A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
püspökséget állított fel, a magyar evangélikusok ezzel az intézkedéssel szemben tartózkodóan viselkedtek, s inkább a szlovák evangélikusokhoz csatlakoztak, avagy kitértek az egyesülés elöl. Ezen a téren elhatároló szerepet töltött be Esterházy János, a Magyar Párt elnöke, a parlament egyetlen magyar képviselője, a szlovák parlamentnek egyetlen ellenzéki tagja. Ismeretes, hogy Esterházy János még az első Csehszlovák Köztársaságban ellenzéke volt Jaross Andornak, és a csehszlovák parlament magyar tagjai az elnökválasztás alkalmával dr. Eduard Benešre adták szavazatukat. Esterházy ténykedését sokféle szempontból meg lehet ítélni, de akárki legyen is a bíráló, azt objektíve el kell ismernie, hogy tevékenységét a legválságosabb körülmények között fejtette ki, s az adott körülmények között a lehető legbecsületesebben tette ezt. Politikai megfontolásokból olyan előterjesztéseket is tennie kellett, amelyekkel sohasem értett egyet. Közisr mert az is, hogy Esterházy János volt az egyetlen, aki nem szavazta meg a szlovák zsidótörvényt, s aki minden alkalommal konstruktív munkára hivta fel a magyarok figyelmét, valamint az egyetlen, aki meg merte mondani, hogyan vélekedik az akkori szlovák államformáról s annak alapítóiról. Ezek a kritikák élénk visszhangot keltettek országszerte, s rontották a kormány hitelét. Az itteni magyarok Hitler-ellenes kiállásának köszönhető Esterházy János tekintélye is. Esterházy sok üldözött csehet segített, köztük megmentette egy volt csehszlovák képviselőnek a családját, segítette őket éveken át, amíg csak a szlovák partizánok föl nem szabadították őket. A magyarországi szlovákok érdekében ugyancsak eljárt a magyar kormánynál. Az ö közbenjárásának eredménye volt, hogy 600 elbocsátott szlovák vasutast visszavettek a szolgálatba. Esterházy az üldözött zsidókon is segített, segített a kiutazásukban, rejtegette őket. Mindezt a magyarok többsége is megtette. Ez az üldözött zsidók körében közismert volt. Az akkori szlovák kormány több évi halogatás után. csak 1942-ben jegyezte be a Magyar Pártot (nemzetközi egyezmény alapján), de alapszabályait sohasem hagyta jóvá. A magyar élettel szemben mindig a reciprocitás (eddig szokatlan, kétes) elve érvényesült, de majdnem minden esetben igazságtalanul. Esterházy János feladata évről évre nehezebb lett. Mihelyt Magyarországon előtérbe került a német pénzzel támogatott jobboldali irány, jelentéktelen nyilaskeresztes mozgalom ütötte föl a fejét Szlovákiában is. A Magyarország német megszállása után alakult Sztójay-kormány idején a Magyar Párt, amely eddig passzívan védekezett, aktiv ellenállást tanúsított a hivatalos magyar jobboldali befolyás ellen. Amikor a németek igyekeztek belépni a Magyar Pártba, az tagfelvételi zárlatot rendelt el. 1944 karácsonya előtt Esterházy Jánost Szálasiék Budapesten letartóztatták, s arra kényszeritették, hogy pártvezetöi tisztségéről mondjon le. Egynéhány nappal később kiutasították öt a pozsonyi magyar követségről. A Magyar Párt pokoli helyzetbe került. A németek követelték a magyar SS. illetőleg a TODT szervezet felállítását. Ez sem sikerült nékik. Az egész magyar közvélemény Esterházy János mellé állt. Sokáig húzták, halogatták az új pártelnök megválasztását. hogy időt nyerjenek. Ez is sikerült. Újra Esterházy Jánost választották meg. mégpedig egyhangúlag. A Szálasi-pártiak nem voltak képesek — egynéhány hivükön kívül — az itteni magyarok Hitler-ellenes magatartását megtörni. Esterházyt és a párt elnökségének tagjait a Gestapo — menekülésekor — magával akarta hurcolni, ezért rejtőzködniük kellett. Azok a magyarok, akik nem ijedtek meg az UŠB és a Gestapo üldözésétől és Szálasiék fenyegetőzéseitől, megtartották kapcsolataikat a demokrata szlovákokkal, csehekkel. Meg kell említenünk azt is, hogy a magyar református egyház fogadta hajlékába a szlovák hatóságoktól betiltott, vagyonától megfosztott „cseh testvérek" egyházát. Azt is fölemlíthetjük, hogy a magyarok közül senki sem árjásított zsidó üzemet, s azok száma is csak tizenegy volt, akik kölcsönös megegyezés alapján vettek át üzletet a zsidó tulajdonosoktól. Megemlítjük a szlovákiai magyar sajtót, történetesen az Esti Újságot, amely 1941 -ig jelenhetett meg, amikor is Mach miniszter betiltotta; a Magyar Hírlapot, amely 1944. október 31 -én szüntette be — önként — megjelenését, mivel nem akart Szálasinak szolgálni. A magyar sajtónak nagy érdeme volt abban, hogy Szlovákiában — s nemcsak a magyarok között — folyamatosan fejlődött és erősödött a Hitler-ellenes mozgalom. A belső meggyőződés, az újságírói hivatáshoz való hűség, amely a magyar újságokat jellemezte, lehetővé tette, hogy a szlovák nép világosan lássa a nácizmus céljait és szándékait. Ugyanúgy gondolhatunk a magyar kisebbségnek az irodalom, a művészet és az iskola területén való demokratikus helytállására. A magyar közvélemény egységesen elutasította a hitlerizmustl. Külön említést érdemel az a tény, hogy az 1944-es partizán felkelésben nagyszámú magyar tiszt és katona vett részt. A többségük még most is német fogságban van. A partizánmozgalmat a Nyitra környéki magyar falvak lakosai élelemmel, lovakkal, fogatokkal stb. segítették. Más magyar községekben és városokban a magyar lakosok ruhát ajándékoztak a partizánoknak, hogy civilbe öltözhessenek, s így védjék meg magukat a németektől. A Magyar Hírlap volt az egyetlen szlovákiai újság, amely egyetlen szót sem írt le a partizánmozgalom ellen, holott erre a propagandahivatalok ismételten felszólították. Az elmondottakra hivatkozva nem azt kérjük, hogy ezt a magatartásunkat — amely kezdettől fogva ellentétben volt a régi rendszerrel — érdemünkül könyveljék el, és előnyt jelentsen számunkra az új demokratikus Csehszlovák Köztársaságban. De kérjük azt, hogy igazságosan bánjanak velünk, s a szlovák kormány által elkövetett sérelmeket orvosolják mind az egyének, mind a közösségek tekintetében. Kizárjuk magunk közül azokat a magyarokat, akik Szálasi pártjának voltak követői, és semmi közösséget sem vállalunk sajtóorgánumukkal, a Magyar Szóval. Reméljük, hogy az új, demokratikus Magyarország barátja lesz a hasonló elvekre épülő új Csehszlovákiának. Éppen ezért kérik az itteni magyarok, hogy részt vehessenek az államépitő munkában, s kérik az alkotmányban lefektetett jogaikat. Pozsony, 1945. április 19. Ste/czer Lajos, a Magyar Párt igazgatója Dr. Neumann Tibor ügyvéd, a helyi szervezet elnöke Garzuly Ferenc agronómus. a párt gazdasági osztályának vezetője Dr. Czibók János ügyvéd, a helyi szervezet tagja Peéry-Limbacher Rezső, a Magyar Hírlap szerkesztője Nyárai-Nemec Miklós, a Magyar Hírlap szerkesztője Szalatnai Rezső, tanár és publicista Mayer Imre tanár, a Totdy-kör a lel nőké Lukovich József, a Magyar Néplap szerkesztője KINCSÜNK AZ ANYANYELV Urak és elvtársak A hazánkban és a környező államokban zajló politikai változásoknak nyelvi vetületeik is vannak. Ezek egyikére tapintott rá egy ismerősöm, mikor megjegyezte, hogy az ún. „rendszerváltás" akkor vált számára kézzelfoghatóvá, mikor a tömegtájékoztató eszközök az elvtársozásról áttértek az úrázásra. „Korábban mindenki elvtárs volt, most mindnyájan urak lettünk" — foglalta össze röviden a lényeget ismerősöm. Ebben az okfejtésben sok igazság van, mert a megszólítások formái és a társadalmi viszonyok között összefüggés van. Ha fellapozzuk a Magvető Kiadónál 1986-ban reprint kiadásban megjelent A pesti művelt társalgó című illemkönyvet, megtudhatjuk, hogy a múlt században egy társaságban forgó ifjú miként szólíthatta meg azokat az urakat, akikkel kapcsolatba került : „Császárok- és királyokat fölségednek címezzük; koronaörökösöket s főhercegeket: fönségednek; hercegeket hercegségednek; grófokat és bárókat méltóságodnak vagy egyszerűen gróf. báró úrnak; mindazokat, kiknek excellenciás cimre igényök van, excellenciádnak, méltósággal felruházottakat — illető méltóságaik megnevezésével, mint ezredes úr. elnök úr stb; az öregebb nemeseket tekintetes úrnak is szokás címezni..." és igy tovább. A második világháború előtt az ún. „úri világra" jellemző volt. hogy az úr megszólítás mellé kínos pontossággal alkalmazták a (fizetési osztályra is utaló) nemzetes. tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes és főméltóságú megszólitásokat. A második világháború után a korszakváltást azzal is jelezni kívánták, hogy eltörölték a címeket, s ezzel együtt járt az úr háttérbe szorulása is. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy bizonyos közösségekben, mozgamakban meghonosodott és használatos megszólításformák — mint az elvtárs vagy a kartárs — nem általánosíthatók, s a mindennapi érintkezésben nem is váltak általánossá. Tolcsvay Nagy Gábor írta egyik cikkében — a nyolcvanas évek elejének gyakorlatát bemutatva —, hogy a hivatalos elvtárs. szaktárs. kolléga, kartárs a munkahelyeken is ritkulóban volt. A magas rangú párt- és állami vezetőket, valamint a fegyveres testületek tagjait (ha rendfokozatukat ismerték), természetesen továbbra is eN- társnak szólították. Emellett azonban terjedt az úr is: főleg kisiparosokat és bizonyos értelmiségi szakmákban dolgozókat szólítottak meg igy; tehát az autószerelő Kovács úr, a körorvos, a belgyógyász doktor úr volt. (Az utóbbi esetben szinte elképzelhetetlen volt a doktor elvtárs.) Sokszor azonban igen nagy gondban volt — és még ma is van — a beszélő, ha ismeretlen férfihoz szól — szólt. A magyarban ugyanis nem alakult ki egy semleges, mindenkire alkalmazható megszólítás, mint például az angolban a misterv agy a franciában a monsieur. Éppen ezért Bárczi Géza már régebben felvetette, hogy ilyen esetben az Uram megszólítást alkalmazzuk. Javaslatát a nyelvművelők támogatták és népszerűsítették, s Magyarországon járva önök is tapasztalhatták, hogy e megszólítási forma terjed. Az Uram, Kovács úr, igazgató úr, miniszter úr típusú megszólítások azonban nem a múltba való visszatérést jelzik. A negyvenes években valószínűleg még érezhető volt az úr szóban rejlő, a feltörekvő osztályok számára esetleg bántó jelentésmozzanat. Úgy vélem azonban, hogy napjainkra már aligha értékeli igy e szót akárki is, éppen ezért joggal válhat az udvarias érintkezés általános formájává. Az úr megnevezést nemcsak megszólításkor, hanem valaki említésekor is használhatjuk, de nem mindig. Olvassuk el figyelmesen a következő, az egyik járási lapunkból származó idézetet: „A közgyűlést vezető Danko úr... üdvözölte körünkben két vendégünket, Nitňanský urat (...). valamint Pavol Koščik urat, a nemzeti bizottság elnökét." Kissé furcsán hangzik ez igy: Danko úr, Nižňanský úr, Pavol Koščik úr. Ha megfigyeljük a számunkra is mérvadónak tekinthető magyarországi gyakorlatot, észrevehetjük, hogy a helyzet nem egyértelmű. A titkárnő például azt mondja a látogatónak: Az igazgató úr már várja. Az ápolónő igy tájékoztatja a beteget: A doktor úr a jövő héten nem rendel. Egy politikus is említheti igy az amerikai elnököt: Bush elnök úr a megegyezést lehetségesnek tartja. Hírben, tudósításban viszont már nem használatos az úr. hiszen ilyen mondatokat olvashatunk az újságban: Willy Brandt, nyugatnémet SPD tiszteletbeli elnöke, a Szocialista Internacionálé elnöke az NDK-ba látogatott; A tanácskozáson részt vett Francois Miterrand is. A vállalati újságban sem említik igy az igazgatót : az igazgató úr külföldi vendégeket fogadott. hanem csak igy: XY igazgató vendégeket fogadott. Idézett példánkban is hasonlóképp kellett volna eljárni, vagyis a közgyűlés résztvevőit vezeték- és keresztnevük, esetleg funkciójuk feltüntetésével kellett volna megnevezni. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Ne féljen, elvtársnő, a szégyenlősségét, biztosan leküzdjük! f 1
