A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
Magyar égtájak Minden összekuszálódott bennem. így azt sem tudnám megmondani, hogy kik hozták haza az asszonyt. A földi maradványait a konyhaszekrény mellé, két székre fektetett deszkaajtóra halmozták, s távoztak. Viszolyogva haladtam el a húscafatok mellett. Ugyanakkor az izgalom valahai változata hatalmasodott el bennem. Voltak idők, amikor még eléggé fiatalnak éreztem magam, hogy e nö után szaladgáljak, és ez a nö akkor még hihetetlenül karcsú volt, testéhez simuló bársonyruhát viselt, az ábrázatán szeplöcskék bronzpénzecskéi, a hajának pedig henna illata volt. „Jó alakom van, akár kéjhölgy is lehetnék..." — mondta egy alkalommal. Képek, képek, képek: képek a múltból, amelyek alá közhelyeket kanyaríthatnék. Ma már tudom, hogy nincsenek közhelyek. Az asszony földi maradványai a deszkaajtón. Megszaggatott testéből most előtűnt a zsiradék áttetsző rétegződése ... A szájamban édeskés ízt éreztem. Mint amikor évekkel ezelőtt áramütést szenvedtem. — Valami véget ért... No, nem az ö életében. Az ö élete már korábban elveszett. Járt-kelt a bútorai közt. Járt-kelt, mintha többé jobb sorsra nem lett volna érdemes. És mi, akik körülötte voltunk, nem szólítottuk meg a benne menekülő vadat. Mi — barátok és szeretők —, olykor egymásra pillantottunk; kezünket széttártuk. Ennyi volt az egész. A menekülő vadat önmagunkban is elkerültük Úgy bizony: mindenki a maga módján csillapítja a benne megbúvó állatot. Ki a bűnös testiséggel, ki kocsmázásokkal, ki aszketizmusával. A szomszédom — például — az álmait nyújtja át a benne dúskáló vadnak. Az anyósom a ridegségét. Néhai asszonyom pedig egyre többet evett. A teste megroggyant. Egyre hájasabb lett. Egyre súlyosabb, egyre szótlanabb. Abban a hatalmas lámpában, amely maga a világ, abban ő csupán pisla kanócfény volt az utóbbi esztendőkben ... Az ö életében igazából nem történt különösebb változás. A mi életünk változott meg egy keveset, amióta földi maradványai a deszkaajtóra kerültek. A szomszéd csengetett be hozzánk. Alacsony, vézna emberke volt. Sohasem tért be hozzánk. Becsengetett. Általában az asszonyom nyitott ajtót, és átszólt a dolgozószobámba: — Keresnek ... — mondta. Aztán a folyosón megittuk a magunk sörét. Ennyi volt az egész. — Arra gondoltam, hogy nyitnék egy ingyenes büfét — mondta ezen a napon a szomszéd. — Itt, a falban vágnék egy kisablaknak megfelelő nyílást. — Jó ötlet — válaszoltam. IQ____________ Arra gondoltam, hogy bizonyára magányos. Elnevettem magam, mert felötlött bennem, hogy alighanem a benne rejtőző állat követelőzik. A nagyvad akarja, hog/ büfét nyisson. Hogy vendégei legyenek, akiknek kolbászt és csülköt főzne. Tormás mustárral. És friss rozskenyérrel felkínálná ... És utána a söröcske következne ... Egy vagy két fiaska pilzeni ... A szomszédomban üvöltő nagyvad pedig lecsillapodna. — Hát igy vagyunk ... — gondoltam. nem szerettük egymást. S az érdekeink jó ideje nem voltak közösek. De mint embert: sajnáltam öt. És most amikor ez a szerencsétlenség történt vele, még inkább sajnáltam. S a sajnálatban már ott van a szeretet és a szerelem rügyecskéje is. Látszatra kötöttem magam a szigorhoz: — Nyughatnál már! A te helyed nem -itt van ... — a konyha felé mutattam. Az arca halovány volt. A szeme azúrkék. A szája eper színű, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem lúgozódott ki az élettől. A közelemben állt. Arra gondoltam hogy erről az aszszonyról végérvényesen sohasem mondtam le. És talán ö sem mondott volna le rólam. Régóta nem szerettük egymást. De valahol a mélységek mélyrétegeiben ott volt a titkolt lehetőség, hogy egy napon ... Egy napon ilyen vagy amolyan hatásra megváltozunk. És ezáltal megváltozik ez a kapcsolat is... Az ötven körüli hölgynek valamit a virágokról, a koporsóról, a gyászszertar-VAJKAI MIKLÓS J A távoz» aSSZOTGg Kosztolányi r^Tem|ékéte FOTO: PSENAK ISTVÁN tasról huhogtam. Ö meg: „Úgy, úgy, fiam! Tegyél a belátásod szerint, fiam!" Szent isten! Az a rátarti hölgy, aki egy órává I ezelőtt a békémet zavarta meg, — Szomorú helyzet, annyi bizonyos .. . Visszahúzódtam a szobámba. A szomszédom csontos válla és vékonyka karja még sokáig kisértett. Ötven körüli, lángvörös hajú, ápolt arcú, szigorú tekintetű hölgy zavarta meg a nyugalmamat. Nem lépte át a lakásom küszöbét. A gyermekem a tenyerét tartotta az asszony elé. Ö cukorkát hullajtott a picike tenyerecskéjébe, majd hozzám fordult: — Hogy vagy, fiam ...? — Egyelőre még birom ... — Úgy. Ki kell bírnod! A gyerek miatt. És ő? Már meghozták? — Meghozták. — Milyen állapotban van? — Nagyon változik ... — mondtam. — Ez várható volt, fiam ... — a retíküljét magához szorítva távozott. Energikus léptei elhaltak a folyosó végén. A gyerekre pillantottam. Csupán ötéves volt. Imént piros ruhát adtam rá. Öt esztendeje alatt ez a gyerek mindig neheztelt rám. Szinte a bűntudatba kergetett. A szemével most igy szólt hozzám: „Magunkra maradtunk .. Indulnom kellett volna, hogy rendezzem asszonyom ügyeit. A szobába érve valamit mondtam is a gyereknek, ami megint kiváltotta benne az ellenkezést. A játékai közé húzódott. Én pedig arra vártam, hogy lecsillapodjon. Az asszonyom ekkortájt jött be. Halkan, szinte nesztelenül nyitotta ki az ajtót. Gyakran felbosszantott a váratlan színre lépéseivel. De általában fegyelmeztem magam. A haja most szép hosszú volt és henna illatú, mint régen. És testhez simuló bársonyruhát viselt. És karcsú volt, mint akkorában, amikor még volt egymás számára mondandónk. Rég
