A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
CSICSAY ALAJOS EMBERI SORSOK A három ember otthonosan foglalt helyet a széles fotelokban, s amikor Molnár is leült közéjük, rögvest a tárgyra tértek. — A faliújságokat szeretnénk ellenőrizni! — Mit kérem? — dadogta Molnár. — Az elvt... —, de gyorsan elharapta a szót, s mint aki hirtelen felébredt, azt kérdezte: — Tulajdonképpen honnan jöttek? — Hazulról — nevetett kedélyesen az egyik férfi, aki valaha futballbiró volt, csak amióta abbahagyta a sportolást, elhizott. — Nem úgy értettem, hanem kinek a megbízásából7 — helyesbített Molnár. — Ha úgy vesszük, a nép delegált bennünket. Rövid csend következett. Majd a magas, intelligens ábrázatú úr szólalt meg. — Nem kell megijedni tölünk, mi csak úgy érdeklődünk, mint a város független polgárai. Szeretnénk látni, miként változott meg az iskola politikai arculata, mert a múltban sok hibát követtek el önök is, ugye? — Nem politizálunk — iparkodott félbeszakítani Molnár —, már egyáltalán nem. — Nagyon helyes — bólogattak a vendégek. — Egy kávéval megkínálhatom önöket ? — próbált barátkozni az igazgató. — Köszönjük szépen, de sok a dolgunk még. Szeretnénk megnézni a többi iskolát is. — Sarló-kalapács, csillag, meg ilyesféle? —- hadarta a kövér. — Nincs más csak az ország címere — felelte Molnár, s közben arra gondolt, hátha az osztályfőnökök nem teljesítették a határozatot, s akkor mi a fenét mond, ha ezek találnak valami nekik nem tetszőt? — Nézzünk körül hát! — állt fel az intelligens képű, s már indult is. A tantermekből visszatérve nagyon meg voltak elégedve. — Micsoda édesek ezek a gyerekek! — ömlengett a bíró. — Igazán megérdemlik, hogy igazat tanítsanak nekik. Örülünk, hogy maguknál minden rendben van, nem úgy, mint odaát — bökött fejével a szomszéd iskola felé. — Pedig a múltban ők voltak a kedvesebbek — reszkírozta meg Molnár az enyhe csípést. — Maga tudhatja Binder úr. Binder bíró fülig pirult, s valami olyasfélét habogott, hogy őt is elnyomták, sőt nagyon elnyomták öt, és nem igaz, hogy a régi rendszernek haszonélvezője lett volna. Igenis sokszor kitoltak vele. Folyton utasitgatták, erre bizonyítékai is vannak. És gáncsolták is őt. Ezért volt kénytelen amazokat jobban pártfogolni. De mire belegabalyodott volna a bizonygatásba, a hölgy, aki idáig hallgatott, közbeszólt. — És őt mikor veszi le a falról? — intett szemével a magasba. Molnár háta mögé. — Hiszen már régen levettük, meredt Molnár a puszta szögre. — Nem öt, hanem a másikat, ott hátrább. Az igazgató nagy nehezen megfordította a fejét, miközben nyakcsigolyái nyekeregtek, mint a kenetlen kerék. — Mivel nem portré, hanem tájkép, igaz, csak reprodukció, de a festője neves egyéniség, gondoltam .. . — Nem szép kép, sőt, mondhatnám ronda. Molnárnak már a háta is vizes volt, s a torka kiszáradt. Tudta, azt kellene mondania, még ma leveteti, de nem jött ki száján Hát mégis? A tettes és áldozata hang. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor az ideológiai titkár valami szamárság miatt egzeciroztatta, és közben azt höbörögte, hogy: „Majd én megmutatom neked!" A magas intelligens vetett véget a kínos helyzetnek. — Hogy állnak a történelemtanítással, igazgató úr? — Tizennyolcnál abbahagytuk. — Abbahagyták? — kérdezte erélyesen a nö. — Az újságokban megjelent utasítás szerint... — Látja, ez a legnagyobb baj, hogy maguk még mindig utasításokban gondolkodnak — atyáskodott az intelligens. — Maga az újságokkal ne törődjön! — rendelkezett a nö. Most vette észre Molnár, mennyire szikár és kérlelhetetlenül kemény az arca. S a szája szögletében folyton ott ül a gúny. — Vegyék elő az ország nagyjait, az eddig betiltottakat, és állítsák őket példaképül a gyerekek elé! — Az alapiskolás gyerek nem fogad el politikusokat példaképnek. Történelmi személyeket is nehezen. Neki ideáljai vannak — próbált ellenkezni Molnár. — Hát persze, de bezzeg a múltban! — Mi a múltban sem ... — az igazgató hangja elbizonytalanodott. — Ismerem én magukat! — állt fel a nő. így kiegyenesedve valami igazságosztó dühös angyalra hasonlított, már csak a lángpallos hiányzott a kezéből. Megint a helyzetmentő férfi lépett közbe, s Molnár kezdett bizalmat érezni iránta. Valami értékelésfélét mondott, hasonlót, mint az előző vezetők szoktak, egy kis elismerést, egy kis kifogást. Majd kezet nyújtott, jelezve, hogy a látogatást befejezettnek tekinti. Molnár, mint minden vendégét szokta, kikisérte őket is a kapuig. Ott ismét kezet nyújtottak egymásnak, s az igazgató hoszszan tekintett utánuk, miközben gyerekek csoportja tódult ki a kapun. Az alsó tagozaton befejeződött a tanítás. Az egyik kis lurkó Molnár elé penderült és azt kérdezte: — A tanfelügyelő bácsik voltak itt? — Nem, csak vendégek — felelte Molnár, s hirtelen kaján ötlete támadt. — Gyertek csak ide! — A gyerekek köréje sereglettek. — Mondjátok, van nektek példaképetek ? A gyerekek hallgattak, mintha nem értenék a kérdést. — Amolyan kedvencetek, akit nagyon szerettek, van-e? — Lehet a tévéből is? — Persze hogy lehet. — Én a törpikéket szeretem legjobban. — Én is, én is — kiabálták versengve. — Mégis melyiket? — Kukát, Ügyifogyit. Törpillát. .. Úgy sorolták fel kedvenceiket, mintha azonosulnának velük. — És én ki lehetnék, ha nekem is adnátok szerepet? — csúszott ki a száján. Szerette volna, ha valamelyik locska gyerek rávágja, legyen maga a törpapa. De a csivitelök hirtelen elhallgattak, majd rövid szünet után kezdték felsorolni a politikusokat, akik az utóbbi napok során egyre gyakrabban mutatkoztak a képernyőn. Azt, hogy a különféle büntettek elkövetőinek megvannak a maguk jellegzetességei, talán nem is kell bizonygatni. De az áltozatoknak szintén vannak jellegzetes vonásaik! E jellegzetességekkel és egyáltalán a sértetté válásnak a folyamatával, a tettesnek és a sértettnek a kapcsolatával ; s azzal, hogy a „kriminális szitüáció"ban — magyarán: a bűntetti, bűncselekményi helyzetben — a sértett milyen magatartást tanúsít, egy külön tudományág, a viktimológia foglalkozik. Nemcsak a bűnelkövetés okainak és mechanizmusának megismerését segíti, hanem azt is, hogy a bűnmegelőzés és a bűnüldözés hatásosabbá váljon. Az utóbbi szempont régóta ismeretes: a nyomozás kiindulópontját gyakran épp a sértettek vagy az áldozatok személyének, illetve körülményeinek jellegzetességeiben találják meg. 1. Miért éppen ő? Az utóbbi évtizedekben a kriminológusoknak, büntetőjogászoknak, pszichológusoknak, szociológusoknak a közreműködésével végzett kutatások hatására a bűnügyi tudományokban lényegi szemléletváltozás történt. Egyszerűen nélkülözhetetlenné vált a sértetté válás lélektani és társadalmi okainak mélyebb ismerete. Más szóval: a viktimológia révén bevezetett új szemlélet nyomán ma már korántsem mondható általánosnak az a felfogás — voltaképpen az az illúzió —, hogy az áldozat ártatlan és gyanútlan, akit csupán szerencsétlen sorsa vagy a vak véletlen sodort bajba. Az utóbbi két-három évtized alatt összegyűlt hazai és nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a sértett és a tettes viszonya általában nem tiszta „fehér—fekete" jelenség: gyakran a sértettnek is nagyon nagy része van a bűnelkövetés létrejöttében és kimenetelében ... Aligha mellékes, hogy ezt az újszerű szemléletmódot a bűnüldöző szervek gyakorlati munkája és az elméleti eredményeket összegező nemzetközi kongresszusok egyaránt tükrözik. Mindezek alapján lássuk közelebbről, milyen tárgykörökkel is foglalkozik a viktimológia?! 5 Lélektani alapon csoportosítja az áldozatokat és a sértetteket, vizsgálja a sértettek személyiségét és helyzeti adottságait. Eközben a kutatók arra a kérdésre keresnek választ, hogy miért éppen ez vagy az a sértett válik bizonyos bűncselekmények áldozatává. § Elemzi a bűnelkövető és a sértett kapcsolatát, s vizsgálja az úgynevezett sértetti provokáció szerepét és fajtáit. Ez segít mélyebben feltárni a bűnelkövetés mechanizmusát, és kidolgozni a bűnmegelőzés bizonyos vonatkozásait. § Az előző kutatási tapasztalatok alapján vizsgálja: milyen embercsoportok azok, amelyeket mintegy eleve fenyeget az a veszély, hogy bizonyos büntettek áltozatává válnak. Mondhatnánk úgy is, hogy a viktimológia e tekintetben arra kíváncsi: kik, miért és milyen körülmények kijött hatnak olyan „vonzerővel" a tettesre, hogy az „inspirálja", vagy legalábhis^neokönnviti a bűncselekmény elkövetési? A sértettek legfőbb jellegzetességeinek kiemelése, a sértetté válás folyamatának felvázolása nem könnyű művelet. Általánosnak mondható viszont az a felfogás, hogy nincs„uniformizált", azaz egységes típusú sértett. Különbség nemcsak az elszenvedett sérelmek típusaiban van (gondoljunk a meglopottakra, a megerőszakoltakra, a meggyilkoltakra), ha nem az áldozattá válás természetében is. Másképpen válik valaki — mondjuk — egy rablásnak, mint egy gyilkosságnak az áldozatává. Ennek tudatában a viktimológusok abból indulnak ki, hogy minden embernek joga van ismerni azokat a veszélyeket, amelyek társadalmi helyzete, foglalkozása, fizikai és lelki alkata, magyarán: az állapota folytán reá hárulnak. Igaz, alkalmilag bárki válhat bűncselekménynek vagy balesetnek az áldozatává. Az emberek azonban igen különböznek egymástól azoknak a személyiségükben rejlő szemléleti módoknak és helyzeti adottságoknak tekintetében, amelyek megkönnyítik, vagy éppenséggel megnehezítik az áldozattá válást az ilyen-olyan bűnesetekben. Ezek együttesét a kutatók az áldozati kockázat jelenségének nevezik. Az összegyűlt tapasztalatokból ugyanis levonhatók bizonyos törvényszerűségek; s ilyen alapon az áldozattá vagy sértetté váláshoz vezető helyzeteket valósággal „megjósolhatjuk". Nagy általánosságban tehát megvan rá a mód, hogy előre megmondható legyen: egy bizonyos típusú helyzetben X-nek vagy Ý-nak nagy „esélye" van arra, hogy sértetté váljon. így például a gyakran leittasodó, kritikátlanul barátkozó, kérkedni szerető ember könnyen válik rablás; a lobbanékony vagy a „minden lében kanál" típus testi sértés; a hanyag és szórakozott viszont lopások áldozatává, s igy tovább ... Ugyanígy bizonyos helyzetek (egyedül élő öreg, elhagyott helyen lévő lakóhely stb.), avagy bizonyos munkakörök önmagukban is jellegzetes lehetőséget jelentenek az áldozattá válásra. Aligha kell különösebben hangsúlyozni : ennek az a gyakorlati haszna, hogy a veszélyeztetettségi típusok tudatosításával. a sértettekké válható személyek, jobb védekező magatartásra rendezkedhetnek be. A tapasztalatok szerint ez valóban jócskán csökkentheti az olykor igen súlyos sérelmet okozó bűntettek számát. Hogy ezt az elméletinek és talán túlságosan derülátónak tetsző gondolatsort elfogadhassuk, ismernünk kell a hiszékenységen, a naivságon alapuló „sértettség" fogalmát. A fentiekből nyilván már kitetszik, hogy ez azt jelenti: a sérelmet okozó bűncselekmény bekövetkezéséhez az esetek nagytöbbségében valamiképp — passzív vagy éppenséggel túlságosan aktiv magatartásával — a sértett maga is nagyban hozzájárul. A bűnelkövetőnek a cselekményére ugyanis szinte mindig kihat a sértett fizikai vagy szóbeli, tudatos vagy tudattalan magatartása, netán mulasztása. Ezt az elkövető mintegy a tett véghezvitelét megkönnyítő tényezőként értékeli, többnyire persze nem is tudatosan. Ez az, amit úgy is szoktak mondani, hogy a sértett viselkedése mintegy „kioldja" a tettes magatartását. Lássunk hát néhány példát e jelenségek megvilágítására! (FOLYTATJUK) 19
