A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
Magyar égtájak ••• Emlékezetében megmaradt a régi papírok többnyelvűsége és érthetetlensége, legélénkebben azonban a piros évszámokra emlékezett. Képzeletét felgyújtották az évszázadok. bár az idő súlyát még nem fogta fel. A régi dolgok érdekességét és furcsaságát érezte meg játékos ösztönnel, az évszámok történelmi korszakokat, csatákat, királyokat és forradalmakat juttattak eszébe. De az a felismerés, hogy a Gálok múltja is történelem, hogy a nemzedékeik váltakozása, az apáról fiúra szálló hagyományok, szólások és szokások, gondolkodásuk eredetisége és beszédük sajátos fordulatai az Időt testesítik meg, a Gál-idöt, amely az övék, és amely addig tart, amíg az utolsó Gál ki nem hal, ez a gondolat nem érintette meg. Ehhez tanul, de — látni fogjuk — törvényszerűen. Gál úgy érezte, hogy valami változik. Évekig elfogadta a területi zártságot, belenyugodott, hogy a „jégmadarak kora" elmúlt. Ez már mindig igy lesz, sorsa eldőlt, folytatja a Gálok útját és úgy végzi majd be. ahogy a régiek, ahogy apja, nagyapja, ahogy a vak ember. Öreg Gál András. Kényszerű beletörődésében nem gondolt rá. hogy a körön kívül, melyben él, van egy nagyobb, mozgalmasabb és érdekesebb világ, nem vett tudomást az élet könnyebb és csábítóbb lehetőségeiről. Ponyvaregényeket olvasott, melyeket régen a partizán szőke feleségénél vásárolt, akit nem lehetett kitelepíteni, sok ponyvaregényt idegenlégiósokról és cowboyokról, csupa győzelem és hősiesség, igazi férfias bátorság; lelki szomjúságból olvasott. Kereste a képzelet játékainak lehetőségeit, megelégedett a könnyedséggel, a felszínnel. A múlt sem érdekelte, nem szívesen emlékezett, fiatal volt ahhoz, hogy sokat emlékezzen. Lezárta a múltat, olyan fejezete lett az életének, amely nem folytatható. Ezért nem érdekes, szükségtelen rá emlékezni. Ő lesz a múlt nélküli ember! Magatartása fiatalságából és tapasztalatlanságából következett, fiatal dacos gögböl, romantikus, világmegvető önérzetből. Mindent a régiektől örököltünk — elődeinktől —, hogy hozzátegyük a magunk részét, és igy hagyjuk örökül fiainknak, utódainknak. Az Időnek ez a folyama a történelem. A régiek maradandó műveket hoztak létre, nagy értékeket alkottak, melyeket ránk hagytak, hogy hű sáfárokként gondozzuk tovább, éljünk velük, és gyermekeinket arra neveljük, hogy tiszteljék értékeinket. Ez az emberiség fennmaradásának lehetősége s a mi fennmaradásunké is. Egyik ilyen értékünk, melynek szimbolikus jelentése van, a templom. Kicsiny gyermek korotok óta ismeritek, ott találkoztatok először az igével, a régi zsoltárokkal és magasztos dicséretekkel, ott konfirmáltattatok, és vettétek az első úrvacsorát. Azóta is látogatjátok. Ezt a templomot, eme szent hajlékot az 1794. évben építették, amikor is Kalapos József királyunk türelmi rendelete az 1791.'évből, annak 3. §-a — „Az ágostai és helvét hitvallásnak szabad gyakorlásáról" értelmében egyházközségünk jogaiba visszahelyeztetett. Őseink azonnal munkához láttak, és három év alatt méltó hajlékot emeltek Urunknak-Teremtőnknek. E szent hajlékot az 1900-as évben átalakították, és a mai állapotába hozták. Majd kétszáz esztendeje hallják ájtatos énekünket és szentbeszédemég fiatal volt. Számára akkor még minden mese és kaland volt, izgalmas újdonság, szórakoztató ismeret, melynek felszíne színesen csillog, de mélysége nincs, szintje még alacsony. Nem is foglalkoztatta sokáig a fenyödoboz. L-ben elfelejtette, más élmények foglalták le, s amikor ismét kereste, már nem találta a kémény mögött. Nyomtalanul eltűnt. Valaki törődik vele, és ismételten elrejti. Évekkel később megértette, hogy a fenyődobozt nagymama őrzi. Nem sokkal azután, hogy az évszámokat piqps ceruzával átírta, és kivágott a levelekről néhány okmánybélyeget, látta nagymamán, hogy valamiért neheztel rá. Nem tudta az okát, és szavaiból sem érezte, miért. Indulatosan szólt hozzá nagymama akkor; — Semmi sem szent már neked, a régiek emlékét se tiszteled ? Isten megver érte, úgy vigyázz! Nehéz évek következtek, érvényét veszítette, ami a múltra vonatkozott. A földeket konfiskálták. vagyonelkobzás alatt álltak, aztán Baranyába telepítették a Gálokat, csak ők maradtak Atagyarmatán. A doboz tartalma és küldetése érvényét veszítette, a Gálok nemzetsége szétszóródott a világban. Ilyen múlt már nem ad erőt. tanácstalan kesergést sugall, az emberekbe mindenbe belenyugvást és lemondást olt. Nincs múlt, mert jelen sincs, az élet esetleges, nincsenek törvényei, bizonyosság sincs. A múlt is feleslegessé válik, ha a jövő bizonytalan, a régiek emléke visszahúzó teher lehet. Nem lehet meglenni múlt nélkül, de csak a múltban élni sten lehet. Ezek az igazságok még nem tudatosulnak. később lettek nyilvánvalók, amikor a múlt nélküli jelen már meghaladott volt. A fenyödoboz azonban még előbb, szinte szükségszerűen lett Gál számára fontos, hirtelen. mint a véletlenek, megmagyarázhatat-Aztán történt vele valami. Az élmény a papiakon érte, hatására változás kezdődött, a tehetetlenség érzésének viszonylagos nyugalma bomlásnak indult, s új nyugtalanság követte. Kíváncsisággal kezdődött és rövid idő múlva elégedetlenség lett belőle. Középpontjában a történelmi Idő megsejtett s egy pillanatra mélyen átélt fogalma állt. Villámcsapásként érte az elmúlt időben összesűrűsödött feszültségereje, és egy pillanatra egész lényét megváltoztatta. A kitelepítés kezdete előtt történt, hogy Borbás tisztelendő úr az utolsó vallásos beszélgetésre hívta össze a fiatalokat. — A nyáj megcsappan — mondta bölcs mosollyal —, kevesen maradunk. Utoljára beszélgetünk együtt, nehéz idők jönnek ránk ... A falu múltjáról és a parókia történetéről beszélgettek. A régiekről és a múltról, melyet Borbás tisztelendő úr fontosnak tartott. — Gondolkozzunk a kérdésen, mi az Idő? Fogalom, az élet folytonosságát jelöli. Amig élet van. Idő is van, de az emberi élet nélkül az Időnek nincs jelentősége. Nem érzékelhető közvetlenül, a pillanat nem érhető tetten, a jelen alig él, mert mire rágondolunk, már elmúlt. Az Idő csak tetteink eredményeiben, az emberi munka létrehozta müvekben testesül meg, s igy megfogható. Ezért számunkra nagyon fontos, a létünkről tanúskodik. Hűséges biró és pártatlan kortárs, a régiek jóakaraté pártfogója és hites tanúja. Az Idő bizonyítja, hogy őseink már évszázadokkal ezelőtt ezen a helyen éltek és dolgoztak, munkájuk beépült a tájba, a földbe, eredménye a falu, a házak, az utak. a hidak és a határ tagoltsága, a szántók, kertek, szőlők és legelők az erdők és dűlöutak, a Patak folyása és a kutak, a faekék a padláson és a nagy szederfák az udvarokon. inket a régi falak. De más örökünk is van ezen régi időkből! Az arannyal befuttatott, ezüst Úr asztali kehely, melyet ismertek. Nézzétek meg ezt a pompás edényt, melyből úrvacsora alkalmából ízlelitek a bort! Bőven aranyozott műkincs, de még drágább emlék. Minden ősötök kezében fogta, ivott belőle, és közben a kehelyben. megtestesíti a régieket, az Istentől elhivatott emberi-művészi munkát, a legfontosabb érzések egyikének. az áldozatvállalásnak és megbánásnak a lényegét és a közösségeket megtartó, történelmi Időt. Vegyétek kezetekbe, megérzitek az erőt, mely a kehelyből árad! Sorra kézbe vették a súlyos edényt, megnézték finoman cizellált dombormüvét, finom szárát, díszes talpazatát. Most más alkalom volt, mint az úrvacsora osztás idején, amikor a szent asztal előtt vették kézbe a kelyhet és aprót kortyoltak belőle. Borbás tisztelendő úr szavaival felidézte és feltárta azokat a mélységeket, amelyeket az emlékezés alig képes áthidalni, s amelyek sejtelmekkel töltik el, a nagyság és magasztosság érzésével gyönyörködtetik lelkét, hogy szinte beleborzong. Gál finoman vésett írásjeleket látott körben a kehely-kupán. Hangosan felolvasta, pontosan szótagolva a feliratot: „Is: GODT: MIT; VNS: WOLL: KAN: WEDDER . VNS:DYRN-KET: VNDE: ETETH: GODT; NICHT; VER; GE-TETH:ANNO:1600" — Mit jelent az írás, tisztelendő úr? — Az első mondatát ismerjük, azt jelenti: Isten velünk van! A többi rejtély, maga a nyelv is titokzatos, németre hasonlít, de nem az. rejtélyes középkori nyelv, leginkább holland vagy flamand lehet. Senki nem tudta elolvasni, jelentéséről sincs Írásos feljegyzés, titokzatos mint a Mindenható léte. Gál aztán megkérdezte nagymamát. — A fenyődoboz a régi iratokkal megvan még? Átnézném a papírokat, hogy megismerjem a régiek gondjait. — Elkallódott — válaszolt sietve nagymama —, nincs már meg, a meneküléskor elveszett ... — A hangja nyugodt volt, mintha nem is bánkódna a veszteség miatt, olyan nyugodt és indulatmentes volt a hangja, hogy Gál nem hitte el. amit mondott. Meg volt róla győződve, hogy nem veszhetett el a fenyődoboz. Az ilyen tárgyak nem veszhetnek el, a múlt nem veszhet el, bűnt követnénk el, ha elveszítenénk. Olyan ez nekünk, gondolta, mint a régi zsidóknak a frigyláda, benne a törvényt megtestesítő kőlapok. Ha az ellenség kezébe kerül, pusztulásukat okozza, mint a frigyláda a filiszteusokét. Dávid király Jeruzsálem elfoglalása után odahozatja a frigyládát, Salamon templomában pedig a szentek szentélyébe kerül. A frigyláda Jeruzsálem bevételekor pusztult el — a hittanból arra is emlékezett, hogy az időszámításunk szerinti 586. évben történt —, s utána a zsidók népe is szétszóródott. A fenyődoboznak meg kell lennie, mig Gálok élnek a faluban, nem veszhet el! Apját kérdezte, de ő nem tudott róla; „öregmama őrizte", mondta. Nagymamát hiába kérdezte ismét, kitérően válaszolt: „Biztosan elveszett a meneküléskor!" Itt lesz valahol, gondolta Gál, nem veszhet el. Alkalomra várt, hogy megkeresse. Bárcsak esne egy kiadós eső! Ehelyett azonban csak a szárazság növekedett. Aztán már nem kellett várnia az esőre, mert oly nagy lett a szárazság, hogy a mezei munka magától elfogyott. Nekilátott, hogy megkeresse a fenyődobozt. Az öreg ház padlásán kezdte a kutatást. A cseréptető alatt a szürke gerendákról és poros lécekről ódon pókhálók csüngtek, a száraz, forró padlás az enyészet múzeumának tűnt. Az alacsony cseréptető alatt, sötét szegletekben, nagy füstös agyagedényekben kereste, öreg rongyokat túrt fel a kémény mögött, istentelenül poros, rozoga faeke és széteső gombolyító közelében motozott: minden idejétmúlt és megöregedett, már nem használható lom a padlásra került. Aztán az alsó ház padlásán kereste, megsárgult újságok és paptrdobozok tömegében, elnyűtt bakancsok és gumicsizmák, deszkaládák és kopott vulkánfíber kofferek között, kereste makacsul és eredménytelenül. Lélekben felkészült az élményre, melyet a doboz látványa okoz majd, de hiába várta, az a pillanat nem jött. Megnézte az öreg kamrában a lúgozó dézsát, az üres hordók mögött kutatta, a nagyteknöben — disznóölés után a szalonnát és füstölni való húst sózzák benne —. kereste a rézkondérban és a hombárban, a szuszékban felforgatta az öreg zsákokat. Eszébe jutott, hogy nagymama bútorait kitették az új kamrába, érezte, hogy ott kell lennie. Az álló szekrényekkel gyorsan végzett, mellettük ágyak és egy nagy fekete láda esztergályozott rövid lábakon. Vonzotta a láda. az utolsó lehetőség, a régiek ruhát tartottak benne, kihúzható fiókjában pedig fehérneműt meg hegyes sarkú, bő szárú női csizmákat és vastag fekete posztókabátot. Egy piroscsíkos háziszöttes teritőbe csomagolva megtalálta a fenyődobozt... (részlet) 12
