A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
••• — Nos? fordult — Andráshoz Nóra. Olyan ártatlan tisztaságot sugárzott feléje a nagy, kék szeme, mint például a kápolnák és templomok mennyezetéről a dundi és rózsaszín fenekű angyalkáké. — Van értelme, Nóra ? — Ha az ember mindig tudná biztosan, hogy minek van és minek nincs értelme, sokkal egyszerűbb és tisztább lenne az életünk, nem gondolod ? — Nem tudom ... — Miért vagy olyan morcos, András? ... Talán attól tartasz, hogy sértegetni akarlak? — Ugyan, kérlek! — Hát akkor? — Egyszerűen nem látom értelmét, hogy . Közben a kávéház elé értek. Megálltak és szembe fordultak egymással. András eltűnődve fürkészte Nóra arcát: vajon mit akarhat? A kérdésre hamarosan megkapta a választ. — Nézd András, néhány fontos dolgot még meg kell beszélnünk, amit tévúton nem lehet elintézni, beláthatod ... Ha nehezedre esik is. kedvesem, meg kell hívnod egy kávéra, de most a konyakot sem vetem meg... — mondta Nóra elmosolyodva, s már tuszkolta is befelé Andrást. Egy ideig hallgatagon ültek egymással szemben. Ittak a konyakból, szürcsötték a forró kávét, miközben arra vártak — legalábbis András —, hogy Nóra kezdjen, illetve folytassa az utcán elkezdett beszélgetést. Már-már kínossá vált a hosszú hallgatásuk. — Csak ülünk és hallgatagon nézzük egymást, mintha most ismerkednénk — nevetett fel Nóra halkan. — Vagy mintha már mindent elmondtunk volna egymásnak, pedig korántsem. Sok mindent meg kell még beszélnünk, nem gondolod, András? — Kezdjed! Egy másik asztalnál két fiatal összeborulva csókolózott. Nóra mielőtt beszélni kezdett volna, kézitáskájából elővette a cigarettáját — mindig Marlborot szívott —, meg az arany öngyújtóját, amit a harmincadik születésnapjára kapott a szüleitől, és rágyújtott. Látható élvezettel szívta a cigarettát. Mintha ez különös szertartást jelentett volna a számára. András arcába fújta a füstöt. Talán szándékosan tette, talán nem. Hiába élt vele tíz hosszú évig, nem volt benne biztos, hogy tökéletesen kiismerte. Igazat adott azoknak, akik azt állítják, hogy a női nemet egy egész életen át sem lehet tökéletesen kiismerni. — A gyerekeinkről kell beszélnünk, András. — Nekem ítélte őket a bíróság. — Igen, mert én is azt akartam, nem volt ellenvetésem. — Az igaz — bólintott András. — Nyíltan és őszintén beismertem, hogy alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre. — Beismerted. — S ha emlékszel, azt is világosan kifejezésre juttattam, hogy a gyerekek nevelését illetően, benned tökéletesen megbízom. — Köszönöm a kitüntető bizalmadat! Nóra sértődötten kapta fel a fejét: — Ne gúnyolódj, kérlek! — Őszintén gondoltam ... Nagyot szívott a cigarettából: — Különben mindegy — legyintett. — Talán neked van igazad — mondta, s szomorkásán lehajtotta a fejét. András gunyoros megjegyzése kissé gunyorosabbra sikerült a kelleténél. Megbánta. Elvégre örülnie kellett, mint ahogy örült is annak, hogy a bíróság neki ítélte a gyerekeket. Bár tisztában volt azzal, hogy nehéz lesz velük a sorsa, viszont nélkülük még elviselhetetlenebbé vált volna. Egy légy szállt a térítőre. Hát ez meg honnan a csudából keveredett ide? Alighanem szétperdütt cukorszemcsét keresett és talált is. Andrásnak képtelen gondolata támadt, mire elvigyorodott. — Rajtam nevetsz? — kérdezte Nóra némi megbántódással. — Dehogy rajtad — igyekezett megnyugtatni öt András. — Egyrészt azon töröm a fejem, honnan a csudából keveredett ide ez a légy, másrészt pedig az jutott eszembe, hogy ez a rusnya légy még meg is fürödhet valamelyik vendégnek a levesében. — Hát aztán! — Nem érted, Nóra?... A tisztelt vendég majd felháborodva hívja a főpincért vagy a főnököt, és akkora ribilliót csap, hogy az nem közönséges. Neked ez nem nevetséges? Nóra lesújtó pillantást vetett Andrásra. — Neked most ez a mocskos légy a legfontosabb? — kérdezte haragos mozdulatot téve a légy felé, mire az elröppent, András viszont megfogta és a hamutárcába dobta. — Igazad van — komolyodott el András —, fontosabb megbeszélnivalónk is akad. Nos ... ? — Az ezerkétszáz koronás tartásdijat pontosan fogom fizetni, hogy megnyugodj. — Nem utasítom vissza — mondta András. — A gyerekek nőnek, s egyre több kell rájuk... — Remélem, a láthatásban nem fogsz megakadályozni, s holmi dajkamesékkel kibúvókat keresni? — kérdezte Nóra. András érezte, hogy keserűségféle borong a hangjában. De hogy miért ? Talán meg akarta magát sajnáltatni? — Hogy tételezhetsz fel rólam ilyesmit, Nóra ? Hiszen nem haragos ellenfélként váltunk el. Akkor viszed el őket magaddal, amikor akarod — mondta András. — Te szülted őket, jogod van hozzájuk. — Köszönöm! — Csupán arra kérlek. Nóra, ne neveld őket ellenem. — Semmi okom nincs rá, András ... Elvégre nekem is az az érdekem, hogy a válásunkkal okozott lelki sérülésüket mielőbb kiheverjék. — Helyes — bólintott András egyetértőén. — Megígérem, hogy én soha egyetlen rossz szót sem mondok rád, nem is mondhatok, ellenkezőleg' arra fogom kérni és nevelni őket, hogy tiszteljenek és szeressenek, hiszen te vagy az anyjuk. — Köszönöm, András! — mondta Nóra elérzékenyülve. — Én mindent megteszek a gyerekeinkért, minden tőlem telhetőt, aztán felnőtt fejjel majd hogyan ítélkeznek felettünk, az már az ő dolguk. — Nemcsak az övék, a miénk is, András... Arra kell törekednünk, hogy ne nehezítsük meg a sorsukat, s minden tőlünk telhető eszközzel segítsük a felnőtté érésüket. András elmosolyodott, mire Nóra megütödve kapta fel a fejét, harag villant a szemében: — Talán hülyeséget mondtam? — Dehogy mondtál!... Azon mosolyod - tam el, hogy az elmúlt tiz év alatt talán egyetlen egyszer sem beszélgettünk el ilyen őszintén a gyerekeink sorsáról. El kellett válnunk, hogy ez megtörténjen. Hát nem érdekes? — Nekem soha nem volt ellened kifogásom, András... — Tudom ... — Mégis ide jutottunk. — Ide ... Nóra már a harmadik konyakját kortyolgatta. — Tudod-e, hogy kezdek szédelegni? — kérdezte furcsán csillogó szemmel. Micsoda szempár! Aligha fog találkozni hasonlóval még egyszer az életben, gondolta magában András, aztán az ötlött az eszébe, hogy még a lakásról kellene szót ejteni, de Nóra megelőzte, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. — A lakás úgy ahogy van, mindenestől a tiétek. Semmit nem akarok elvinni a gyerekeimtől — jelentette ki, mintha csupán egy ócska karórát nyújtana át valakinek ajándékba. A berendezett lakás óriási értéket jelentett. — Mit is kezdenél a két gyerekkel bútorok meg egyebek nélkül? Nagy kő esett le András szivéről. Erre igy nem számított. Nóra pedig folytatta: — A személyes holmim nagy részét már elvittem, a néhány apróságért, ami ott van, elugrom valamelyik nap, ha nincs ellene kifogásod. — Kifogásom? Ugyan. Nóra! .. . Bármikor eljöhetsz, akkor is, amikor nem vagyunk otthon, hiszen van kulcsod. — Nem cseréltetted ki a zárat ? — kérdezte Nóra némi iróniával. — Nem félek attól, hogy kifosztod a lakást, de ha mégis megtennéd, akkor sem tehetnék szemrehányást... Én csak két bőrönddel mentem hozzád ... — András hangiában keserű szégyenkezés féle vibrált. — Jó, hagyjuk ezt — mondta Nóra. — Azt viszont elismered, hogy az autó az enyém? — Természetesen — felelte András kissé sértődötten, legalább is megjátszotta a sértődöttet. Pontosan maga sem tudta, hogy miért. — Eddig is csak akkor ültem bele, ha engedélyt kaptam rá. — Nem gondolod, hogy túl hivatalosan fogalmazol, meg aztán nem is fedi a valóságot. Úgy használhattad, mint a sajátodat. Talán tévedek? — Nem lehet panaszom ... — Hát akkor mi a baj. Tóth András? — Semmi. Nóra, minden a legnagyobb rendben van — felelte András elégedetten. Mi tagadás, félt ettől az egyezkedéstől. A hideg is kirázta arra a gondolatra, mi történik akkor, ha nem tudnak zöldágra vergődni. Csakis bíróság, s vele a sok herce-hurca. — Azonban valamire még szeretnélek megkérni. — Tessék! — Mi most ketten mindenben megegyeztünk, igaz?... Ismerve a szüléidét, különösen anyukádat, bennük már nem tudok egyértelműen megbízni. Hiszen tudod, hogy én az ö szemükben mindig ilyen-olyan senkiházi, suttyó parasztivadék voltam, aki után ki kellett szellőztetni a villát, ha elmentem hozzájuk, mert ganéjszag maradt utánam ... — Azért nem kell ennyire dramatizálni a kérdést, András. Ha nehéz is, valahol meg lehet érteni őket — mondta Nóra megpróbálva tompítani András szavainak az élét. — Ők, akár csak én, nem tudnak mások lenni... — Jó, jó, ne feszegessük ezt a kérdést, semmi értelme. Mindketten tudjuk, mint volt, hogyan volt... Nagyon szépen kérlek, mondd meg nekik, hogy ami volt. elmúlt ... Próbálj meg hatni rájuk... Kérd meg őket, hagyjanak fel a piszkálkodássai, ne hecceljék ellenem a gyerekeket, hiszen én soha, de soha, egyetlen szóval sem bántottam meg őket, pedig bőven lett volna rá okom. Nóra elgondolkodott. — Apám nem rossz ember, vele szót lehet érteni. Anyám a keményebb dió — mondta Nóra őszintén. — ígérem, mindent elkövetek, hogy jobb belátásra bírjam őket. — Bár semmi közöm hozzá, mégis megkérdezem: náluk laksz? — Igen ... Most. hogy meghalt a bátyám, én leszek az egyedüli örökös, jogom van a villához. — Befogadtak? — Be... v— Minden különösebb ellenkezés nélkül? — Még örültek is neki, hogy ... szóval... hogy tőled ... Különösen anyám örült, apám viszont fanyalgott a válás gondolatától... — Értem... — mondta András bólogatva, mint aki mást nem várt el Nóra szüleitől. — Nézd, András, ők nagyon ragaszkodnak a gyerekekhez, különösen Petrához, de ha megtudom, hogy akár csak egy szóval is ócsárolni próbálnak téged, kerek-perec megmondom nekik, hogy nem találkozhatnak többé a gyerekekkel. Jó lesz így? András tagadban rázta a fejét, s elbizonytalanodva nézett maga elé egy ideig, végül kinyögte: — Nem tudom ... Az az igazság, hogy teljesen nem lehet eltiltani tőlük a gyerekeket... — Ezzel a kinyilatkoztatásával azt akarta bizonyítani hogy nem akar Nóra szüleivel ellenségeskedni, hiszen az ö szülei is éltek-haltak a gyerekekért, s ha netán eltiltotta volna tőlük, talán bele is rokkantak volna. — Majd meglátjuk. András. Ki kell várnunk a fejleményeket — mondta Nóra. s az órájára pillantott. — Mennem kell. András. Te még maradsz? — Maradok. — Le akarsz részegedni ? — Lerészegedni ?... Bánatomban vagy örömemben ? — Hát te bánatos vagy, András ? — Nem, dehogy vagyok! — vágta rá gyorsan. — Hiszen ezt akartuk mind a ketten. — Igen, ezt, mind a ketten — mondta Nóra és felállt. — Remélem, azért barátok maradunk továbbra is. ha semmi másért nem, a gyerekeink miatt, az ő érdekükben. — Rajtam nem múlik, Nóra. — Rajtam sem. András ... Én nem haragszom rád ... szervusz! — mondta csendesen. Kezet nyújtott és elment. (Folytatjuk) 23
