A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Színházi élet Moszkvában a Hírlap hasábjain minduntalan egy veres fonalat, a forradalomra való izgatást vél felfedezni, ugyanakkor a saját korábbi műveinek hasonló szellemét feladni látszik. Nyugotfí végkövetkeztetése: feledni kell A Kelet népe leckéit s hűnek maradni a Stádiumban lefektetett elvekhez! Túlzásai, szubjektivitása ellenére is Nyugotfi-Pongrácz röpirata értékes dokumentuma a Kossuth—Széchenyi vitának. Ezért is meglepő, hogy 1983-ig — ekkor jelent meg Varga János Kereszttűzben a Pesti Hírlap c. könyve — senki sem foglalkozott érdemben A' „KELET NÉPE** FELNYITOTTA SZEMEIT, R »; y KTÜOOTITHAK. PIKSTEN. KIADJA UM KKN.VST nt SZT.U ■ •49. Portgrácz röpiratával. Az pedig kétszeresen is meglepő, hogy Varga könyvét — mely részletesen elemzi Pongrácz vitairatát is — három év múlva követő ,A Felelet és más vitairatok Széchenyi István A Kelet népe c. könyvére" (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986) úgy jelenteti meg reprint formában Nyugotfi írását, hogy egy szóval sem tesz említést Nyugotfi kilétéről! Valószínű, hogy Pongrácz 1841 -es e Pesti Hírlap melletti bátor kiállását is „honorálja" majd Kossuth 1848 szeptemberében, amikor Pongráczot az általa irányított pénzügyminisztériumba nevezteti ki. Pongrácz titkáregységes álláspontjának kinyilvánítása, röviden programja. A plénum és a pluralizmus is gyakori szavak a politikával foglalkozó sajtó hasábjain. A latin eredetű plénum szó valamely párt vagy egyéb szervezet választott vezető testületének teljes ülését jelenti. A plus-pluris latin határozatlan számnévből keletkezett szó a pluralizmus. A plus többet, a pluralizmus pedig általában többpártrendszert jelent. No és mit jelent tulajdonképpen a sokat emlegetett politika szó? Két jelentése is van: 1. államtudomány, 2. valamely állam uralkodó osztályának (osztályainak) az ország kormányzásában követett irányzata. A populáció latin eredetű szó a populus, azaz nép szóból keletkezett. Jelentése: népesség, lakosság. A gyakran előforduló progresszív szó egy általunk már ismert szónak, a konzervativnek az ellentéte. Aki tehát progresszív elveket vall, az haladó, élenjáró elveket vall. Hazánkban — sajnos — a sága azonban igencsak rövid életű: a karácsonyi ünnepek után már nem tud visszajutni a közben Debrecenbe menekült minisztériumhoz. A szabadságharc leverése után az egykori Kossuth-levelező is teljesen visszavonul a közélettől. A Hont megyében is uralomra került császárhű erők jól emlékeznek arra, hogy 1848 forradalmi napjaiban Pongrácz fogalmazta meg azt a megyei végzést, melynek értelmében „az ipolysági só-, s postahivatalokon látható ausztriai császári sasok és idegen színek ... azonnal levétessenek". S emlékeznek arra is, hogy Pongrácz adta ki azt a Honti Krónikának nevezett újságot 1848 júniusában, melyben többek közt azt írja: ......némellyik ember nem akarván, hogy mindenki fia megtudja ujságombul, hogy mi történik a vármegyén". Nos, e „némellyik" ember tesz róla, hogy az egykori Kossuth-rajongó a Bach-korszakban ne juthasson közéleti szerephez. 1853-ban még megyéjét is elhagyja, uradalmi főtiszt lesz Bihar megyében. Esztergomi kitérő után — ahol 1863-ban megindítja az „Esztergomi Újságot — tér vissza megyéjébe, ahol az alkotmányos élet megújulása után ismét aktiv szereplője lesz a közéletnek. Előbb a megye főjegyzője, majd őszülő fejjel Hont alispánja lesz. Ilyen minőségében sokat tesz a megyeszékhely s környéke felvirágoztatásában: sétateret létesít, bevezetteti a közvilágítást, mecénása az ipolysági „műkedvelői színtársulatnak", jelentősen hozzájárul a polgári „leánynövelde", ill. az ipolysági kisdedóvó megnyitásához. Valóra váltja ifjúkori álmát: a közeli Drégely vár hősének, Szondi Györgynek emlékművet állíttat. S nem rajta múlik, hogy másik dédelgetett terve, egy Hont megyei újság megjelentetése, csak halála után kerül megvalósításra. Az Írással, irodalommal való kapcsolatát élete végéig ápolta. Utolsó könyve, a Szemelvények egy régi táblaírónak hátrahagyott dolgozataiból, 1989-ben jelenik meg, 1899. augusztus 10-én pedig örökre bezárul életének könyve is. Pongrácz Lajos életútjának reformkori szakasza jelentőségében mindenképpen túlnő egykori megyéje határain. S ha emléktábla (még) nem is, de e kis megemlékezés odahelyezhető a felsötúri „zöld halom" vadvirágai közé. Dr. KISS LÁSZLÓ második világháború idején ismert szó volt a protektorátus, hiszen a cseh és morva országrészeket a németek megszállták, ez volt a Cseh—Morva Protektorátus. A szó magyar jelentése: valamely államnak egy másik állam felett gyakorolt, annak függetlenségét csorbító védnöksége. A sajtóban gyakran olvasható protokoll szónak két jelentése is van: 1. nemzetközi tárgyalások alkalmával a tárgyalások eredményét rögzítő, mindegyik fél által aláirt okmány, 2. a diplomáciai képviselők egymással való hivatalos érintkezését rögzítő szabályok összessége. „A radikálisok purifikációira törekszenek” — olvashatjuk az újságban. A radikális szó jelentése: gyökeres, mélyreható, végleges megoldásra törő. A purifikáció pedig tisztogatást, a közéleti erkölcs érvényesítésére való törekvést jelenti. (Folytatjuk) SÁGI TÓTH TIBOR Két-három évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy a stúdiószínházak élénkebbé, egészségesebbé tehetik a szovjet főváros színházi életét, alternatívái lehetnek a megcsontosodott professzionális színházaknak, kihívást jelenthetnek az elavult színházi rendszer számára. Ezek a remények azonban — ma már egyre nyilvánvalóbb — nem váltak valóra. A csaknem kétszáz újonnan létrejött moszkvai stúdiószínház közül mindössze kettöröl-háromról lehet elmondani, hogy saját arculata, stílusa, konkurrencíaképes színvonala van. A legtöbb stúdiószínház nemcsak hogy képtelen a professzionális (ún. „akadémia") színházakkal konkurrálni, hanem csupán utánozza, másolja amazokat. A moszkvai színházak zömében ma a legszembetűnőbb tendencia az új szerzőktől való szinte totális elzárkózás: a színpadot napjainkban Bulgakov, Platonov, Mrožek művei uralják, de megjelennek mellettük már Vojnovics és Petrusevszkaja, s hamarosan Szolzsenyicin és Nabokov müvei is, ami természetesen nem lenne baj, ha a színházak nem versenyeznének egymással a korábban „tiltott" művek bemutatásában: a nagy sietségben ugyanis sokszor saját lehetőségeiket sem képesek reálisan felmérni (van-e például megfelelő színészgárdájuk, rendezőjük, műszaki felszerelésük stb.), a végeredmény ezért nemegyszer a szerző, a téma és a színház diszkreditálása. Manapság a színház világában is egyre többen teszik fel a kérdést: hogyan lehetne elérni, hogy a színház megmaradjon művészetnek akkor is, ha időszerű kérdésekről beszél? Másként fogalmazva : társadalmi katedra legyen-e a színház, vagy pedig forduljon az örök témák felé, a művészetet tökéletesítve magában? Igaz, az időszerűség és a művészet egyáltalán nem zárják ki egymást, hiszen Rozov, Vampilov. Gelman, Vologyin és mások művei az elmúlt évtizedekben is nemcsak a színházi, hanem a társadalmi életnek is fontos eseményei voltak. Sőt, a pangás éveiben az emberek sokszor nem is a művészi élmény kedvéért mentek színházba, hanem elsősorban azért, mert az általános informálatlanság és információéhség légkörében, amikor a sajtó ha nem is hazugságokat, de féligazságokat terjesztett, éppen a színházban vélték megkapni — nem az igazság teljességét, hanem az igazságnak egy darabkáját. Csakhogy ez az idő már elmúlt, s a mai színházlátogató valószínűleg nem azt akarja hallani a színpadról, amit a napi- vagy hetilapokból már amúgy is tud. Ezt a véleményt Jurij Dorohin, a Fiatal Néző Moszkvai Színháza művészeti vezetőjének az asszisztense fejti ki, mégpedig a színház főrendezőjével, a Leningrádból ide szerződött s színházi körökben nálunk is nagyon jól ismert Genrietta Janovszkajávai kapcsolatban. Dorohin úgy mutatja be Janovszkaját, mint aki a színpadon sohasem politizált, az ő nézete szerint ugyanis a politikai helyzet hol lassabban, hogy gyorsabban — mostanában elég gyorsan —, de mindig változik, nem ezt kell tehát tanulmányozni, hanem az emberi természetet, jellemet, azokat az értékeket, amelyeket általában „örök" értékeknek nevezünk. Eddigi állítólag „legpolítikusabb" rendezésének, a Szamuil Marsak versei alapján összeállított „Good bye, Amerika!" című zenés darabnak a főpróbáján munka közben is alkalmam volt látni Janovszkaját. Ott ült a nézőtéren, s nem is annyira a színészeket, mint inkább a nézőket figyelte, akiket a próba kezdete előtt megkért, hogy engedjék el magukat, reagáljanak spontánul, akár bele is szólhatnak a próba menetébe. Nem tudom, más főpróbákon hogy szokott lenni, ezúttal azonban nem került sor ilyesmire. A „Good bye, Ameriká"-nak egyébként véleményem szerint óriási közönségsikere lesz, bár cselekménye alig van: csupán annyi történik ftenne, hogy egy amerikai milliomos a Szovjetunióba látogat. Megérkezik Leningrádba, ahol természetesen körüludvarolják, az Angleterre Szállóba azonban nem engedik be, mert nemzetközi konferencia készül, s nincs szabad szoba. Erre a sovány „cselekményre" épül az egész show, sok dallal, tánccal — két felvonásban. A szí nészgárda tehát mindenekelőtt ének- és mozgáskultúráját bizonyíthatja. S ami számomra, a szovjet valóságot gyakran értetlenül szemlélő külföldi számára is nyilvánvaló politikum: van a darabban két figura, egy férfi és egy nő, akik egész idő alatt egy szót sem szólnak, csak az a szerepük, hogy időről időre keresztülmennek a színpadon: kopottan, fáradtan, valamiféle hubertuszokban, táskákkal megrakottan — ök a mai szovjet emberek, akik értetlenül nézik a milliomos körüli „felhajtást", az általános prostituálódást, egyszóval azt a korántsem nevetséges cirkuszt, melyet olykor-olykor hajlamosak vagyunk életnek nevezni. A Fiatal Néző Moszkvai Színháza egyébként nem egyetlen korosztály színháza, ahogy azt a neve alapján gondolhatnánk, noha vezetői a jelenlegi profil kialakításakor elsősorban fiatalokkal konzultáltak: különféle csoportokat hívtak meg a próbaterembe. köztük olyan ellenzékieket is, akik ellene vannak mindenféle állami intézménynek, tehát a színháznak is. Az ő véleményüket Így összegzi Jurij Dorohin: „Nem akarjuk, hogy ti. felnőttek, bennünket utánozzatok, a mi életünket játsszátok a színpadon. Azt mutassátok meg, amiben ti hisztek, mi majd eldöntjük, kell-e az nekünk vagy sem." Moszkvai színházi élményeim közül — természetesen a „Balsoj" előadásain kívül — kiemelkedik még a Művész Színház előadása, az „Isten veled, Matyóra ľ’ cimü Raszputyin-regényből készült „Búcsú Matyómtól", amelyet Vlagyimir Bondarenko, a színház irodalmi részlegének vezetője alkalmazott színpadra, s amelynek premierje egyszersmind a 75 éves Anasztaszija Pavlovna Georgi/evszkaja jutalomjátéka volt. Georgijevszkajáról mindenekelőtt azt illik tudni, hogy Nyemirovics-Dancsenko vette fel a társulatba még 1936-ban, s azóta is hű maradt a Művész Színházhoz. Darja szerepében ezúttal is emlékezetes alakítást nyújtott. A regények és elbeszélések színpadra alkalmazásáról különben meglehetősen sokat vitatkoznak napjainkban, gyakran fordul elő ugyanis, hogy éppen a drámaírók nem jutnak szóhoz a színpadon. A moszkvai irószervezetnek is van olyan tagja, akinek könyvben és folyóiratokban már több drámája megjelent, színpadi megvalósításukra azonban — állítólag éppen a rengeteg adaptáció miatt — nem került sor. Néhány szót még a színészképzésröl. „Munka közben" a Vahtangov Színház növendékeit, a Scsukin Intézet másodikosharmadikos tanulóit láthattam. Az ének-, tánc-, beszéd- stb. tanulás mellett óriási szerepet játszik felkészülésükben a megfigyelés : emberek, állatok, sőt tárgyak „viselkedésének" a tanulmányozása, s természetesen utánzása. VARGA ERZSÉBET
