A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-29 / 26. szám

A MAGYAROK

VILÁGKONRESSZUSÁNAK ELŐKÉSZÜLETEI

••• Május közepén a Magyarok Világszövetsége székházában ülésezett a Magyarok III. Világkongresszusának elnöksége, illetve szervezőbizottsága. Az elmúlt évtizedekben érdemben alig is szólhattunk a Magyarok Világszövetsége munkájáról, mert hisz ezt a szövetséget a mindent megoldó lenini nemzetiségi politika legalábbis nacionalistának, ha nem irredentának nevezte. Arról még kevesebb szó esett — ha egyáltalán valaha is szóba került —, hogy ebben az évszázadban két alkalommal is megrendezték a Magyarok Világkongresszusát. Lapozzuk hát akkor most fel egy kicsit e század idevonatkozó történelmét. A Magyarok I. Világkongresszusát 1927-ben tartották meg, s ekkor határozták el, hogy létrehoznak egy olyan intézményt, amely a Magyarországról kivándorolt magyarok kapcsolatait hivatott ápolni. Érdekes, hogy a környező országokba szakadt magyar népesség egybekapcsolását még kulturális vonatkozásban sem szorgalmazták ezen az első kongreszszuson. Vagy lagalábbis nem történt komolyabb ilyen irányú lépés. Azt az intézményt, amelyről szó volt, ezen az első világkongresszuson nem sikerült létrehozni. Több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1938- ban összehívott Magyarok II. Világkongresszusa létrehívja a Magyarok Világszövetségét. Azóta — immár több, mint öt évtizede — működik ez az intézmény, nem kevés ellentmondással, de legalább ugyanannyi pozitívummal is. Ahogy írásom elején is jeleztem, az utóbbi, közel öt évtized politikai történései és törekvései nem kedveztek azoknak a célkitűzéseknek, amelyeket 1938-ban fogalmaztak meg. Hosszú éveken át a Magyarok Világszövetsége lényegében formálisan működött, később — oly sok mással együtt — a pártállam árnyékában fejtette ki tevékenységét. A megújulást lényegében az elmúlt év eseményei tették lehetővé, amikor e változások jótékony hatására megtette az első lépéseket a megújulás felé.

A megújult — vagy megújulóban lévő — Magyarok Világszövetsége — az elmúlt évtől számítva bejegyzett, önálló társadalmi szervezetté alakult áf, s az új alapszabályzatban már megfogalmazódott, hogy folyamatosan törődni igyekszik a környező országok magyarságának sorsával, helyzetével. Mindezek alapján — az új alapszabályzatból következően — vált lehetségessé, hogy a Magyarok Világszövetségének egyik társelnökévé Dobos Lászlót választották meg.

E rövid történelmi összefoglaló után felvetődhet a kérdés, hogy miért vált aktuálissá a Magyarok III. Világkongresszusának az összehívása. Közép-Kelet-Európa országai, népei történelmi sorsfordulóhoz értek el. Úgy látszik, azok a válaszfalak, amelyek az európai magyarságot egymástól mesterségesen elválasztották, szűnőben vannak. Vélhetően megszűnnek azok az akadályok, amelyek eddig magakadályozták, hogy megszülessen a magyarok olyan világszövetsége, amely nevéhez méltóan egyesítheti magában a Kárpát-medence és a nagyvilágban élő magyarság

egészét. Vagyis az 1992-ben sorra kerülő Magyarok III. Világkongresszusán éppen ezen intézményrendszer megteremtése lesz az egyik fő feladat.

Az előzetes tervek szerint több átfogó előadásra kerül majd sor. így például szerepel a műsorban a történelmi múlt és a magyarságtudat kapcsolata, a Magyarságkutató Intézet eredményei, valamint az egyházak és a magyarságtudat kapcsolata. Valószínűnek látszik, hogy az egyik legizgalmasabb témakör a magyar művészet és a magyarságtudat kapcsolatai és kölcsönhatásai lesz. Ugyancsak érdekesnek ígérkezik, s bennünket is érint, a magyar szervezetek helyzete a világban című vitafórum. Az előzetes tervek szerint több egyházi rendezvényre is sor kerül, s végül a küldöttgyűlésen megválasztják a Magyarok Világszövetsége új vezetőségét és tisztségviselőit. A csehszlovákiai magyarok közül az előkészítő bizottság ■ munkájában — annak elnökségében — dr. Bauer Győző, dr. Duray Miklós és Dobos László vesz részt.

GÁL SÁNDOR

VISSZHANG

Koszorúzási

háttérzajok

..Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk ollyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk."

(PETŐFI)

Mind ez ideig sokkal fontosabb elfoglaltságaim is akadtak, mintsem hogy egy nevétsemtudom újságírói?) március 15-e utáni meg nyávogására — amely mellesleg kimeríti a nyilvános becsületsértés tényét — hangot adjak. Tennem kell ezt végre most mégis, azért, mert nem hallgathatom el a hamisan tájékoztatott nyilvánosság és Petőfi Sándor szellemi öröksége miatt a háttérzajt, mely érthetőbbé teheti, miért kellett a Hétnek (1990/14) ilyen aránytalanul nagy hangsúllyal foglalkozni a szereplésemmel. (1. még ugyanazt a szelecskét, ugyanazon lyukból: Nap, 1990. III. 20.) Talán jellemző, hogy a ligetfalusi park közönsége is ilyen nagy hangsúllyal reagált, de ő ezt tapssal fejezte ki. (A videófelvételen ez a tény egyértelműen lemérhető.)

Az elmúlt — fényesnek egyáltalán nem mondható — húsz évben, ott voltam én is néhányszor a szobor környékén, amikor a forradalomhoz és a Petőfihez semmiközenemvolt eseményeken az említett újságíró)?) akkori és mostani kenyéradó gazdái „ünnepeltek". Figyelemreméltó, hogy a tavalyi 180 fokos fordulat)?) ellenére nagyjából egyugyanazon személyekről van szó. „Mi gondunk rá? mienk/ A konyha szöglete,/ Kegyelmes jó urunk/ Helyeztetett ide." Talán akad valaki ezen az ugaron is, aki emlékszik, hogy ezekben a fagyos, nem ünnepi időkben évekig beszéltem — úgy jelezték vissza, hogy nem akármilyen szinten — Petőfivel a forradalomról és egyúttal beszéltem a világban is „a 120 évvel későbbi forró tavaszi napokról", (1848+ 120 =

1968) és sohasem remegtem az esetleges mellbehorpadás miatt. Hogy erről néhol tudnak és emlékeznek, bizonyítja az a tény is, hogy szinte ugyanazon órában, amikor a ligetfalusi „féltéglák" töredeztek, a Kossuth Rádió közvetítette — Huszárik Zoltán rendezői kézjegyével ellátva — 65 perces Petőfi monodrámámat, első ízben cenzúra nélkül. A hetvenes években rendre kivágták az ismétlődő „Jön az orosz, jön az orosz", kezdő és befejező mondatokat. Tehát nekem korábban sem volt, és most sincs féltéglára szükségem ahhoz, hogy kiderüljön: ki vagyok és mit gondolok. Azt hiszem, megtaláltam a művészhez méltó formáját az igazság el nem hallgatásának. Persze, lehet, hogy azok, akiknek ez közömbös volt, vagy akik később születtek, erről ném tudnak. Igen, manapság egyre gyakrabban olvasom, hogy korábban születni önmagában még nem érdem. Így van, de remélem, hogy még nem tartunk ott, amikor az apámlehetnekorúakkal szemben a bárdolatlan, otromba stílus dicséretet érdemelne. Valamikor ilyesmire is nevelték az embert. Ma már, sokan köszönni sem tudnak. Nagy dicsőség!

Az idén március idusa előtt a hagyományos szervezőknek én is az eszükbe jutottam. Felkértek. Felajánlottam a fellépést, besegítéssel a rendezésbe is, hogy az ünnepség ne legyen most már csak a Csemadok privilégiuma, hogy minden szervezet vagy mozgalom egyforma súllyal képviseltethesse magát. Ezért személyesen legalább háromszor kilincseltem — különben szokásomtól eltérően — a NVEE koordinációs bizottságán, hogy a szlovákok közül is legyenek ott a 48-as forradalom emlékünnepélyén. Ján Mistrík kollégámat is személyesen kértem fel, aki szívesen jött tiszteletdij nélkül is, bár nem gondolta, hogy a Csemadok nem „szokott" ilyen csekélységgel, mint tiszteletdíj foglalkozni. No meg, azt sem sejtette, hogy most a változás után kénytelen lesz egy pódiumra lépni a régi rend vezető elöljáróival, akik ugyanakkor ma is szemrebbenés nélkül veszik fel zsokéjukat. Éppen ezért én sem rejtettem előzetesen véka alá, hogy nem kívánok a horpadtmellűségtöl tartó újságíró)?) legfelsőbb főnökeivel együtt ünnepelni. Talán ezt is érezve, tudva)?) az egyik „megújult", és egyáltalán nem „bársonyos" stílusú, november előtti önmagával teljesen azonos funkcionárius zavart keltett, hangoskodott, amiért nem tetszik neki az emelvény, mondván, hogy „nem fog látszani a szobor". Pedig tudhatta volna, hogy senki nincs a mezőnyben, akinek feje, akár egy emelvényről is elérné Petőfi homlokának magasságát. Később a beszédek alatt hallom az újabb háttérzajt, ugyanazon fontos ember dorgálását, amiért a régi-új főnök nevét nem konferálta be Csanaky Eleonóra. így tudtam csak meg, hogy az elnök is felosont az emelvényre. A megbeszélt forgatókönyv értelmében Duka Zólyomi Árpád és dr. Szabó Rezső képviselték a Csemadokot. A harmadik embernek úgy látszik derogált volna csak a földön maradni. Ilyen előzmények és villogó szemverések után mondta el, itthon először nyilvánosan Bari Károly versét, valamint szószerint idéztem ama Prácában megjelent kirohanást, a március 15. napján megjelent arculcsapásunk szavait: „Slovenskí Maďari". Ez volt tehát a bűnöm. Ez zavarta az újságírót)?). Ebből az a tanulság.

hogy általában más-más zavarja az embereket. Van, akit az arculcsapás tényének a kimondása zavar, van, akit maga az arculcsapás. Én az utóbbi vagyok. Akit még az is zavar, hogy évtizedek óta megszoktuk a pofonokat. De még ennél is jobban zavar, ha egyesek azért harcolnak, hogy igenis nekünk meg kell köszönnünk azokat a pofonokat, sőt azt szeretnék, ha még oda is tartanánk arcunk másik felét is, hogy kérjük a pofon párját. Közben Karabachot, Koszovói kürtőivé pánikot keltenek.

Befejezésül még két gondolat.

1. Aki újságíró (vagy újságíró akarnok), annak illik ismernie a negyedik elemiben is ötöst érdemlő tárgyeset használatát az alanyeset helyett. („Csak egy dolog zavart, a rendezvény utolsó fellépője." Kiemelés tőlem.)

2. Ha netán az én „féltéglával való mellveregetés"-em „ténye” (leírni is fáj ezt a nyelvi borzadályt) ■ miatt behorpadt volna jelenünk valamelyik, gyávasága miatt túlbuzgó Kuthy Lajosának. Császár Ferencének, Vahot Imréjének a melle, üzenem neki, nézzen csak körül: embernek még horpadt mellel is lehet élni. De minek?

GÁLÁN GÉZA

Gálán Géza írására a lapunk ezévi 14. számában megjelent cikk szerzőjének ..kenyéradó gazdái" nem kívánnak reagálni. Elismerjük G. G. jogát ahhoz, hogy a szóbanforgó ünnepség lefolyását a saját szemszögéből nézze, s így is vélekedjen róla. Egyébként is bajos lenne ennyi idő után pontosan rekonstruálni. mi és hogyan esett meg a ligetfalui Petőfi szobornál. Az ominózus cikk írójának, Lovász Attilának a válaszát következő számunkban közöljük.

9