A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
n HALLOTTUK n OLVASTUK U U LÁTTUK KÖNYV A kő alól „ ... nagy keserűséggel lesz találkozása annak, aki végigolvassa e sorokat, s igen mélyről jövő keserűséggel. Ha okát kutatja, találhat okot bőséggel az életrajz ismerője az egyéni sorsban is, a pesterzsébeti és a nevelőintézeti gyermekkor, az élet perifériáján vergődő család emlékében, s az ötvenedik életévét éppen hogy átlépő ember férfiharcaiban és vereségeiben is. Ám az okok tágabb körét a nemzedék sorsában leli meg. A nemzedékében, amely úgy érzi, zárójelbe tette őt a történelem ..." — írja Biró Zoltán az alig negyven oldal terjedelmű füzet előszavában. A kő alól c. kötet Ratkó József verseit tartalmazza, a költő keze írásával, saját kiadásában. Szeretem Ratkó József sallangtalan, csontszáraz, őszinte sorait, keményre faragott verseit, amelyek olyanok, akár egy-egy dal (nem véletlenül zenésített meg közülük oly számosat Dinnyés József), vagy mint egy szobor. < A kő alól c. kötet soraiban mélységes fájdalom szólal meg. A szavak nem kiürült, jelentésmentes kötőanyagok, mint az „elidegenedett" költők oly sokánál: Ratkó szavainak mindegvike gránittégla. Súlyos jelentéseket hordozó. Mert Ratkó Józsefnek van mit mondania. „Mert ahol a szó leértékelődik, ott leértékelődik a gondolat, az igazság, a hit, ott leértékelődik az ember." (Bíró Z.) Ahogy forgatom a lapokat, minden sor ide kívánkozik. Megpróbálhatnék idézni, de a versek bonthatatlan egészek ... Mégis néhány versszak: Süt a Nap. Hihetetlen. /Sírod vetetten./ /Ásó készíti ágyad./ Nem anyád ágyaz. (Fiam) Mit történt? „Feleségem ölbe veszi a temetőt, ringatja. Sir hozzá. Énekel hozzá. De én hallgatok. Szememre borosta nő. A veszteséget tudni kell — pontosan. Hogy el ne tévedjünk önmagunkban, dolgainkban." (Részlet a kötetet záró interjúból, amelyet Görömbei András készített a költővel.) Veszteségek. Veszteségei között nemcsak az apa, az anya, hanem ott van Kormos István, Nagy László, Illyés Gyula, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos — s egy nemzetnyi nemzedék minden vesztesége, fájdalma és megaláztatása, mellőzöttsége. Minden, amit már — jöjjön bármilyen radikális és progresszív átalakulás — Ratkóék nemzedéke sem nyerhet vissza. A 87-ben Hatvanban kiadott füzetből mindössze négyezer példányt nyomtak, így csak kevesekhez juthat el, pedig jó lenne, ha mindenki elolvashatná, aki.közös dolgaink iránt fogékony. „Hó és zúzmarás vér határán, / hajnal s halál igézetében / jó hazát csak Így, láztalanul, / nem hebehurgyán, mégis hittel." (Jó hazát) Haraszti Mária Hrabal: Véres történetek és legendák „Te undorító alak, te pubertáshajlamokkal kérkedő szenilis trotty, te szemérmetlen disznó, dutyiban a helyed, az erkölcsrendészetnek kéne kezelésbe vennie, rács mögé vagy a diliházba kéne dugni téged." „Hrabal úr, könyvével ma visszaadta az életkedvemet, amelynek létezésében már nem hittem. Felrázott álmos tompult rezignáltságomból, valamiféle tinktúrát, elixirt csöpögtetett belém." E különös írásnak, amelyből e két ellentétes szöveget vettük, a címe: Véres történet, amit az olvasók írtak. Csak két részletét idéztük, ám voltaképpen az egész Írás nem más, mint az első Hrabal-könyvekre írt reflexiók mpntázsa. Különös Írás, mondottuk, amint az egész Hrabal-életmü különös írások sorozata, ám ez az olvasók írta véres történet az egyik legkülönösebb és legeredetibb mind között. Hraballal már-már úgy van a magyar könyvkiadás, mint Shakespeare-rel vagy Verne Gyulával: inkább magyar írónak véli, mint idegenből fordítottnak, hiszen voltaképpen az egész Hrabal-oeuvre le van fordítva szinte, mi több, még olyanok is, melyek eddig csehül meg sem jelentek. E mostani. Véres történetek és legendák című kötet, mellyel a hetvenöt esztendős Hrabal előtt tiszteleg a magyar könyvkiadás, azonban nemcsak a hasonló című, eredetileg 1968-ban megjelent elbeszélésgyüjteményt tartalmazza (ennek csak reprezentatív szövegeit veszi át, úgy mint a Legenda Káinról, a Véres történet a nyilvános kivégzésről, valamint a már említett írást), hanem széles keresztmetszetet ad Ffrabat éfetmtrvének egész 68 utáni szakaszáról, a már megjelent Sörgyári capriccio, Diszgyász és Gyöngéd barbárok kivételével. A 68 előtti Hrabal-irások meg szinte mind megjelentek már korábban. „Ha nekünk, cseheknek van valami rokonszenves tulajdonságunk, ami egyedülállóvá, utánozhatatlanná, százszázalékosan csehhé tesz bennünket. Hrabal úr, akkor az pontosan az „önmegvalósítás", az a képességünk, hogy emberien szószátyárak legyünk, hogy önmagunkat és másokat is beleszőjük a kivételes és csodálatos szavak és tettek hálójába." Ez megint csak az olvasók irta véres történetből való. S bármilyen különösnek hangzik is: a Hrabal-kiválasztotta szövegeket csak látszólag összefüggéstelenek, csak látszólag automatikusak, véletlenszerűek, ha utánagondolunk, minden mondatának előre jól megfontolt logikája van. Persze, ahogy József Attila írta: „A lira logika. De nem tudomány". A magyarításokat Hosszú Ferenc, Körtvélyessy Klára, Varga György és V. Detre Zsuzsa készítették. Varga György jubilánst köszöntő Be/köszöntőt is irt a kötet elé. (cselényi) KIÁLLÍTÁS Magyar iparművészek Prágában A prágai Magyar Kulturális Központ kiállítási terme a Vencel teret és az Óvárosi teret összekötő útvonalon van, úgyhogy különösen a forgalmas nyári idényben sokan tévednek be ide. Jómagámat a “kirakatokba függesztett, pókháló finomságú fekete szálakból képzett textilköltemények késztettek megállásra. Idebenn kiderült: a tatabányai születésű Droppa Judit alkotásai. A művésznő 1973-ban végezte főiskolai tanulmányait, ugyanazon évben a Világifjúsági Találkozó alkalmával a budapesti Derkovits-teremben rendezett kiállításon vett részt munkáival. Két esztendővel később a VII. Nemzetközi Textil Biennálé résztvevője volt. 1978-ban Lausanne, Aalborg, Erfurt és Lodz voltak a lehetőségek, amelyeket kihasználva külföldön is bemutathatta művészetét, 1948-ban pedig Párizs. Ennyit árul el a prágai érdeklődőknek cseh nyelven a szűkszavú ismertetés, amely a magyarajkú és külföldi látogató kedvéért azért más nyelveken is rendelkezésre állhatna. Igaz, hogy az érdeklődök, pályatársak, vállalatok és más intézmények számára ott van a legfontosabb : a három budapesti művésznő pontos cime, irányítószámmal. A másik „textiles" Nagy Judit, aki Dömsödön született, négy évvel később végezte el az iparművészeti főiskola textiltervező-hallgatóként a gobelinszakot. A kiállítóterem falán elhelyezett művei közül szembetűnő szőttest a gombvarró kezek ódájának nevezném, szépek a kámeái, engem a textilművészetben áItaléhan elhanyagolt rovarokkal kapott meg: nagyszerű a Legyek a nagyestélyin c., 1979-ben alkotott műve és a tavalyi keltezésű Szülőtáj, lepkékkel. Mint megtudtam, a magyar fővárosban 1981 és 1986 között négy jelentősebb alkalommal mutatkozott be, de már New Yorkban, Hannoverben, Párizsban és Münchenben is volt alkalma kiállítani műveit. Egy nagyobbfajta ebédlőasztal és részben a Rytifská utcai kirakatsoron állították ki a tősgyökeres budapesti Gulyás Kati porcelánjait. A herendi porcelángyár szakközépiskolájában a porcelánfestést tanulta, később a kispesti textilgyár rajzolója, majd tervezőművésze lett, most már évek óta a Buda-Flax textiltervezöje. Iparművészeti alkotásait 1972-ben Szombathelyen, a későbbi évek során több alkalommal Budapesten, az elmúlt évtizedekben New Yorkban, Lausanneban, Rómában és Strassbourgban mutatta be. Szépek a kirakatokban a nagy porcelántányéron álló csészék. A legérdekesebbek azonban a megtérített asztalon, abroszokkal, szalvétákkal ellátva elhelyezett tálcák, teás ill. kávéscsészék, kancsók. Újszerűsége abban rejlik, hogy geometriai alakzatokat használ fel, leginkább háromszöget, legizlésesebbnek a fekete és fehér szín tűnik munkáin. A másik készleten látszólagos összeviszszaságban alkalmazott betűszerűségek fehér alapon kék és piros színben kevésbé decens benyomást keltenek, de optimizmusukkal vonzóak. Szántó György A kollégium, amelyről szó lesz, már volt ún. „cikktéma". Nem csoda, alig háromszázéves falai lassan ledülnek, és senkit sem érdekel — évek óta — hogy a legelemibb egészségügyi előírásoknak sem felel meg. Most viszont nem az épületről lesz szó. Sokkal komolyabb dolgok történnek az iskolaügy eme elfelejtett szakaszán, mintsem hogy holmi zuhanyozó és konyha prob lé mákkal foglalkozzam a kollégium egyik nevelőtanárával való beszélgetéskor. A kollégium egyébként Pozsony középiskolás intézményeinek büszkesége volt. 1985-től alakulgatott egy gárda fiatal tehetséges nevelőkből, akik nemcsak a „felügyelő" szerepét játszották, hanem komoly terveik, elképzeléseik is voltak arról, miként kell 14—18 éves kamaszokkal foglalkozni. A megvalósításnak csak anyagi akadályai voltak, de senkinek sem vették el alkotói kedvét: volt szénraktárból önerőből alakult ki egy párját ritkító ifjúsági klub, a SZISZ keretét nem politikai iskolázásokra, hanem tisztességes csoportos foglalkozásokra használták fel tanárok és diákok egyaránt. Sok utánajárás eredményeként megszületett a kollégium mozija, az aránylag jól felszerelt tanulószobák, egy sor (egyáltalán nem formálisan) működő szakkör, valamint nagyon jó kapcsolatok a hasonló iskolák diákjait elszállásoló lánykollégiummal. A 120 gyerek (?) hitt abban, hogy valami fontosat csinálhat. A gondok — mint oly sok helyen — november 17. után kezdődtek. Az Iskolaügyi Minisztérium t.i. igazgatóválasztásokat „rendelt el", s ezt az említett kollégiumban komolyan vették. Bár a kollégium régi igazgatója a választásokon nem indult, s bár volt néhány olyan tapasztalt nevelő, akiből talán még jó igazgató is lehetett volna, a helyzet január óta mégsem változott. Ma sem tudni miért, az intézmény néhány dolgozója könyörgésre fogta a dolgot: nem akarták elveszíteni a régi igazgatót. Mivel állítólag gyermekek nevelésével foglalkozó intézményről van szó, mi sem természetesebb, hogy a takarítónők, a házmester és a szakácsnők is szavazati joggal bírtak. Munkájuk ellen semmi kifogásom, de hát jó lenne, ha az atomfizika jövőjéről nem a fodrászok döntenének. Csak később lett világos, hogy az adott kollégium nem kivétel. A kollégiumokért felelős kerületi tanfelügyelő is a régi. Említenem sem kell, hogy a CSKP tagja és egyáltalán nem azért maradt funkciójában, mert kiváló szakember lenne. A kis 44-esben kaptam a híreket: Nem működik az ifjúsági klub, megszűnt az iskolarádió, a klubvezető nevelőtanár felmondást kapott, a legaktívabb — és sajnos legszemtelenebb — kiskamaszok pedig albérlet után nézhettek. A kollégium pedig nyugodtan él tovább. A nagy bájos forradalom után változások nélkül — amíg valakinek nem dől fejére a fal. De az már a rendőrségi hírekben lesz olvasható. LOVÁSZ ATTILA
