A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-22 / 25. szám

vataggal. s végtelen sivatagra emlékeztet a fénytelen, lehangolóan komor és áthatolhatatlan égbolt is: magával a mindenséggel állunk itt szemben, s köröttünk nincs más. csak a mindörökre néma ismeretlen; az egyház embere a magány és a kiszolgáltatottság döbbenetes jelképeként marad meg emlékezetünkben. Elhagyatottságot és tehetetlenséget sugall egy másik neves alkotás, a Vándor a ködtenger fölött is: a magányos férfi elé táruló tájat köd takarja (szinte érezzük nesztelen gomolygását. nyirkos érintését), nyomasztó, súlyos csend nehezedik a vidékre — a ködrejtette titok megfejthetetlen, s hallgatag a természet is. Úgy érezzük, sorsunk, létünk allegóriáit látjuk: egyedüllétre ítélve, kiszolgáltatottan kell szembenéznünk a világgal, a kinyilatkoztatás pillanataiban megnyíló végtelennel.

Nehezen állíthatjuk tehát, hogy Friedrich a vakhit festője lett volna, hittételek szemfényvesztő illusztrátora. Művészetének megértéséhez talán egyik versének néhány sora visz bennünket legközelebb:

Isten, köszönöm, hogy itt, e földön örökké nem élek.

Adj erőt: csillagsátradig emelkedjék ez a lélek.

(Földényi F. László ford.)

Teljes joggal tarthatjuk ezt a strófát egy olyan (talán akaratlan) lírai vallomásnak, mely a friedrichi álomvilág legsötétebb tájait is megvilágítja. Az idézett sorokra rímel egy másik versrészlet, ugyancsak a festőtől: „Hogy egykor örökké éljen (A halálnak adja meg magát az ember)." íme, a hit és a kétely, a megváltás reménye s a kiszolgáltatottság közti ellentmondás feloldása: A művész a halált nem végső pusztulásként, kétségbeejtő megsemmisülésként fogja fel; ellenkezőleg, a halál jelenti az örök élet álmának a megvalósulását. A túlvilági béke iránti olthatatlan sóvárgás, az időn és téren kívüli spirituális lét vágya irányítja Friedrich ecsetjét.

szülőfalujába és a háború is nagy emberveszteséggel járt. Ezért a földesurak örömmel üdvözölték a távolabbi vidékről való menekülteket és a munkásokat, főleg a mezőgazdaságban.

A török hódoltság után jött telepesek, szezonmunkások egy csoportja, ahogy családneveik elárulják, Morvaországból jött. A Hrotkó, Vaskó, Morvay, Moravek. Moravan cseh családnevek között nagy számban

Reflexiók és (át-) érzések

(Bevezető egy tervezett sorozathoz)

amikor kimondhatatlan, nem evilági derűt árasztó temetőket fest (pillantsunk csak a Temetökapu 1822-es és 1825-ös változatára) és különös kikötöket, a távozások és érkezések örök jelképeit. Ez a vágyakozás ölt testet azokban a festményekben, amelyeken a holdfényben ragyogó éjszakai tengert látjuk : a megnyíló égbolton földöntúli sugárzás árad szét, hatalmas ezüst-óceánná változtatva a vizeket, s a tükörsima hold-ezüstben távolodó hajók mintha az égbe tartanának; a tengerpart bizarr szikláin ülő kis társaság előtt egy pillanatra kitárul az örök fény birodalmának a kapuja (Holdfelkelte a tengernél), és ez a fény tör elő a föld alól a Nő a lemenő nap előtt címet viselő festményen. Az 1824-ben született Estén már alig látunk mást, mint a fénytengerré lett mennyboltot, s az éj sem oltja ki az ég tüzeit: a sejtelmesen sugárzó Hold s egy tündöklő csillag közvetíti a titokzatos messzeség üzenetét (Két férfi a holdat nézi). Az elmúlás van jelen e képeken, de ez az elmúlás az öröklét ígérete. A Kolostortemető hóban monumentális székeseg^táz-romjai. düledezö, föklbe-hóba süppedő keresztjei és sírkövei, csodálatos rajzolatú, égbe nyúló faóriásai nem a múlandóság szomorúságát hirdetik, hanem az örök nyugalom eljövetelét s a feltámadás reményét.

Egy évad a pokolban cimü eksztatikus önvallomásának utolsó fejezetében Rimbaud arról az emberről ir. aki „az itteni világosság felfedezésére szánta el magát". Úgy hisszük, Friedrich célja sem volt más. Szivünk joga kételkedni e cél elérhető mivoltában; vitatkozhatunk lemondó pesszimizmusával, túlvilág-hitével. szuggesztiv miszticizmusával, müveinek hatása alól azonban aligha vonhatjuk ki magunkat. Képeit szemlélve valóban megérint bennünket a halhatatlanság s felragyog a láthatatlan fény, melyet oly elszántan keresett: ama „másik” világról szőtt álmát látjuk megvalósulni — a művészi öröklétben.

G. KOVÁCS LÁSZLÓ

vannak Vrábelek és Pasztorekok. E két utóbbi a dél-morva nyelvjárásból magyarázható. Pasztorek árvagyermeket jelent, a Vrábel pedig a vrabec (veréb) szó nyelvjárási alakja. A Vrábel fürge, élelmes és vidám hangulatot ébresztő madár, s így lett jelképe a vidám, ügyes, néha túlságosan is ügyes, mozgékony, találékony embernek.

Jöttek természetesen szlovákok, amit a gyakori Tót név bizonyít. De jöttek délről is menekültek, Horvátországból. Szerbiából. Sok a Horváth családnév, de néhol csoportosan előfordulnak a következő családnevek: Miskovics (alapszava: Mihály). Jakubács (Jakab). Letovics (Marcel név becéző olaszos alakja), Markovics (Márk). Belokostolský (jugoszláviai városból: Fehértemplomi), stb. A délszláv bevándorlóktól maradt egy nyelvjárási szó: budri, ami a délszláv bőd rum — pince szóból alakult és a két szomszédos ház közti szűk sötét közt jelent.

BLASKOVICS JÓZSEF Viliam Pribyl felvétele

Az európai gondolkodás legnemesebb hagyományai közé tartozik, hogy az életérzések etikai-esztétikai kifejezését megpróbálja összhangba hozni a logikus megfogalmazás követelményeivel. A filozófiát nemcsak módszernek tartja ahhoz, hogy helyesen érveljünk bármilyen világnézet mellett, hanem fenntartja azt a meggyőződést, hogy — a bölcsesség szó eredeti jelentésével egyetértésben — a filozófia tanáccsal is szolgálhat. Persze nem a közvetlen problémaszituáció megoldásánál, hiszen erre nincsenek eszközei. Inkább úgy. hogy elgondolkodik és elgondolkoztat is arról, ami van. volt és lehet.

De mindjárt itt van az első bökkenő! Feltehető a kérdés, mit kezdjünk az olyan általános meghatározásokkal, mint a „van" vagy a „vök" ? Hiszen e fogalmak jelentésköre olyan tág. hogy tartalmuk már megfoghatatlan. A „van" jelentheti azt. amit közvetlenül, szinte a bőrünkön érzünk tapasztalunk; lehet az, ami behatárolja tetteinket, tehát amire vállat vonunk és azt mondjuk: c’est la vie. vagyis: ez van, ezt ken szeretni"; de viszonyulhatunk hozzá cum grano salts (egy csipet sóval), józanul keresve azokat a módokat, amelyekkel kiküszöbölhetjük a számunkra kellemetlen vonatkozásokat; végezetül, de nem utolsósorban a „van" a nézetek, ideológiák és meggyőződések szűrőjén is fennakadhat, és mi ott maradunk lógva „a mesék tetején". Ugyanígy a „volt" azonosítható az elmúlt események tényként rögzült kövületeivel, a letűnő generációk hordozta sorssal, az egyéni- vagy csoportemlékezethez tapadó mitológiákkal vagy akár a mosthoz vezető előtörténettel. Választhatunk!?

A másik akadály, amin minden filozófiai kijelentés fennakad a mindennapok felé vezető útján, az, hogy a filozófia nyelve nemcsak túláltaiánosit (ez lenne a kisebbik hiba a köznapi ember szempontjából), hanem „a dolgot, amiről szó van" transzcendálja is.

Ez, azt hiszem, magyarázatot igényel. Transzcendensnek azt tartjuk, ami a lehetséges tapasztalat határain túl terjed. Transzcendálni tehát annyit jelent, mint a dolgot kiemelni itt és most adott meghatározottságaiból; a tapasztalás és átélés közvetlenségéből áthelyezni egy tér- és időfeletti jelentésbe. Ez az eljárás persze nemcsak a filozófiát jellemzi, hanem például alapvető létélményeink átadását is. A szerelmet közvetlenül érezzük át, de ha beszélünk róla, akkor az emberiség emlékezetében megőrzött és állandóan újratermelődő kulturális és nyelvi kliséket használjuk. Mindemellett állandóan érezzük, hogy nem vagyunk teljesen őszinték; hogy az, amit mondunk, nem fejezi ki azt, amit átélünk. Mindezt érezzük annak ellenére, hogy mind az átélés, mind pedig a használt szavak önmagukban igazak, hitelesek, felemelök, esetleg megrenditök.

És itt van az a pont, ahol megmutatható a filozófia tehetetlensége a mindennapok problémáinak feloldásában, de egyben az a képessége is, hogy eszmeileg és eszményekkel keretezze ezeket a dilemmákat. A filozófia nem mondja, nem mondhatja meg, mit tegyünk a folyó időben, csak ahhoz fűz kommentárt, hogy mindaz, amit teszünk, hogyan mutatkozik a viszonylag idöfeletti eszmék vonzatúban. Kis túlzással — de azért inkább csak csendben és fenntartásokkal — azt állíthatnánk, hogy a filozófia jelölteti ki azt az arkhimédészi pontot világunkban, ahonnan saját magunkat szinte

kívülről szemléljük. Színházi terminológiát használva: dramaturgiai vagy rendezői fölényességünket elveszítjük, és magunkat a nézőtérről, mint a szerepet jól-rosszul játszó színészt látjuk. Tehát mint olyasvalakit, akinek illik ismernie szakmája fogásait (pl. hallhatóan és értelmesen beszéljen, kifejezően mozogjon stb.), és aki emellett — hogy az előadás ne boruljon fel — nem rögtönözhet saját belátása szerint, hanem be kell hogy tartsa a szövegkönyv utasításait. Igaz ugyan, hogy a valós életben nincs előre megirt forgatókönyv, vagyis a végkifejletet nem ismerjük előre, de itt is vannak bizonyos dramaturgiai szabályok, amelyeket a közösség kikövetel; és vannak általános normák meg eszmék, amelyek nélkül ugyan léé tiet juk az életünket, de amelyek mégis embervoltunkat, természet ént ük. erkölcsiesztétikai jellegünket azonosítják. Ezeket közvetítheti a filozófia.

A kérdés az. hogyan? Az egyik lehetőség az. hogy a filozófia általános és transzcendens fogalmait „lefordítjuk" mindennapjaink nyelvére. Eközben azonban nem szabad elveszítenünk magát a transzcendenciát, tehát mindazt, ami időbe soroltságunkkal és időt alakitó tevékenységünkkel egyetemben alakítja emberm ivottunk id őrseget. Azt az idöiséget, amely paradox módon egyesíti magában egyedi létünk végességét és az emberi nem folyamatosságát a közvetlen partikuláris érdekek ideiglenességét és az emberiség értékeinek időfelettiségét. Magyarán szólva: a humánum horizontját vázoljuk fel a tudatosított és átérzett konfliktusok, visszásságok, célok köré.

Ez, persze, nem történhet egy kitüntetett, független álláspontról. A filozofikus szemlélet kiemeli ugyan az egyént korlátozott létének határain túlra, vagyis viszonylag függetleníti őt létkörülményeitől, de a filozófia maga (és semmilyen más emberi ismeret) nem képes az emberi ittlét gyakorlati és eszmei horizontját áttörni. Vagyis más szóval: a filozófia nem egy zárt és befejezett igazság szempontját követi, hanem — képletesen szólva — a belátásra vezető utat próbálja ajánlani a félrevezető helyett.

Ebből is látszik, hogy sem a filozófia, sem a filozófus nem kívülálló — nem koreográfus, hanem táncos a táncosok között — és éppen ezért csak annyira vehető komolyan, amennyire komolyan tudjuk venni a másik embert vagy élethelyzeteinket. Vagyis a körülmények és egyéni adottságaink vagy a témák és az általuk kikényszeritett stílus fogják meghatározni, miről és hogyan szólunk az elkövetkezőkben. Szívem szerint — ha eme meditációkból rovat vagy sorozat kerekedik — „a filozófia hátsó szobájának" nevezném el. Abból a megfontolásból, hogy a hagyományos parasztházakban a hátsó szobában zajlott az élet. az első szoba az ünnepeké és a nem mindennapos .eseményeké volt. Az első- vagy tisztaszoba filozófiáját ismerjük a lexikonokból és kézikönyvekből, de a hátsó szobába csak az ismerősök és a családtagok bejáratosak. Ft óbáljuk meg ezt a kört kiszélesíteni! Lehet, meglepődünk azon. hogy ott nincs köztünk különbség; csakhogy a meglepődés kézenfogva jár a rácsodéIkozással. ez pedig mindenfajta bölcselkedés szúlöanyja

MÉSZÁROS ANDRÁS