A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma Tisztelt Szerkesztőség! Mellékelten küldöm a Hét 1969. /. 26/4. számának Fórum mellékletében között A humanizmus — korparancs c. írásomat azzal, hogy megjelenésének 31. évfordulójára ismét közöljék a Hétben. A cikk időszerűsége megítélésem szerint ma is vitathatatlan, ugyanakkor tükrözi azt is. hogy már 1968-ban megfogalmazódott az igény a humánumra és a demokráciára. Sajnos, ezt az igényt az elmúlt két évtizedben a magát szocialistának nevező politikai gyakorlat nem valósította meg. A szocialista eszmék hívei számára tehát csalódás, kiábrándulás következett be. Erre egyébként a cikk szintén figyelmeztet. A cikk egyben arra is figyelmeztet, hogy ha a szocialista társadalom nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor ennek következménye a kiábrándulás lesz. Sajnos, ez a jóslat is bekövetkezett, és a tömegek jelenleg már nem tudják elfogadni az eddig ismert szocialista világképet és gyakorlatot. A cikkben foglalt humánum és demokrácia igénye azonban a mának is a legfontosabb feladata. Merem remélni, hogy a szerkesztőség a Fórum 1968—1969-es közvéleményt formáló szerepét e cikk újraközlésével is bizonyítani kívánja és ezzel helyt ad a lapban a húsz év előtti események felidézésének. Erre azért is szükség volna, mert nemzetiségünknek 1945 óta 1968—69-ben először adatott meg. hogy megfogalmazza igényeit. Az új helyzetben — bár a körülmények némileg mások — az 1968—69-es tapasztalatokról nem mondhatunk le. Ehhez azonban szükség van arra is. hogy a mai nemzedék is sürgősen megismerje mindazt, ami akkor a nemzetiségi sajtóban a nyilvánosság előtt megfogalmazódott s ebből hasznosítani lehessen a ma is helyes elveket, igényeket, elképzeléseket. Tisztelettel: Böszörményi János Köszönettel fogadjuk Böszörményi János tanácsát, s újra leközöljük a Hét 1970-ben megszüntetett Fórom társadalompolitikai mellékletében 1968—1969-ben közölt, ma is aktuális cikkeket. A humanizmus — korparancs „Divide et impera! Jeles. De jobb: Egyesíts és vezess." GOETHE A brutális nemzeti gög és a bálványimádó ideológia jóvoltából időnként végigsöpör a világon az erőszak szele, s miközben a szelet vető tüzet kiáltva magának követeli az oltás jogát, ugyanakkor az áldozat — rendszerint a gyengébb — puszta létének érdekében aláveti magát ugyan az erősebb önkényének, de korántsem adja fel a harcot az erőszakkal szemben, hanem olyan fegyvernemet választ küzdelméhez, amelyet fölényesebben kezel ellenfelénél. A gyengébb fegyvere ugyanis éppen kiszolgáltatottságában rejlik; küldetéssé magasztosítja az önvédelem a maga balsorsát, amelyhez az erőt a „tiszta erkölcs támaszának talpkövéből" meríti magának. E harcmodort az erős sem tagadhatja meg, minthogy szeretné fenntartani a látszatot: az erőszakhoz való jogát ugyanis a jog és az igazság köntösébe bújtatja. S megtörténik az euripideszi csoda: a gyenge erőssé, az erős gyengévé válik. A gyengék gyengesége válik erővé, legyőzhetetlenné, minthogy megfoghatatlan. A győzelem megtartása többé nem fizikai vagy technikai erőviszonyok függvénye, hanem etikai értékek kérdésévé egyszerűsödik: „eszmékre nem lehet puskával lövöldözni." Ennek ellensúlyozására a hatalom szívesen azonosítja magát a joggal. Olyannyira, hogy úgy tűnik: az erő a jog .S hogy mindez elfogadható legyen, az erőszak az erkölcs védelmének mezében tetszeleg. A farkast a báránytól olykor nem a hang, hanem a külső különbözteti meg. Mint ahogyan a történelemben sem a kinyilatkoztatások, hanem inkább a tények jelzik az igazságot. Napjainkban a világháborúktól, belviszályoktól meggyötört ember kiábrándultán látja, hogy civilizációnk intézményei valójában béklyók, amelyek az eszmék és érzelmek olyan alacsony fokára húzták vissza az emberiséget, ahol az élet törvényévé vált, az erősebb joga, hogy a gyengébb felett uralkodjék. A téveszmékből, tévhitekből kijózanodott embermilliók a szocialista társadalmi rendtől várják reményeik megvalósulását. Ebben nem szabad csalódniok. mert ettől nemcsak a jövendő társadalmának létjogosultsága függ, hanem végső soron a világ fennmaradása is. S minthogy a csalódások olykor a legszebb eszményeket is megfosztani látszanak illúzióik vonzalmától, a kételyt csak úgy válthatja fel a bizalom hite, ha a szocialista társadalomban a humánum és a demokrácia megtartó erővé válik. Korunk embere csakis úgy szabadulhat meg a nemzeti és a hatalmi önzés, a faji felsőbbrendűség-tudat és az elvakitó társadalmi és kultúrfölény téveszméitől, ha mindenfajta emberi szándék és cselekvés egyedüli eldöntő kritériumává a humánum válik. Enélkül ugyanis az élet: dulakodás a hiúság vásárában. Aki tehát lerombol egy tévhitet, hamis konvenciót vagy ellentétet támasztó előítéletet, az a cselekvő humanizmus elkötelezettjévé válik. Ilyen értelemben a történelmi igazság is ezt az emberi szándékot szolgálja. Ezért olyan jelentős Bert Totenthaler hágai történész „Hazugság és igazság a történelemben" című műve, amelynek lényege, hogy az ún. történelmi távlat — egyfajta történelemszemlélet és kutatási módszer, mely szerint a történelmi események elemzéséhez, értékeléséhez és megértéséhez megfelelő időbeli távlatra van szükség — gyakran lesz forrása tévhiteknek, hamis mítoszoknak, történelmi előítéleteknek, mivel a múló idő távlatában a történelmi tények olykor egyáltalán nem is rekonstruálhatók. Az eseményeket tehát — történészünk értelmezése szerint is — a kor realitásainak, azaz a valóság tényeinek összefüggései alapján kell vizsgálni. Ugyanakkor a kor elemzőjének pártatlan bírálónak is kell lennie, aki a hétköznapok csetepatéitól függetlenül, a dulakodás felett állva képes szemlélni az élet lényegének valóságát, tehát olyan krónikásnak, akiben az ítélet szándékát a humánum elkötelezettsége szabja meg, s akinek fürkésző tekintete a horizontot szemlélve nem azt kutatja, ami elválasztja, hanem azt fürkészi, ami összeköti az emberiséget. Ezzel szemben a sanda gyanú sugallta kétely az emberek közötti, népek, nemzetek és társadalmak közötti bizalmatlanság szitásával akar jelesre vizsgázni a hatalom megszállottjainak főpapjai előtt. Ezért van szükség arra, hogy a múlt és a jelen történelmi eseményeit az igazságnak megfelelően értékeljük, mégpedig abban a szellemben, ahogy azt a cselekvő humanizmus példaképe, Romain Rolland mondotta: „Nem fontos, hogy igazam legyen. Fontos, hogy igaz legyek." A jelen krónikásának úgy tűnik, hogy a Duna-menti kis népek is kezdik megérteni megosztottságuk nyomorúságát s annak következményeit: kiszolgáltatottságukat. Látniok kelj, hogy a sanda szándék ma is mesteriedik s ez ellentétben áll érdekeikkel: fennmaradásukkal. Ha e kavargás felett állva akarnak megmaradni, csak úgy biztosíthatják létüket, ha viszonyukat az igazság, a megértés és a közeledés segítségével új alapokra helyezik, lett légyen ez még oly keserves is a nemzeti mámorból ocsúdó, de a valóságot már reálisan szemlélő, közös sorsközösségben élő szomszédnépeknek. Talán végre elmondható a költővel, hogy „kinyílt a földbe zárt titok", s úgy vagyunk, miként a vándor, aki hosszú és céltalan bolyongás után kiér az erdei fák árnyékából s megdöbbenve fedezi fel a napsugárözönben az erdőt. Ideje volt feleszmélni arra, hogy a megbékélés az emberiséget összekötő megtartó erőnek, a humanizmusnak a korparancsa. Végtére is tarthatatlanná vált számunkra az a chamforti tétel, hogy nálunk „üllőknek vagy kalapácsoknak kell lennünk", de ugyanúgy elfogadhatatlanná vált számunkra a goethei „üllő vagy kalapács" teória is, mivel képtelenek lennénk belenyugodni a dolgok olyan rendjébe, amely továbbra is szentesítené a minden emberit meggyalázó és minden szellemi értéket megcsúfító örök számonkérést s ennek következményét — a sorozatos megtorlást : az erőszak uralmát. A történelmi tanulságok számontartójának fel kell ismernie, hogy a Dunamenti kis népek sorsa, érzelemvilága, polifon kultúrája, vérségi és földrajzi keveredése olyan összetartó erő és kapocs lehet, amely ellenállhat mindenfajta megosztási szándéknak „hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad." A magyar jakobinus dalának látnoki költője felismerését az események hatására egyre többen teszik magukévá, s döbbennek rá, hogy „gyalázatunk, keservünk már ezer év óta rokon", s eljön majd az idő, amikor a szándékot is egy torokként kiáltják ezek a kis népek: „miért nem találkozunk süvöltve az eszme-barikádokon?" A múlt keserű örökösei vagyunk : hamis nemzeti legendák, megvalósíthatatlan ábrándok rontják ma is viszonyunkat, mert egymás elorozottjainak hisszük magunkat. Pedig szétszóródottságunkban, kirekesztettségünkben, sorsközösségünkben nincs más választásunk, mint az egymásrautaltságból következő összetartás. Németh László írja a szétszóródva élő kis népek jövőjét latolgatva: „sorsuk alakulása attól függ, hogy mennyire tud - nak tájékozódni helyzetünkben, megismerik-e igazán magukat és környezetüket, s sikerül-e küldetéssé alakítani balsorsukat." A megoldás tehát kézenfekvő lehetne ... A szándék és az akarás azonban korántsem ilyen egyértelműen azonos. Egyesek (és sajnos nemcsak egyesek!) a nemzetiségi kérdés végső megoldásaként ma is hatalmi módszereket javasolnak: a beolvasztást (a nemzetiségi nyelvhasználat jogának kétségbevonásával), vagy ami még ennél is képtelenebb: a kitelepítést, enyhébb fogalmazásban: „megegyezéses lakosságcserét." S mindezt azért, hogy megvalósítsák rögeszméjüket, a faji ideológia alapján elképzelt nemzeti államot, amely korunk legképtelenebb anakronizmusa : a fasizmus idézése. Fábry Zoltán intelmét kell idéznünk: 6
