A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
KERTEK A DUNA SZIGETEIBEN A magyar néprajztudomány által felvetett kérdések közül talán az egyik legizgalmasabb a megosztott települések problematikája. A témára Györffy István hívta fel a figyelmet az alföldi városok kertességének felfedezésével. Györffy — aki a településföldrajz felöl közeledett a néprajzhoz — történeti források, régi térképek alapos tanulmányozásával jutott arra a felismerésre, amely szerint a nomád hagyományok határozták volna meg egyes alföldi városunk, mint Hajdúböszörmény, Debrecen, Nyíregyháza sajátos településképét, a kertességet. A húszas években több tanulmányban foglalkozik a kérdéssel, leírva és elemezve a városok sűrű beépítettségű belső lakórészét, a beltelket gyűrűszerűén körbeölelő ólaskertek övezetét, ahol az istállók álltak az itthon telelő és a kezes állatoknak, s amely egyben a* takarmány tárolóhelye is volt. Ide hordták be a learatott gabonát, hogy elnyomtassák, itt volt a szérű, és itt tartották a gazdálkodás eszközeit is. Az ólaskerteket a belső legelő övezte, ahova a fejős és az igás kezes állatokat hajtották ki naponta. A szilaj jószág a külső határban, a messzi pusztákon tartózkodott egész nyáron át. sőt telelőre is csak egy részük került be a lakórész közelébe, az ólaskertekbe. A gazdálkodásnak s vele összefüggésben a megtelepedésnek ezt a sajátos formáját Györffy a nomád magyarokkal hozta kapcsolatba. Az ólakkal kerített faluról véleménye szerint más nomád népek életformájával és települési szokásaival való egybevetés után is nyomban kitűnik, hogy nomád állattenyésztők településmódja. „Valamennyi nomád — írja A magyar tanya című tanulmányában — mielőtt a tél beállna, téli szállásra vonul. A szállás védettebb helyen, éspedig legtöbbször víz mellett van. Felállítják sátraikat a nomádságra jellemző vérségi csoportosulás szerint, s gondoskodnak, hogy legalább a félKINCSÜNK AZ ANYANYELV Az Európa (vagyis a Nyugat) felé nyitás egyik kézzelfogható jele. hogy Pozsonyban az utcai hírlapárusoknál megjelentek az osztrák és a német bulvárlapok. Ezek egyikében olvastam, hogy egy bizonyos Rainer Holbe nevű úriember a lélekvándorlásról írott könyvében több jelentős személyiség korábbi életéről is beszámol. A nemrég elhunyt világhírű karmester, Herbert von Karajan a szerző szerint először zenetanár volt az elsüllyedt Atlantiszon, később az ókori Rómában kiváló szónok, azután pedig egy főnemes zenésze. Úgy tűnik, a hazai lapok versenyre kivántettebb jószág (ellő és szopós jószág, kezes nagy jószág) valami oltalmat találjon a zord időjárás, különösen pedig a tavaszba átnyúló fagyok ellen, ézért kezdetleges ólféle építményt tákolnak össze számára. A honfoglaló magyarság téli szállásra az. Alföldön is a nagyobb folyók, vizek, mocsarak mellé telepedett, tekintettel az itt található téli legelőkre, nyáron pedig az erdős, ligetes domb- és hegyvidéken levő nyári szállásokra húzódott." Ez az impozáns kompozíció a nomád téli szállásoknak a későbbi faluvá merevedéséről bár sok helyütt nélkülözi a bizonyításhoz elegendő alapot, mégis igen ösztönző erővel hatott a néprajzkutatásra. Többek kétségbevonták a megállapítás jogosságát. Miután nincs elég történeti bizonyíték — vélték — alaptalan a folyamatosság feltételezése a honfoglaló magyarság téli szállásai és a későbbi alföldi kertes települések között. Mások szerint ugyanezért — hogy tudniillik kizáró történeti bizonyíték sincs — nem tartják feleslegesnek a kérdés felvetését, ill. a lehetséges pozitív választ sem. Mindenesetre Györffy István munkássága e témakörben (is) elévülhetetlen érdemű a néprajztudomány történetében. Az újabb kutatógenerációk tovább finomították Györffy észrevételeit, s a leírások, elemzések számának növekedésével a kertes települési forma elterjedettségének határai is mind szélesebb területre tolódtak ki. Majd újfajta szempontú kérdések merültek fel. A hatvanas évektől nem az eredet problémája — az ősi magyar keresése — lett az érdekes, hanem inkább az adott struktúrák vizsgálata. E településtípus esetében a lakóterületen kívüli külső gazdasági telephelyeknek a gazdálkodás egészében, az árutermelésre áttérő parasztgazdaságok fejlődésében játszott szerepének a vizsgálata például. És felmerült e kertek és egyes középkori nak kelni a nyugati bulvársajtóval — gondoltam magamban, mikor egyik újságunkat átfutva szemembe ötlött a reinkarnáció szó. A szöveget figyelmesen elolvasva azonban meg kellett állapítanom, hogy a cikk nem a lélekvándorlásról szól, a reinkarnáció szót a szerző egészen más szövegkörnyezetben alkalmazta ; hiszen az egyik miniszterünk „lassú átváltozásáról" elmélkedve a következőket Írja: ..Hogy mi az oka ennek a különös reinkarnációnak, azt talán ne firtassuk." A megfogalmazásból kitűnik, hogy az újságíró az átváltozás és a reinkarnáció szavakat szivárosaink településképe közti látszólagos hasonlóságnak a kérdése, a városfalon kívüli, az ún. Hofstad-beli kerteknek és rakodóknak a lehetséges hatása a későbbi parasztgazdaságok külső határbeli kertjeire. A témakör nem lezárt. A levéltárak mélyéről előkerülő újabb adatok árnyaljak a kialakult képet. Másrészt, a tudományág fejlődésével változik a témára való rálátás, a megközelítés módja is. A Felsö-Csallóközben a Duna szigetein elterülő faluhatárok külső telephelyei. a kertek, fejlődésük története különös érdeklődésre tarthat számot e településtani vizsgálatok szempontjából. A gazdálkodásban betöltött szerepük a XVIII. század második feléig — az alföldi példákhoz hasonlóan — főképp a külterjes állattenyésztés szempontjából jelentős. Az intenzív mezőgazdasági termelésre való fokozatos áttéréssel ezek feladatköre is mind komplexebbé válik. Mígnem a múlt század második felében önálló településekké válnak, ill. a város beltelke körüli, a korábbi Hofstad-beli kertek veszik át ezek szerepét is. Somorja, a pozsonyi uradalomhoz tartozó kiváltságos mezőváros XVI. századi urbáriuma szerint a Duna két szigetére is kiterjesztette határát. Egyiken — a Ganczomnak nevezetten — a város védett erdeje volt, amely kevés dámszarvasi s vaddisznai, no meg építkezésre fenntartott fái miatt szorult a különös figyelemre. Másikát rétek s tűzifát adó csenevész füzfaligetek borították ebben az időben. Mint az urbárium említi, ugyanezen a szigeten korábban tölgyfák is voltak, amelyeket azonban teljes egészében kivágtak s elszállítottak a komáromi vár megerősítésére. A város XVI. századi forrásai ezen a két szigeten gyümölcsöskerteket és asztaghelyeket emlegetnek, amelyeknek e korai használatáról csak feltétenonimáknak tartja. De valóban igy van-e? A reinkarnáció szó elsősorban és szinte kizárólagosan vallásos értelemben használatos, a lélekvándorlást tanító vallásokban (pl. hinduizmus. buddhizmus) igy nevezik a léleknek új testi alakban való újjászületését. A szó maga latin eredetű, a'vissza, újra’ jelentésű reelötag és az incamatio .megtestesülés’ elem összekapcsolásával jött létre. A re- elem más közismert szavakban is előfordul, gondoljunk csak a manapság oly időszerű és ezért gyakran hallott reprivatizáció, rekvalifikáció szavakra vagy a rekonstruál ('valamit maradványai alapján az eredetinek megfelelő állapotba visszaállít'), esetleg a repatriál (.visszatér eredeti hazája állampolgári kötelékébe') stb. igékre. A reinkarnáció szó annyiban rokonítható az átváltozással, hogy ha valaki, valami új alakban jelenik meg, az valóban átváltozik; az előbbi szó korlátozott használatából és speciális jelentéséből eredően mégsem tetézzük, hogy állattartó helyek is voltak egyben. A XVII—XIX. századi adatokból már egyértelműen kiolvasható a határbeli külső telephelyeknek, a szénóskerteknek, akioknak, akolkerteknek, szénásatoknak a gazdálkodás egészében betöltött szerepe. Ezek a szabad birtoklásé rétek lábánál álló kerített helyek voltak. Alkalmanként gyümölcsösként is szolgáltak. Itt tárolták a gazdák a télire összegyűjtött s a szigetekben kint hagyott szénát, amelyet a növendék erdőkhöz és gyümölcsösökhöz hasonlóan sövénykeritéssel védtek az állatok kártételei ellen. A széna begyűjtése után az addig a zátonyok füzes erdeiben legelő barmokat átengedték a szigetekben felszabadult rétekre. Gazdasági jegyzőkönyvekben gyakran panaszkodnak a birtokosok azokra, akik a rétszabadulást meg sem várva, ráengedik állataikat mások rétjeire is. A város magisztrátusa éppen ezért szigorúan büntette azokat, akik a keritkezést elhanyagolták. A rászorulókat ugyanakkor „sövényvesszőkkel és szobrokkal" segítette. Az akiok, akolkertek azonban nemcsak rakodók és szénatárolók voltak. Rajtuk „épület", azaz az állatoknak védelmet nyújtó hely, valamilyen kezdetleges építmény, szín, istálló is állt, amelyben a gazda számos állatát kint tarthatta akár egész télen át. s a kint tárolt takarmányt télen át helyben feletette. Az állatok gondozására a szolgálók, cselédek vagy a gazda fia költözött ki alkalmanként a szigetbe. Nagyobb munkák idején, gyűjtéskor, hordáskor azonban még inkább benépesültek e kertek és környékük. Egy 1751-ben kelt peranyag szövege szemléletesen mutatja az ilyenkor zajos kinti életet: Szent Mihály napján Cikola-szigetben éppen sok tanúja akadt a szénát rakodó birtokosok közül annak, hogy egy „marha akal... körül lívő sövényt (az arra által haladó — KA.) terhes szekér ... hatalmasan ledöntötte." A felkinthetök szinonimáknak, vagyis nem cserélhetők fel egymással. Ha a cikk szerzője a szóismétlést idegen kifejezés beiktatásával kívánta mindenképpen megoldani, választhatta volna például a valóban .átváltozás' jelentésű görög eredetű metamorfózis szót. A latin és görög eredetű szavak helytelen használata sajnos nagyon gyakori hazai magyar sajtótermékeinkben. A hasonló hangzású szavak felcserélésére két példát is felhozhatunk.'Egyik lapunkban azt olvashattuk például, hogy egy külföldi kormányt „nemzetközi bíróság elé kell licitálni". Licitálni? Talán citálni! — kapja föl a fejét az olvasó, aki tudja, hogy ha valakit valahova rendelnek, megidéznek, azt citálják. A licitál ezzel szemben azt jelenti, hogy valaki árverez, esetleg az árverésen feljebb veri az árat. A kártyások valószínűleg jól ismerik másik jelentését is: .azért vetélkedik, milyen színű aduval játsszék és hány ütést vállaljon'. Egy más újságíró az exodus és exitus A reinkarnálódott miniszter 10
