A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám
Magyar égtájak Veres János versei: A száműzött 1 Török tornyot se látok, sötét tenger se mormol, tőletek mégis messzebb vagyok, mint Föld a Holdtól. Felétek hív egy csillag, de tilos kelnem, lépnem csak tűnődöm a kétely penészes börtönében. 2 A falba vésett sok név — bár gyávák folttá kenték — ragyog! S a fütyülő szél most barát, nem ellenség. Zúdul, mint támadó sas, fészket levélként pörget, puszták homokját szórja, szárnyától ágak törnek. S szívemhez lágyan ér csak, mint húrhoz vonó selyme, s estémre dal szitál már, mint csók a női fejre. Jó volna így kimúlni: vihart vigasszá szűrve vinnék a hánykolódó holtaknak földbe, űrbe. 60. születésnapja alkalmából szeretettel köszöntjük VERES JÁNOS költőt! Fábry Zoltánnak Mint vén cigány, ha nótája már nem kell, s erdőbe bújik könnyfoltos lélekkel, mert odakint már más a dallam, ének, úgy vonultál el csüggedt remetének fenyves vadon kékes közepébe, bánataid sötét sűrűjébe. De a hangod csak felcséndü/t újra, ősrengeteg orgonája zúgta. Irtásakor a fontos gondolatnak a gondolat igazát bizonygattad, fojtogatott börtön polipos penésze, s pillád alatt szépet álmodott a béke. Borrá akartad tenni a vizet, pedig tudtad, az igaz Messiásnak a rangos világ miképpen fizet. Tonnás már a szádon súlya a sóhajnak, melledben a kínzott emberiség jajgat, s amíg kristályszíved holt szalonkát sirat, kontinensek nyomják gyönge válladat. Kiben a tisztesség épségben delelget, aggódva tekint fel az égboltra este: nem hízik-e fölénk komor, véres felleg ? S míg lehajtja fejét, százszor kérdezné meg: mikor tisztul fénnyé a zavaros élet ? Mi, akik anyákként szeretjük e földet. tudjuk, nincs tanítás a tiédnél bőlcsebb, megjártad a poklot, úgy lettél dudás itt, * rád nézünk, ha elménk segítő szót áhít; ha falat von eléd kerge, fürge lárma, s felhúzna valami ködlepte szférába, betakarózunk majd szívfagyasztó csenddel, — sohasem feledjük: tebelőled szólt a legemberibb ember. Tollasodó álmunk szárnnyal oltalmazzad, bűvös forrás légy a felserdült szarvasnak, nyerjen az ivástól olyan ügyességet, agancsát az indák ne kötözhessék meg. Hűségesen strázsá/sz, rendületlen őrszem, alkura kőszikla, az esdőkhöz lágy vagy; téged el nem ragad, ha lebirkózna is, ezt üzenjük most a hencegő halálnak. Szívedbe vidámság csak a mások üde mosolyából gyűlhet, bízni próbálunk, hogy a lét elfogytáig meglátjuk még arcod megnyugvón derűsnek. UTÓIRAT: Hej, a szívtelenség szíveken élezett villogó tőrével a saját sírgödrét oly régóta ássa! Ha belehull egyszer, akkor festik ám majd a boldog utódok görnyedt alakodat fényes-legendásra. Az Életút a hatodik önálló kötete Veres Jánosnak. (Az Ozsvald Árpáddal és Török Elemérrel 1954-ben megjelentetett Három fiatal költő cimű antológia közös munka.) De ha válogatott verseinek gyűjteményét, a HomokvirágOt és a most kiadott Életutat is leszámítjuk, akkor csak négy verseskötet jelzi harmincöt évnyi költői munkásságát. Menynyiségi szempontból kevésnek tetszik e négy kötet, hiszen Veres János első verse 1952 tavaszán már megjelent az Új Szóban. Tehát két esztendővel korábban publikált, mint Bábi Tibor vagy Csontos Vilmos. A lemaradásnak az is oka lehet, hogy Veres János évekig betegeskedett s ez a lehangoló állapot hátrányosan befolyásolta alkot<? munkásságát. Kevéssé törődhetett köteteinek megjelentetésével. A másik ok vidéken maradása volt, ami gátolta versenyképességét. Harmadsorban a mindnyájunkat sújtó sematizmus fertőzte meg őt is, ami azonban csak csehszlovákiai magyar irodalmi jelenség volt. Nincs szándékomban védöbeszédet tartani. Veres János barátomnak nincs is erre szüksége. Csak rá akarok mutatni indulásának göröngyös útjára. Tóth László találóan jegyzi meg Vita és vallomás című könyvében : „Vágyai valóban megemelik, felröppentik öt, de sorsa, élete konokul a földre húzza. A természet fura játéka lehet, hogy benne a világra naivan rácsodálkozó kisgyermeket s a világot szemlélő és mérlegelő, olykor el-elkomoruló bölcs aggastyánt egyesítette. Nemcsak emberként, költőként is ilyen. Amikor a legmagasabbra szárnyalna, gyökerei visszafogják." Veres János a háború után hazai magyar lírikusaink első rajával indult. Velünk, akik az ötvenes évek elején görcsösen és dadogva szólaltunk meg, mert szinte hihetetlen volt, hogy a hosszú évekig tartó kényszerhallgatás után a meginduló magyar lapokba verseket, elbeszéléseket, riportokat írhatunk. Annak ellenére, hogy a csoport költészetét többékevésbé kényszerpályára szorította a személyi kultusz irodalompolitikája, az erőfeszítések nem voltak hiábavalók. Most, hogy a hatvanesztendös Veres János Életút című kötetének verseit olvasgatom, sok-sok emlék elevenedik meg bennem: találkozásaink, vitáink, meghitt beszélgetéseink Bábi, Gyurcsó és Ozsvald társaságában. Tervek, remények ösztökéltek mindnyájunkat, öröm és keserűség tüzelte szivünket, hogy föltranszformálódván megalkossuk költészetünk mikrovilágát. A verseket ízlelgetve örömömre szolgál, hogy a Csehszlovákiai Magyar írók rangos sorozatában Veres János is helyet kapott, s e reprezentatív kötetben közreadhatta kiemelkedő verseit. Örülök, s el is szomorodom, hiszen e költészetet devalváló világban egyre több verseskötet marad visszhangtalanul. 19
