A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
NEMES ÖRÖKSÉG Mi lesz a falvakkal? Nyomasztó és sok terhes örökséget hagyott ránk a múlt. Többek között a falvak szellemi megtorpanásában is. Lényegében már az ötvenes években megindult a falvak többségének szellemi, kulturális, erkölcsi leépülése azzal, hogy a nemzeti bizottságok, s a kényszerrel megalakított földműves-szövetkezetek élére — tisztelet a kivételnek — enyhén fogalmazva is szakmailag képzetlen, gyenge képességű, következésképpen engedelmes és manipulálható személyek kerültek. Ahol ilyen, felülről irányított, egyszemélyi döntéseket kedvelő emberek vezettek, ott nehezen maradt meg az értelmes, önállóan gondolkodni képes fiatal. A hanyatláshoz további lökést adott a falvak, iskolák körzetesítése, az efsz-ek egyesítése. A sztálinista struktúrára épült „faluszocializálási" modell, mindenekelőtt az apró falvak lakosságának életkörülményeit rontotta és süllyesztette alig elviselhetővé, visszaállítva a több mint egy évszázada meghaladott feudális-oligarchikus viszonyokat. Felbomlott a hagyományos paraszti életforma, a falvak elvesztették gazdasági autonómiájukat. A „több falu, egy nóta" kényszerközösségeknek a megteremtése megfosztotta életfeltételeiktől a falvak többségét. A helyi hatalom valójában a központi községekben működő pártszervezetekben, nemzeti bizottságokban és efsz-ekben összpontosult. Általánosan jellemző volt, hogy a felülről kinevezett vezetők döntéseik során a lakosságra hivatkoztak ugyan, valójában azonban „értük”, de nélkülük döntöttek. E riasztó gyakorlat szintén a totalitárius pártállam természetéből fakadt. Hiszen a politikai, gazdasági, kulturális kérdésekben mindig a párt központi bizottságában döntöttek. E döntések kötelező érvényűek voltak minden intézményre, szervezetre, azokat kellett úgymond „lebontani" a helyi viszonyoknak megfelelően. így a falvak vezetésében sajátos hatalmi pozíciót jelentett egy-egy tisztség betöltése. A falu kizárólagosan és egzisztenciálisan e vezetőktől függött. Ök biztosították a párt vezető szerepének érvényesítését. Kik kerülhettek be a helyi vezetői testületekbe? Elsősorban az adott település hatalmi elitje, többségükben párttagok. A különböző tisztségeket persze egymás között osztották el. Döntő szavuk azonban mindig a hatalom csúcsain állóknak volt. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon mi tarthatta fönn a hatalom gyakorlásának ezt a mechanizmusát, s miért tűrte el mindezt a lakosság? Egyszerűen azért, mert lassan mindenki megtanult alkalmazkodni, hallgatni, mást gondolni, mást mondani és csinálni. Mindenki a túlélésre rendezkedett be. Falvainkban is teret hódított a fogyasztói szemlélet. Családi, rokoni, baráti összefogással építkezni kezdtek. S ha már felépült az összkomfortos, egy- vagy többszintes lakóház, személygépkocsira gyűjtöttek. Ez megkövetelte a család munkaképes tagjainak az aktivizálását, a többcsatornás jövedelemforrás biztosítását, ami együtt jár a mértéktelen önkizsákmányolással. Részben ennek tudható be, hogy falvainkban évről évre nö a férfihalandóság számaránya. Sokan a nyugdíj korhatárt sem érik el. A gazdagodásnak tehát ára is van, mégpedig nagy ára. Nekem igazából nem a törekvő, mindig többet akarással van bajom, hanem az önpusztító túlhajtással, a lelki, szellemi, fizikai állag megállíthatatlannak tetsző eróziójával. De amiatt is, hogy a fóliázó, hobbikertes láz olyanokat is a kiskertészkedés felé fordít, akik számára a kert művelése nem igazán kikapcsolódás, lazítás, hanem sokkal inkább a kényszerű pénzszerzés forrása. Akik szabadidejükben szívesebben képeznék magukat tovább szakmájukban, ha azzal kereshetnének annyit, hogy több-kevesebb biztonsággal megélhetnének családjukkal együtt. Össztársadalmi szempontból is ez lenne a célszerű. Falvaink mai állapota tehát a vakvágánya futtatott falufejlesztési politikával függ össze, ebből következett a szellemi és kulturális sorvadás is. Hiszen a civilizációs felzárkózás és szinten maradás nagyon sok többletmunkát igényel. A falusi embereket elsősorban az életszínvonal állandó csökkenése, a már hivatalosan is bevallott évi két-három százalékos infláció kényszerít dupla műszakok vállalására. Már csak emiatt sem jut idő a szellemiek gyarapítására, bár az igény meglenne rá. A kultúrából, művelődésből való kirekesztés főleg az aprófalvak lakóit érinti, s teszi egyre elkeseredettebbé. Számukra ma is a füstös kocsma a közösségi élet egyetlen fóruma. Sajnos a negyven év alatt a pártállamnak sikerült teljesen szétvernie a falvak önszervező, hagyományőrző közösségeit és a nagycsaládokat. Egyre több falu lakossága marad a bármiféle értelemben vett kultúra és művelődés lehetősége nélkül, s ez a harmadik évezred küszöbén tűrhetetlen állapot. Még jól emlékszem a hatvanas évek nagy kulturális nekibuzdulásaira, amikor sorra alakultak falvainkban a színjátszó csoportok, táncegyüttesek, az ének- és zenekarok, szavalókórusok. Abarán például akkor még művelődési ház sem volt, de a faluvégi dohányszárítóban deszkából rögtönzött színpadon rendszeresen felléptek műsoraikkal a lelkes, tehetséges fiatalok. Aztán jöttek a pangás évei, a kapkodó, meggondolatlan döntések, s ma a legtöbb helyen a csiricsáré lakodalmas kazetták műsorától zengnek a művelődési házak és az ún. ifjúsági klubok. Falusiasságunkban megrekedve is jócskán lemaradtunk Európától. Az ezredfordulóhoz közeledve mind gyakrabban vetődik fel többünkben a töprengő kérdés: utol tudjuk-e érni kétezerig legalább tegnapi önmagunkat, s fel tudunk-e majd fokozatosan zárkózni e tekintetben is tágabb hazánkhoz: Európához? ... TÖRÖK ELEMÉR APALFFY-PALOTA Már két éve, hogy fővárosunk — egyik legérdekesebb régi, óvárosi épületének, a Nálepka utca 19. alatti monumentális Pálffy-palotának a fölújításával — egy új, impozáns képtárral gyarapodott. A palota egykori tulajdonosa, Pozsony vármegye főispánja s az ország egyik leggazdagabb főura, az 1908-ban, hetvenkilenc évesen elhunyt Pálffy János erdődi gróf föltehetően meg lenne elégedve házának mostani küldetésével. Hisz ő maga nemcsak nagy műbarát s műgyűjtő, hanem a művelődésnek is bőkezű támogatója, mecénása volt. Életében, úgy látszik, pozsonyi környezete nem nagyon értette meg a zárkózott, Pozsonyban csak a tevékenységeinek élő főurat, életmódja s tán modora miatt ridegnek, túl arisztokratikusnak látszott a polgárok szemében, s a jelek szerint csak közvetlenül a halála után melegedtek fel iránta, amikor megismerték a végrendeletét. A Nyugatmagyarországi Híradóban, a kor pozsonyi magyar napilapjában E. Nagy Olivér számol be erről, nem sokkal a gróf halála után, 1908. június 16-án:......gyermekkoromban ott laktunk az ő pozsonyi palotájával szemben, melynek ódon, vasredőnyös ablakaira szinte félve tekintettem. Amikor úgy minden évben egyszerkétszer a gróf néhány napra megjelent is ott, szemtől szembe alig láthattuk. Viszszavonult a termeibe, s ott foglalatoskodott írással, olvasással, tisztviselői meghallgatásával. Egész lényét, mondhatnám, titokzatosnak tartottuk, nemcsak mi, ha-Lelőhelyén, az első emeleten építetté) be a falba annak a csillagboltozatnak « darabját, amely valószínűleg egy 15 századi kápolna bejáratából marad fenn. nem ott az egész környék is. És ime most hogy megtért őseihez,... mintha meg szűnt volna az a félelmetes hangulat mellyel reája gondoltak ... halálával e szív emberének mutatta magát.,. Roko nairól való pazar gondoskodásán kivü olyan alapítványokkal örökítette meg s nevét, melyek fenn fogják tartani .. A gróf már 1900-ban is tett egy negyed millió koronát kitevő alapítványt kő zéposztálybeli ifjak iskoláztatására-neve lésére. Ebből évi 700—1 200 korona ősz töndíjat kaptak — középiskolai és főisko lai tanulmányaik elvégzésére — az arn érdemes, tehetséges, szerény anyagi vi szonyok között élő fiatalemberek. (Tekin A
