A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
röl. Néhány hónap múltán már azzal is megelégedtek, hogy kikézbesítsék a kilakottatási végzést, máris bekvártélyozták az igy „megüresedett" házba az újonnan jöttékét. A negyvenhétben kitelepített csallóköziek első útja igy a községházára vezetett: nem mehetnek lakott házba. Az illetékesek csak a vállukat vonogatták: „Sajnáljuk, de ök már ki vannak telepítve. Küldjék el őket". A szülőföldjüktől megfosztottaknak ez a lehetőség meg sem fordult a fejében. Így alakult ki az a kényszenegyüttlétnek induló szimbiózis, amelyben a földönfutóvá tett „újgazdák" megpróbálták enyhíteni a náluknál is elesettebb nép tagjainak fájdalmát. Mert a férfi nélkül maradt családban az asszonynak dolgoznia kellett, hogy előteremtse a betevő falatot. A gyerekről is gondoskodni kellett, így került védőszárnya alá a két kisfiú. A falu népe csak az iparkodó embert tűri meg, fogadja be. A dolgos csallóköziek aránylag gyorsan beilleszkedtek, amire a legjobb bizonyíték, hogy — házasságok révén rokoni kapcsolatba kerültek a helybeliekkel. Az örökké hazavágyó csallóköziek — akik abba a földbe hiába kívánkoztak vissza, amelyből vétettek — ott nyugszanak a helyi temetőben az ottani svábok társaságában, utódaik a faluban immár gyökeret eresztettek, oda tartoznak. Az egykori kalandorok, szélhámosok, haszonlesők, a más vagyonára áhitozók pár év alatt felélték az új szerzeményt, majd odébbálttak, hogy a városban jussanak könnyebb megélhetéshez. Többen közülük jelentős hivatali karriert futottak be. Az emlékezés során előkerülnek az élők: csupa jó ismerős, igaz barát. Hamarosan Éva néni második férje is megérkezik. Az első orosz földben nyugszik. Akárcsak az a többszáz császártöltési, aki nem élte túl a békeévek megpróbáltatásait: a kényszermunkára hurcoltak fele odaveszett a bányákban. A faluban futótűzként terjed látogatásunk hire. Alig van ház, ahova ne hívnának. Bor kerül az asztalra, a túlélők emlékeik között kutatnak. Réveteg tekintetük, meggyötört arcuk, nehézkes mondatfűzésük alapján hetvenévesnek nézném őket. Pedig szüleim kortársai : hatvan körüliek. Csupán öt éve annak, hogy megismerkedtem megpróbáltatásaikkal, amelyek tíz-tizenöt évvel megöregitették őket és az örök rettegést elültették bennük: a puszta adatokon kívül még emberöltő múltán is csak annyit mernek elmondani, ki volt távol öt. ki hét. ki nyolc évig. Ki fejtette a szenet hason, ki háton fekve. Ki volt oly szerencsés, hogy szabad ég alatt dolgozhatott. Esetleg negyven fokos hidegben. A halottakat pontosan számon tartják: hol, mikor ki pusztult el a falubeliek közül. Az emberemlékezet az egyetlen biztos kripta: a jeltelen sirban nyugvókat feleség, gyerek, rokon, barát nem látogathatja meg. Ki tudja, egyáltalán van-e még sírhant, s ha igen, melyik temetőben? így aztán Mindenszentek napján csak a nagy, közös keresztnél gyújthatnak gyertyát rájuk emlékezve. Akárcsak én az itthoni temetőben anyai nagyanyám bátyjáért, akit az első háború vágóhidjára hurcoltak. Azóta ezen a napon azokra a császártöltésiekre is emlékezem, akik haláluk után harminc-harmincöt évvel váltak ismerőseimmé: a jeltelen tömegsírban nyugvókra. OZOGÁNY ERNŐ A PÁSKAHÁZAI BÍRÓ A helyi nemzeti bizottság irodája a művelődési ház emeleti részében van. Egyik ikerablaka a Kis-hegyre, a református templomra és a parókia romos épületére néz, amely még mindig magán viseli a második világháború nyomait. A másik a pelsöci vasútállomás környékét mutatja. A művelődési házat 1970. november 17-ón adták át. havas fényképfelvétel készült róla. mivel abban az esztendőben elég hamar leesett a hó. Százhatvan szék is elfér benne egy-egy színházi bemutató alkalmával. Csak hát olyan ritka az ilyen esemény, mint a fehér holló. Négy éve jártak itt utoljára a Thália Színház színészei. Nincs érdeklődés. Elöregedik a falu, a fiatalok elmennek Pelsöcre, Rozsnyóra, Kassára, Tornaijára, Rimaszombatba, de még a szomszédos Kuntapolcára is üzemi lakásba. 1963-ban még háromszáznyolcvan lakosa volt Páskaházának. Most már csak kétszáznyolcvan. Az elvándorlás okán tűnődünk legtöbbet Körösi Lászlóval, a bíróval, a hivatalában. Összetartó, egymást segítő emberek lakták mindig a községet, azért tudott megmaradni a történelem nagy viharaiban. Elég gyakran kapott sebet, de a gyógyírt is megtalálta rá. Az első és a második világháborúban elesett hőseit elsiratta, majd tudomásul vette a csapást a krisztusi ige magyarázata szerint: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve. Az első világháború hősi halottainak nevét márványtáblára vésette az emlékező utókor. A templom bejárata fölött sorakoznak a nevek. A második világháború hőseire nem emlékeztet semmi. Akik a Don-kanyarnál végezték be életüket, azokra az elmúlt negyven esztendőben a feledés fátylát akarták borítani. Páskaháza kis gömöri település, olvassuk a korai és kései vármegye-történetekben. Szó esik ezekben vasútállomásáról, szántóföldjéről. legelőjéről, eredejéröl, meg arról is. hogy 1424-ben már a mai nevén találjuk a községet, mint a Bebekek birtokát. Később a Szentiványi és a Gerhard családok lettek urai. Ekkor a. falu a sajógömöri uradalomhoz tartozott. Postája, távirója Kuntapolca. Annak azonban nincs írásos nyoma, hogy Páskaháza magyar ajkú lakossága hogyan állt helyt a történelmi sorsfordulók nehéz napjaiban. Pedig el kellene mondani sokfelé okulásul, hogy az őslakosság Sütő András-i értelemben ha meg is hajolt az erős szélben, de soha nem tört meg. A magyarságukat még a vallásuknál is keményebben tartották az idevalósiak, és soha nem kérkedöen, a más nyelvű népek megvetése árán! Itt tanultam meg, vallom be a páskaházai bírónak, mivel magam is innen nősültem, hogy az egyszerű magyarok és szlovákok között nincs gyűlölet, a jó és a rossz embert méltányolják vagy marasztalják el egymásban. Sokszor voltam tanúja annak, hogy az anyósomhoz olyan szlovák asszonyok nyitottak be, akik nem tudtak magyarul, mégis úgy folyt közöttük a beszélgetés. mintha tökéletesen megértették volna egymást. A kölcsönös szeretet és megbecsülés érződött ki minden szavukból. Ezek a szlovákok igen-igen szégyellték a negyvenöt utáni magyarellenes győlölet szitását, a magyarok tömeges deportálását és kitelepítését második világháborús „bűnösségük" okán! S ma sem értik, miről van szó. ha a magyarok elleni uszító hangokat hallják. Mióta világ a világ mindig jó szomszédságban élt a magyar Páskaháza a szlovák Rozslozsnyával s a feljebb eső szlovák községek lakórval. Ha rájuk bíznák az áhított néptestvériség feltételeinek a kialakítását, akkor a Rozsnyói járásban virágozna mindkét nyelv a hivatalokban, az orvosi rendelőkben, a községnévtáblákon, az elárusítóhelyeken. stb. Páskaháza szép fekvésű község, állapítjuk meg a bíróval. A Nagy- és Kis-hegy alkotta völgyteknő aljában bújik meg. A Nagy-hegy tetején a Pelsőci-fennsík terül el. erdő borította részekkel és tisztásokkal. A falu azonban inkább a Kis-hegy hajlatához húzódott közelebb. Az alvég kertjei a kerítésekig leereszkedő erdővel ölelkeznek. Behallatszik a faluba a fejszecsapás, a motorfűrész hangja és a kakukkszó. s szeptemberben a szarvasbögés és az agancsok csattogása. Amilyen kicsi a község a lélekszáma szerint, ahhoz képest a magyarságtartása nagyon erős. Akit feleségként vagy másként befogad, azt magába is olvasztja. A féreg foga ennek ellenére rág. s ez elsősorban a fiatalok elköltözésében mutatkozik meg. Körösi Lászlóval e jelenségre próbálunk magyarázatot találni, kiderül azonban, hogy ez nem is olyan könynyű. annál az egyszerű oknál fogva, hogy a magyarázat kényes témát érint, amelynek a nyers tálalása még a november 17-e után ránk köszöntő békés forradalomban sem egyértelmű. A cigányokról van szó, akik betelepültek a faluba. Lakatlanná vált házakba költözött be vagy tizenhárom család. Olyan házakat vásároltak meg. amelyek már nem felelnek meg a követelményeknek. A helyi nemzeti bizottságnak segítenie kellett ezt a folyamatot, amely 1967—1968-ban kezdődött el, és a mai napig sem szűnt meg, hiszen továbbra is megüresednek házak, a cigányok pedig megvásárolják, még abban az esetben is. ha az áruk meghaladja a valóságos értéket. Ennek káros hatása nem abból következik, hogy betelepednek az elhagyott házakba, hanem hogy nem tudnak beilleszkedni a faluközösség kialakult civilizált viszonyaiba. Lényeges szerepet játszik ez a fiatalok elvándorlásában! A kis Csetnek-völgyi községnek már majdnem az ötven százaléka roma. Két éve be kellett záratni miattuk a kocsmát. Csak igy lehetett biztosítani a rendet és a fegyelmet, az állandó jellegű veszekedések, verekedések megszűnését. Az ismétlődő csendháboritás különösen előleg és fizetés napján volt elviselhetetlen. Persze a kocsma bezáratásával Páskaháza a szomszédos Kuntapolcának ártott. Az ottani nyugalmat háborította meg. Azóta a cigányok oda járnak mulatni. Más oka is van a lélekszám megcsappanásának, illetve az elvándorlásnak. Körösi László a baj kezdetét a hatvanas évekre vezeti vissza, amikor a kormányzati döntés három kategóriába sorolta a városokat és a községeket. Az elsőbe a központiakat, a másodikba a fejlődőeket. a harmadikba meg a halálra Ítélteket. Ez utóbbiakban nem lehetett telket kimérni, építkezni, s ezek között volt Páskaháza is. 1970-től nem épült új ház a községben. A járási szervek semmilyen pénzügyi segítségben nem részesítették a falut. Kértek pénzt a vízvezeték-hálózat megépítésére. A válasz elutasító volt. Kértek pénzt a községen keresztül haladó patak szabályozására. Ekkor. 1975-ben, a szentlélek megszállta a hivatalt, s adott beruházás címéh harmincezer koronát. Ezen a pénzen vásárolták meg a betonlapokat, bizonyságul ma is a szabad ég alatt vannak, további beruházási összeget ugyanis nem kaptak a patak szabályozására. Új élelmiszerüzlet felépítését is kérték. Pénzszűkére hivatkozva arra sem adtak egy fityinget sem. A temetőhöz úgy tudták elvezetni a forrás vizét, hogy a régi, igaz közmondással bátorították egymást: Segíts magadon, az Isten is megsegít! — Nagyon nehéz a biró dolga — mondja Körösi László. 1981 óta áll a község élén, de már 1963-tól hnb-titkár. Eredeti foglalkozása elektrotechnikus, a kassai' magyar ipari középiskolában érettségizett 1957-ben. — Legnagyobb baj a halálra Kéltségünk volt. A községnek nem tudtuk megadni azt, amire szüksége lett volna. Itt van például az ivóvíz kérdése. A tervrajz és a költségvetés készen van, de még mindig csak reméljük, hogy a második félévben pénzt is kapunk a munka elkezdéséhez. Pedig a kutak vize nem felel meg az egészségügyi követelményeknek. Körösi László figyelme mindenre kiterjed a beszélgetés során. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy a falunak félnapos óvodája is van. Tizennyolc gyermek látogatja, amelyek között csupán öt a „fehér". Az elemi iskola a körzetesítés következtében megszűnt. A szövetkezet megalakulásáig (1956) paraszt község volt Páskaháza. Háromszáz > hektárnyi szántóval, legelővel és erdővel. Csordája, kondája és pásztorbáza is volt a falunak. Három cséplőgép-tulajdonosa helyben és a környékbeli falvakban csépelt. Malom is volt a Nagy-hegy alatt, a vasúti pálya bal oldalán. Utolsó molnára Farkas Lajos tanKó volt, Rákay tulajdonos úr veje. A maimét és a kendertöröt a Csetnek-patak vize hajtotta. A második világháború vérzivatarának elvonulása után a község a malomból kapott villanyáramot. 1946-ban kötötték be a házakba a huzalokat. Míg volt papja, tanKója a községnek, a kulturális élet szervezése sem okozott gondot. Az iskolában évről évre bemutattak színdarabot. Mindez már a múlté. A Csemadok alapszervezete szilveszteri, farsangi mulatságot szervezett régebben, de már ennek is vége. A televízió képernyője helyettesit mindent. A szövetkezettel kapcsolatos gondra is sort kerK Körösi László. A hetvenes években a pelsöci gazdasághoz csatolták a páskaházai földeket. Részlegre zsugorodott itt a korábbi önálló gazdálkodás. Azóta szarvasmarha-tenyésztés és növendékállat-tartás folyik a községben. Helybeliek dolgoznak az istállókban, többnyire cigányok. Akadnak néhányan, akik szerződéses alapon bikákat nevelnek. Hat udvarban huszonegy bikát! Ketten juhtenyésztéssel is foglalkoznak. A bikanevelésnek és a juhtenyésztésnek több híve is lett volna, de megfelelő pártfogolás híján az istállókat garázsokká, műhelyekké alakították át. Vannak bizonyos elgondolások az állattartásra vonatkozóan, de még nem viláj gos sok minden. Milyen adót vet ki az állam, mi lesz a szövetkezet és a földek sorsa, milyenek lesznek a tulajdonviszonyok, s milyen lesz a kormányzat viszonya a kistermelőhöz? Vannak középkorúak, akik érdeklődést mutatnak a kisparaszti gazdálkodás iránt. Ez persze majd a támogatás mértékétől függ, hiszen a gazdálkodáshoz épület és gép kell, az igavonó állat már nem jön szóba. — Gondolkozunk, beszélgetünk néhányan arról, hogy jó lenne visszavenni a szövetkezeti földet — árulja el Körösi László bíró. — Társulásos formában új közös gazdaságot létesítenénk! A megfelelő, támogató kormányzati döntésre várunk. Elképzeléseink lennének a föld visszavételének esetére. Szarvasmarha- és sertéstenyésztésre állnánk rá. Meg gabona, burgonya és takarmány termesztésére. Esetleg olyan mezőgazdasági termékek termelésére, amelyek nem lennének ráfizetésesek. A kezdés nem Folytatás a 18. oldalon 15
