A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
Amikor a kéziratot megmutattam egy barátomnak, azt mondta, hogy szép sztorikat tudok kitalálni. Pedig, akármilyen közhely is, igaz, hogy az élet sokkal lehetetlenebb szituációkat termel, mint a legjobb írói fantázia. Riportom „hőse" élő, valódi személy, s csak azért cseréltem ki a nevét, hogy a még mindig kegyetlen világ ne ismerhessen rá. Az egész úgy kezdődött, hogy az Amicus több mint két órát késett. Hajnali fél kettőkor érkeztem a pozsonyi nagyállomásra. Hogy ne a váróteremben várjam meg az első hajnali vonatot, úgy döntöttem, éppen aktuális vacsorámat a város közepén fekvő Tempó „falatozóban" fogyasztom el. A virsli olyan volt, amilyen, de falatozása közben vettem észre egy koszos, kócos hajú kiskölyköt a sarokban, aki ugyancsak virslit majszolt. Hiába ette gyorsan, nem fejezhette be. A rendőrjárőr tisztelgés nélkül, fennhangon utasította őt ki a büféből, a kölyök pedig szótfogadva elinalt. Minden kétes exeztencia arca nyugodtabb lett. Magam is kényelmesen fejeztem be vacsorának nem nevezhető falatozásomat és mivel még mindig több mint egy órám volt a vonat indulásáig, leültem a Prior előtti padok egyikére és rágyújtottam. — Figyelj, haver, elmentek már a rendőrök? — Még nem. — Hallod? Ajd egy cigit! — Hány éves vagy? — Mi közöd hozzá? Adsz egy cigit, vagy nem? Pedagógiából elégtelen: adtam. így ismertem meg Ferit, aki tizenkét éves, hatodikos és nem először alszik kint az utcán. A köiykön végül is semmi sem volt szép. Kamaszosan megnyúlt végtagjait kihangsúlyozta a kinőtt, mocskos ruha. zsíros, fésületlen haja hetek óta nem látott sampont, borbélyt, kardigánja lyukas volt és náthás orrommal is könnyen állapítottam meg a kocsmaszag és az idült szappanhiány hamisítatlan keverékét. Csak a szeme volt szép. — Mit keresel kint ilyenkor? — Sétálok. — Gondoltam. Mi sem természetesebb annál, hogy egy tizenkét éves kölyök hajnali kettőkor a városközpontban sétáljon. — Nem vagyok kölyök! — Hát? — Te sem mennél haza az én helyemben. — Nem tudom milyen a te helyed. Valaki csak vár. — Engem ? Engem évek óta nem várt senki. — Olyan ember szerintem nincs. Anyád biztos keres. — Gondolod ? Ö sem keres. Ö most nincs egyedül. — Hót kivel? — Hármat találhatsz. Nem firtattam tovább. A helyzet majdnem egyértelmű. Tankönyvbe illő. (Most kért egy újabb cigit.) — Hogyan mész holnap suliba? — Majd bemegyek nyolcra. Néhány órán úgyis lehet aludni. Ismernek már engem. — És mit szólnak hozzád ? — Mit szólnának? Volt már nálunk az osztályfőnök, volt valamilyen szociális nővér, mindenáron gyermekotthonba akart vitetni, de megmondtam neki, hogy elszöknék onnét. Amikor anyu is ült, voltam már ott. Kibírhatatlan. Képzeld! Este kilenckor már aludni kellett. Nekem!? — Azt mondod, hogy anyu is ült. Ki ült még? __ — Most is ül" TI" bátyám. Rendes, verekedös nagy fiú. Több mint húszéves. És kemény fickó. — Most is verekedésért ül ? — Mittudomén. Ilyen kis hülyének nem mondanak el mindent. — Nem szeretnél rendes családban élni? — Mi az, hogy rendes család? Szépen köszönjél a bácsinak, süsd le a szemed, ne feleselj, tesziinadrágban mész fiam. Tudod, milyen az, amikor egy várost a csatornán, éjszakai utcán keresztül ismersz meg? Én tudok ám koronás nélkül telefonálni. (így van. Megmutatta. A mai napig nem tudom megcsinálni). — Vágyaid, álmaid vannak? — Nem álmodom. Én így élek. Bár jó lenne egy farmer. Meg egy magnó. M ia r m iL 14
