet elhangzott felettük, mielőtt fölemelhették volna szavukat: — Haszontalan fickók — korholta őket az apjuk —, hát már sohasem nyughattok attól a kislánytól? Nem kaptok tésztát, és ebéd után bezárlak mind a hármatokat ... A fiúk nem feleltek, összeszorított fogakkal, lehajtott fejjel, konokul meredtek az asztal alá. És a kislány még fájdalmasabban I a fülecskéjét. Nem erősen, csak hogy még inkább éreztesse vele a hatalmát. A kicsi nem jajdult, még jobban összeszorította a fogait. Most a cigányképü fiú közeledett hozzája. — Sohase lesz a magáé a labda — mondta, és kemény barackot nyomott a kis szöszke koponyájára. — Szégyellje magát. A szöszke koponya úgy érezte, hogy körömmel kellene nekiugrani az öccsének; ezzel a kis maflával elbírna, biztosan elbírna. De aztán mégiscsak mozdulatlan maradt. Tejfogait megcsikorgatta, némán, szárazon izzó szemmel nézte, mint fordulnak meg sirt: hiábavaló volt a bosszúállás, a kis piros labdát nem szoríthatta a szivére. Hogy mit beszéltek a fiúk a délutáni áristomban, senki sem tudhatta, mert elvonulva, a hűvös iroda zugába húzódva halkan suttogtak. Édesanyjuk, aki becsempészte hozzájuk a déli tésztamaradékot, megkérdezte, hogy min tanakodnak. De nem feleltek neki sem, csak összenéztek és nevettek. Másnapra elcsöndesült minden, és a fiúk, mintha örökre feledték volna a múlt napi igaztalan szenvedéseket, vidáman, könnyű szívvel ficánkoltak az udvaron. Vesszőparipára ültek, vékony suhogóval csapkodták a lábuk szárát, nyerítést utánozva indultak meg valamerre. A kis kopasz fejű leány ott őgyelgett körülöttük; eleinte gyanakodva kémlelte, hogy nem haragszanak-e rája. De mikor feléje sem néztek, mikor látta, milyen vidáman ugrándoznak, útra készülnek, elfogta a vágy, hogy velük mehessen. — Hová mennek? — kérdezte a legkisebbik, piros szájú, máléképű fiútól, mert érezte, hogy ez áll hozzá a legközelebb. A kis máléképű. aki télen át néha babázni is szokott testvérével, félvállról felelte: — Az alsó kertbe! És még néhányat suhintva a vékony pálcákkal, a fiúk kényesen ficánkolva ellovagoltak. A parányi leány nem tudott ellenállni a vágyainak. — Én is megyek! Én is megyek! — kiáltotta esdve, és már meg is indult utánuk. A vágtatók kényesen rántották meg a nadrágkantárt, összenéztek ravaszul, és meglassították könnyű repülésüket. A kis kopasz fejű bizalmatlanul forgatta szemeit, furcsán hegyezte szétálló fülecskéit erre a nagy engedékenységre, de azért nem tudott visszafordulni. Ott poroszkált a fiúk nyomában, el-elmaradozva, ismét utolérve őket, lihegve és kedvesen, mint egy kis fehér kutyus. Már elhagyták az ápolt, hüs kerti utukat, elmaradoztak mellettük a gyümölcsfák, és az alsó kert mezsgyéin haladtak szép sorban. Hátul a parányi kislány lába bukdácsolt. Lassanként beértek a kukoricásba, a kardlevelek suhogva csapódtak össze mögöttük, aztán egyszerre csak ott állott előttük a külső sövény, amelyen át a szabad mezőre látni. A kislány lihegve hajolt le a játékos kedvtől elragadtatva. — Fiúk, fiúk — kiáltotta — ni. milyen nagy csiga! Mikor megfordult, és fölmutatta a csigát, egy pillanat alatt rémületté dermedt a jókedve. Világoskék szemén lila árnyék sötétlett át, kajla fülecskéi még inkább szétállottak. A fiúk, akik az imént még ügyet sem vetettek rá, és oly vidámak voltak, zordonan, szigorúan meredtek reája, mint valamely rögtönitélő bíróság tagjai. A rettenet és a kiszolgáltatottság vigasztalansága egészen hatalmába ejtette, de azért nem sírt, nem tudta, hogy messze-messze vannak védőitől, és hangja százszor elveszne a nagy távolságban. Odatámaszkodott hát a sövénynek, és várta sora beteljesülését. Percekig néztek farkasszemet, aztán megszólalt a legidősebb fiú: — Hát tegnap miért árulkodott — kérdezte ünnepélyes hangon —, mikor mi nem is bántottuk? ... A kislány összeszorította a fogait, konokul szembenézett a hatalmasokkal. A legidősebb folytatta: — A kis piros labdáért volt az egész, ugye? Hanem most már azért se kapja meg! Azzal odalépett a húgához, és meghúzta kínzói, mint viharzanak el nevetve a kert felé. Szeretett volna megint sírni, de nem tudott. Megindult hát a keskeny mezsgyén poroszkálva, sokszor elbámészkodva, és nemsokára beért a gyümölcsösbe. A fiúk lesték, a bokrok mögé húzódva figyelték, mit csinál, sírni fog-e. nem rohan-e az udvar felé beárulni őket. De most az egyszer csalódtak. A gyermek csöndesen lépegetett a ribizlibokrok között, néha a vállait vonogatta, ahogy a cselédlányok szokták, ha szidják őket. Aztán érett szőlőszemeket csipegetett, és végül éretlen, vékony kis fejhangján énekelni kezdett ... Késő este szorongó szívvel ült a három fiú a vacsorához. Mindenre el voltak készülve, biztosan vették, hogy most mindent elmond a kicsi. Hanem a kicsi hallgatott, szelíd arccal, csöndesen evett. És ez annyira megdöbbentette, furcsa idegenséggel érintette a három bosszúállót, hogy az éles kis fehér fogai kedvetlenül ropogtatták a csirkecson-12
