A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 4. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF „A humanitás különbözteti meg a szocializmust a fasizmustól — a szocializmus humanizmus nélkül a fasizmus tekintetnélküliségével azonosulhat." A nemzetiségi kérdés megoldása — a gyengébb és az erősebb viszonyának rendezése. A hatalmi módszerek alkalmazása ellentétben áll az üggyel, amelyet szolgálni akarunk, de ellenkezik a realitással is. Látni kell ugyanis, hogy az egész Duna-medencét nemzetiségi szigetek takarítják. Különösképpen a magyarság és a szlovákság megosztottsága szembetűnő: e két népnek majdcsaknem egyharmada-egynegyede él országhatárain kívül, s „ez nem játék, ez nem tréfa" mondja erről Móricz Zsigmond magyar vonatkozásában. Igaz ugyan, hogy e szétszórodottság kialakulása és körülményei alapvetően különböznek. Míg a magyarság etnikailag kompakt közösségben a környező államokban él, addig a szlovákság elhelyezkedése szórványjellegű. Lényeges különbség az is, hogy míg bennünket rajtunk kívül álló történelmi események szakítottak el egymástól, a szlovákság önkéntes belső település következtében szóródott szét. Ilyenformán nemzetiségi igényeink is eltérőek, különbözőek. Ez a realitás, veszi mindezt tudomásul a ma embere, de már korántsem a belenyugvás rezignáltságával, hanem sokkal inkább a reálpolitikai felismeréssel, ami ebből következik: a szomszéd népeknek azonos érdeke fűződik e szigetek megtartásához és fennmaradásához, éppen ezért gondoskodniok kell az országaikba szakadt népcsoportok, nemzetiségek önrealizációjáról, hogy a szétszórt nemzettestek érlelői lehessenek e kis népek közeledésének. A szétszóródott nép fiai nem olvadhatnak fel a „világ kohójában", hanem küldetést vállalva szolgálniok kell a népek összetartozásának tudat-érlelését, ezért, hogy kölcsönösen levetkezzük a nemzeti önzést és elvakultságot, s kivethessünk magunkból mindent, ami a nemzeti gyűlölködés forrása lehet, mert a közeledés „egymás között, a nemzet elszakadt fiai között, és a szomszéd népek között" vallja erről Németh László és a „fajközösség — írja ugyanerről Móricz Zsigmond — az valami olyan lelki kapocs, amelynek úgy kell áramlania, mint a felhőnek az égen, a levegőnek a földön s a tengeráramnak a vizen." Mindez követelés önmagunkkal szemben is: a magunkbaszállásra, a feleszmélésre, de ugyanakkor követelés az idővel szemben is: a szükségre, a megértésre, mert a megbékélés: napjaink korparancsa. Talán a lehetetlenre merészkedünk, mégis pótolhatatlan az, amelyet e hídveréssel el akarunk kezdeni, minthogy olyasmire vállalkozunk, amely eddig hiányzott: humánumra és demokráciára a szocializmusban, nemzetköziségre a nemzetiben. BÖSZÖRMÉNYI JÁNOS (%M<u) FÖLDINDULÁS SEGÉLYOIPLOMÄCIA tak gyerekeket, nőket; közben a biztonsági tisztek válogatás nélkül tüzeltek... — Én Tőkés László híve vagyok, és egy fa mögé bújva vészeltem át a mészárlást. Itt a lelkész! hivatal előtt csendes tömeg állt, amikor néhány tiszt kirakatüvegeket zúzott be és benzinespalackokat dobálva provokálni kezdett. Ezután tűzoltók érkeztek vízágyúkkal, de nem tudták szétspriccelni a tömeget. Jöttek a tankok és a közeli szálloda tetejéről is lőttek, ahol biztonsági emberek bújtak meg. Ök már a kiskatonákat sem kímélték. Golyózápor zúdult a környező házak ablakaira is, egyszóval kegyetlen vérengzés folyt. Addig lőttek, amíg csak mozogtak a sebesültek. Ceausescu elit alakulatai a valóságban terroristák voltak, akik olyasmire is képesek voltak, hogy három halott, szitává lőtt gyereket napokra kitettek a térre közszemlére. Elrettentésül. Aki hozzá mert nyúlni a tetemekhez, arra rálőttek. Mit tagadjam: egyetlen karnyújtásnyira Tőkés László otthonától végigfut a hátamon a hideg. Temesvár belvárosában szilveszter előtt egy nappal látszólagos nyugalom van. Teli az Operaház előtti térj a lakásokban fűtés és világítás, az üzletekben tej és kenyér van. Járnak a villamosok, a román nagytemplom előtti téren gyertyák százai égnek. Egy szűkebb utcácskában halfarok és disznóköröm lóg a fatörzsek egyikén. Emlékeztetőül. A diktatúra éveiben a húsboltokban ez jelentette a pénzen vásárolható „csemegét". Az opera előtti téren üszkös falak, üveg nélkül tátongó kirakatok, és mindenütt sokaság. A tér közepén egy férfi rekedtes hangon súgja a fülembe: — Győztünk! Szabadság lesz! Csak egyelőre még mindenütt szekus kerestetik, mert ezek továbbra is válogatás nélkül belelönek az emberekbe. — A tömegsírok merre vannak? Fatfehéren rántja meg a vállát: — Egyelőre itt csak a boldog remény és az iszonyat van. Többet senki sem tud ... A négyezervalahány halottból alig néhányat találtunk meg és temethettünk el ahogy illik, emberi méltósággal. A halottak zömének egyszerűen nyoma veszett. A Lippai úton megállunk még a szegények temetőjében, ahová a nincsteleneket, a legeslegelhagyatottabbakat temették esztendőkön át a temesváriak. Ez az a hely, ahol a forradalom áldozatait keresve, korábbi hullákra bukkantak. Megölt és leforrázott emberekre. Itt találtak egy anyát, hasán a halott magzattal. Itt találtak a gödör alján dróttal összekötözött kezeket és lábakat, gyerekes anyát, akinek letépték a jobb mellét. Ez az a hely, ahonnan zokogva jön ki a külhonból érkezett idegen is. Ez az a hely. ahol a forradalom győzelmének sokadik napján még a temetőkápolna és a közeli polgári temető kriptáinak fedezékéből emberekbe lőttek a szekusok. Szabó Mónika arra kér: ne időzzünk sokáig a temetőben. Visszahajtunk a belvárosba. Indulnunk kellene, de még mindig nem tudunk szólni egymáshoz. VI. A nagylaki határátkelőnél régen látott ismerőssel találkozunk. Zolczer János az illető, aki évek óta az NSZK-ban él, korábban azonban a HÉT külső munkatársa is volt. Ő is Temesvárod járt, csak valamivel jobb autón, valamivel később indult útnak. Tőle hallom, hogy a kora délutáni, ködös szürkületben újra lövöldözés volt a városháza előtt. Egy arra haladó, rendszám nélküli Dacia nyitott tüzet. Most már értem, napközben miért nem találkoztam egyetlen gyerekkel sem az utcákon ... EPILÓGUS: Petre Roman, az új romániai kormányfő tévényilatkozatát már otthon, Pozsonyban, a híradóban nézem. — Hálásak vagyunk minden segítségért és semmit sem utasítunk vissza — mondja tömören a 43 éves miniszterelnök az óév utolsó napján, majd hozzáfűzi: — Számunkra a segélydiplomácia most valóban pótolhatatlan segítség! Már az új év első napjait mutatja a naptár, amikor ezeket a sorokat írom. Közben Prikler Laci hív föl telefonon, hogy közölje velem: a mindkettőnk által oly biztonságosnak vélt aradi kórházban — a látogatásunk óta — újabb, ezúttal két ember halálát okozó tüzbárbaj volt. MIKLÓSI PÉTER Arad—Temesvár—Pozsony: '89. december 28. — '90. január 3-a. PRIKLER LÁSZLÓ felvételei 7
