A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
Magyar égtájak Latinovits Zoltán (1931-1976) Június 4-én volt 14 éve, hogy a magyar színművészet annyit vitatott személyisége, Latinovits Zoltán örökre levonult a világot jelentő deszkákról. Akinek kerek évforduló kell ahhoz, hogy megemlékezzen róla, vessen magára. Ért annyit ez a pálya, hogy akár évente visszaidézzük örökké nyuzsgö, dolgozó és soha meg nem alkuvó előadó, rendező, alkotó alakját — ez egyszer saját írásaival. Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket . .. A Szent Imre Gimnázium kisdiákja, műszaki egyetem hallgatója, logikus gondolkodó, s mégis előre predesztinált pályával, hiszen ki is lenne igazán „érzékeny antennájú gyermek" ha nem ő. Minket bűntudatra neveltek az iskolában, újratermelt lelkiismeret-furdalásra, és a bűnöket meg kellett gyónni, megvallani a szégyellt vágyakat — a szép titkok hét lakat rejtekébe zárva, a szerelem batyuba göngyölve. A feloldozás nem hozott megváltást. A szentélyből kilépve, a harsogó tavaszban újra támadt a görcsösen akart megkönnyebbülés vágya, amelyet újra és újra le kellett fejezni. Mindig meg kellett fojtani a felbugygyant reményeket. Ember nem élhet bűntudattal. Kamaszgyerek még kevésbé! Ki volt? Ember, művész — a kiállhatatlan és ellenállhatatlan. A gondos atya (A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak), a szerető (Rómeó és Júlia), az alkotó (Verset mondok, Ködszurkáló). Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak. Megmaradt szívem szeretete, gyűlöletem; és minden felett megmaradtam folyton-keresőnek, „terepfelverönek", lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülönek, igazságkeresönek, nevetőnek. Szeptemberben lenne 59 éves. összeállította: —lovász— La \\o° jio tt*0'* Mevse1 fe le tt el tflO pontok összességének vetülete. (Ezen döféspontokat a milliárdnyi életegyenes és életgörbe szúrja ki az általam elképzelt világsikból.) Durva közelítéssel talán annyit kifejez a hasonlat, hogy különleges pillanat, akár az ember születése. — Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! X Ha térben és időben legbelsőbb húrrendszerünk rápendül egy-egy versre, mint zenekari próba alatt a sarokban felejtett hegedű húrja rezonál a hangzatokra, a „zengeményre", úgy mondjuk; „szeretem ezt vagy azt a verset". De ha rákérdeznek, miért szeretjük, miért kedves: topogunk, dadogunk, valamely fellengzős közhellyel, érzelgős terelőmondattal válaszolunk, hunyorgunk, mint a napba révedő, pirulunk, mint a rajtakapott gyerek. Eszembe jutnak sikeres vagy sikertelen órák, melyek „legkedvesebb verseim" címszó alatt kerülnek fogalmazásra. Mondani vagy közvetíteni? Hallottam verset közvetíteni iskolában, ahogy a tanár közvetíti a diáknak, értelmezve, értelmesen, vagy ahogy a diák közvetíti a tanárnak és társainak, hogy bizonyítsa memoriterkészségét, hogy bebizonyítsa, készült az órára. Ebből a két alaptípusból aztán úton-útfélen hallani szavalókat, színészt is, előadót is. A szavaló egy életen át bizonyítja, hogy készült, az előadó pedig értelmezve-értelmesen közvetíti a szurkoló hallgatóságnak, akik titokban lesik — régi diákok —, hátha belesül. Hallottam verset zengeni, bömbölni, pítyogni, makogni, hörögni, énekelni, mormogni, mindenféle előadótól, a „szent művészet" borzongó révületében, álomban és transzban, deklamálni, szürkíteni, mélázni, fuvolázni; láttam taglejtésekkel kísérve, dobbantva-robbanva szavalni, avagy lapos alázatban szoborrá merevedve, stílusosan recitálni. Hallottam költőt saját versét mondani. Sokszor maradt valami hiányérzetem. Mert ha magam voltam a versekkel egymagámban, vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha falsarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban, vonaton, télen, mikor a jégvirágos ablak elzárja a távoH, messze vidéket; voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára, nyári este; voltak, amelyek szomorú albérletem falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot, voltak kócosak, piszkosak, lányosán csendesek, betegesek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők, lázítva boldogítók, szerelmesek; (. ..) Hogyan kellene hát verset mondani, hogy mindenki maradéktalanul azt hallhassa, ami írva vagyon? Hogyan kellene megidézni, felidézni a költőt, mintha ő jelenne meg valóságban és vérben és mocsokban, ott szülné keserves győzelmét a semmin, a mindenen, a ki tudja, honnan küldött szót előttünk vergödné világra, gyötrődő görcsben, boldogan. Hogy elönthessen mindnyájunkat a vers, mint folyam a partokat, hogy megemeljen az egyszer fogamzott és fogalmazott dal, betölthessen, mint a befogadó szikkadt föveny a tenger kékségét, hogy megütközzünk vele, kikötő kövei a tornyos hullámverésben. Amikor felidézek vagy megidézek egy költőt, életének adott keresztmetszeti pillanatát kell megkeresnem. Egész életének egy adott pillanatát, amelyben a vers megszületett. Ezt a keresztmetszetet három pont határozza meg. Három pólus. 1. A múlt: a költő életének origója. Ez magában foglalja őseink vonulatát, a láncolatot, amelyből kiszakadt. Ezt a terhet-kincset vonszolja maga után, mint halász a hálóját (a múlt síkos halaival), a közösségnek, a földnek minden meghatározójával és összefüggéseivel, elhaltak energiájával, volt harcaikkal és szerteágazó akarásaikkal, vágyaikkal, tehetségükkel, tehetetlenségükkel. 2. A jelen : a vers születésének pillanata. A halál felé vezető úton az élet állomása. Magában foglalja a költő csillagsorsának addig megélt és szerzett tulajdonát. A megélt élethossz alatt fölszívott szellemi, lelki, testi táplálékokat és salakot. Ez a pillanat metszőpont, amelyet két vonal határoz meg: az általa cipelt kereszt vízszintese és függőlegese. Egyben kifejezi a világ „akkori" pillanatát, hiszen a költő minden közösség mondandóját éli és hordozza művében és idegeiben. Nehézkes ábrázoló geometriai hasonlattal: ez a pillanat a költő léleksikján ponthalmazat : a világ idő- és térsíkján ejtett döfés3. A jövő: a születés és elhalás rendjének jövendő felérzése. A történelem fordulópontjainak megérzése. A közösség jövőjének megsejtése, a költői hit iránytűjével. „Vajon milyen ideológiák milyen szextánsai mutatták meg előre a lélek rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a dantei képzelet szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát ... Hagyjátok meg a költőknek az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait. Mert van, ahová csak ezek vezethetnek el." (Somlyó György) Ha a gondolatmenetem eddig érzékelhető: akkor logikus, ha el akarom mondani, helyesebben újraszülni, újraélni a költő versét, ezeket az utakat kell végigjárnom. Ez az első: felkutatni, az „akkort". Meg kell keresni a költő helyét, helyzetét, viszonyait önmaga és világa között, az ágy és az asztal között és alatt. Mindebbe természetesen belejátszik a költő hangja, ételei, italai, háza és vélt hét kapuja, az „akkori" történelmi valóság viharai, lavinái, a szélnek és lapoknak akkori járása, szenvedés és nevetés akkori árkai és dombjai, a kisértő körök és bugyrok akkori fuvalmai, a remény akkori sugarai. A második, hogy magamban megkeressem az összes rápendülhető húrokat: ahogy bennem ma rezonál az akkori pillanat, tehát a költő akkori életkeresztmetszetének vetülete rajtam, tehát bennem. Hogyan tudok ma, most, a régen megpendült hangra ráhangolní? Minden tulajdonommal, agyammal, szívemmel, csontjaimmal, zsigereimmel, szenvedélyemmel, indulatommal, véremmel. A magam életkeresztmetszetével. Sokszor nehézkes és lassú folyamat ez, amig az ember újra és újra olvasva lassan testi-lelki fedőhelyzetbe kerül a költeménnyel. A- hogy más és más körülmények között, más és más lelkiállapotban újra ráfordul különböző helyzetekben, mint a hajó a bójára, vagy, ha úgy tetszik, a szó szoros értelmében biológiailag-lelkileg ráfordul a versre, hogy ősi szerelmi kínokban és gyönyörökben magáévá tegye, helyesebben egyesüljön vele. Csakis ebben a fizikai-biológiai egyesülésben születhet meg elmondásra a vers. Csakis ebben a zaklatott, kéjes, kínlódó verdesésben kapja meg mai, magam szülte, magam élte, szerkesztette szárnyait. A könyvbe préselt betű-folyondár csak Így kezd újra-lüktetni, újra-élni, újra-lázítani. Vérátömlesztéssel. A halott sorok valaha élet voltak, szerelem, harc, kín, gyötrelem, születés. Fel kell támasztanom, de már a magam vérét kell belecsurgatnom. 12
